Az ellenzéket minduntalan felháborítja az a fideszes gyakorlat, hogy egymással össze nem függő törvénycsomagokat, úgynevezett „salátatörvényeket” nyújtanak be, és ha a sok közül az egyikkel baja van az ellenzéknek, akkor el kell utasítania az egészet. (Legutóbb a pedofíliával mosták össze a nem hagyományos nemi identitású emberekkel kapcsolatos ismeretterjesztést.) De salátatörvények nélkül is lehetne élni. Két módszert ajánlok. Az egyik: azt mondhatja az ellenzék, hogy a salátatörvény nem törvény, azt nem szabad végrehajtani. (Ennek az a hátránya, hogy elég ember engedelmeskedne ezeknek az áltörvényeknek is, az ellenzék vétója nem menne át a gyakorlatba.) A másik: az ellenzék külön nyújtson be minden egyes olyan törvényt, amellyel egyetért. Ekkor a kormánypártnak kellene megmagyaráznia, hogy miért nem szavazza meg azt, amit ő maga is javasolt (a „salátán” belül). Én szeretem a vegetariánusokat, de salátából is megárt a sok.
(Megjelent: Népszava 2021. jún. 26. 10. old.)
Mélyponton van az amerikai-orosz és az amerikai-kínai viszony, sokan attól tartanak, hogy új hidegháború kezdődik a nagyhatalmak között. Ez azonban nem igazán érthető. A korábbi hidegháború azt jelentette, hogy a világuralomra törő kommunista Szovjetunió és a világhatalmat megtartani akaró Egyesült Államok minden eszközt felhasznál a pozíciója erősítésére. Gondoljunk csak a befolyási övezetek határán folyó „proxy” háborúkra (ilyen volt mindenekelőtt a vietnámi háború, az afganisztáni háború, az arab-izraeli háborúk sora, de a kubai rakétaválság volt a legveszélyesebb). Azóta a Szovjetunió elveszítette kommunista jellegét, most leginkább egy maffiaállamra emlékeztet, Kína pedig elképesztően megerősödött, először gazdaságilag, mostanában pedig katonailag is. Nem véletlen, hogy a kínai űrtechnológia már olyan trükköket is megcsinált, amiket a két klasszikus űrnagyhatalom nem (ilyen volt például egy sima leszállás a Hold túlsó oldalán).
Az erők összemérése normálisnak tekinthető, de az ellenségeskedés korántsem az. Nem kell olyan nagy ügyet csinálni abból, hogy Oroszországban veszélybe került a demokrácia, és hogy a kínai kommunista vezetés sikeresen megújította a szocialista államkapitalizmus modelljét, amelyet korábban az ideológiai szólamok kötötték gúzsba. Most mindenütt kapitalisták vannak hatalmon, ideológiai ellentétek nincsenek, és a nukleáris fegyverkezés is elért egy olyan szintet, amikor már szóba sem jöhet az ilyen fegyverek használata. A nyílt ellenségeskedésnek semmi értelme. Időközben a kapitalizmus is globalizálódott, elvileg semmi akadálya, hogy az amerikai iparágakat az orosz vagy kínai milliárdosok vásárolják fel, és hasznot húzzanak belőle. A multinacionális vállalatokat egyik állam sem birtokolja, ezért nem sokat számít, hogy milyen erőforrás melyik ország területén van. (Abban kellene csak megegyezni, hogy az ilyen nemzetközi vállalatok melyik államban milyen mértékben adózzanak.) Igazából a Krím orosz megszállása is értelmetlen volt. Nyugodtan rendezhettek volna egy demokratikusa ellenőrzött népszavazást, és az ott többségben élő oroszok így is az anyaországhoz való csatlakozás mellett döntöttek volna.
Amit a nyugati demokrácia híveinek a legnehezebb megemészteni, az a diktátorok felemelkedése. De ez olyan világtendencia, ami ellen nem sokat lehet tenni. Putyin, Erdogan, Orbán, Hszi Csin-ping, Lukasenko, Trump vagy legutóbb Netanjahu megmutatta, hogy a demokrácia erodálható, csak a törvényeket kell módosítani (ehhez pedig elég egy egyszeri választási győzelem). És a világtörténelem legveszedelmesebb bűnözője, Hitler is a weimari köztársaság demokratikus választásán győzött, hogy aztán minden demokratikus hagyományt félrerúgjon és meggyalázzon. A demokratikus államberendezkedés már Görögországban, aztán Rómában is felbukkant, Európában a Nagy Francia Forradalomig kellett várni rá, aztán az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái szorgalmazták, de mindig kérészéletű volt, mindig elbukott (a diktátorok, császárok, hadvezérek, politikai kalandorok aknamunkája következtében). Nem érdemes büntetni a hatalmaskodókat. Védekezni kell ellenük. Az orosz vagy Kína-ellenes szankciók helyett fejleszteni kellene a saját rendszert, és mindenképpen el kell kerülni a háború kitörését. A Habsburg-császárok és a török szultánok is jól megvoltak anélkül, hogy firtatták volna az alattvalók emberi jogait a másik birodalmában. Ne a többi ország belső viszonyaiba szóljunk bele, hanem őrizzük meg a demokráciát, ahol még van!
Az afganisztáni háború a végéhez közeledik. A tálibok fognak győzni. De ez nem nagyon hasonlít a korábbi gerillaháborúkhoz. Amikor Vietnámban 1945-ben, a japánok megszállása után Ho Si Minh kikiáltotta a köztársaságot, visszatértek a francia gyarmatosítók, és letörték a vietnámi nép akaratát. A franciákat a Vietkong távozásra kényszerítette, de jöttek az amerikaiak, és egy korrupt, félfeudális rezsimet erőltettek a szabadságra vágyó vietnámiakra. Végül, nagy-nagy áldozatok árán az amerikaiakat is sikerült kiverni. A kommunisták egy ideig sztálinista (maoista) uralmat gyakoroltak, de ez az évek során lazult, és ma már ugyanaz van ott is, mint Kínában: a kommunista párt által engedélyezett és ellenőrzött kapitalizmus.
Afganisztán feudális ország volt, amíg a szovjetek által segített katonai puccs el nem üldözte az uralkodót. Szövetkezeteket hoztak létre, de az iszlamista szélsőségesek, amerikai segítséggel, mindenkit legyilkoltak, aki az új rend híve volt. (Egy nyugati lap tudósítása szerint kivégezték azokat a munkásokat is, akik együttműködtek az új rendszerrel. Nem a káderekről volt szó, hanem az egyszerű emberekről.) Mivel a szovjet térnyerésről féltek, az amerikaiak a tálibokat támogatták, ellátták őket korszerű fegyverekkel. A szovjet vezetés belátta, hogy a céljuk elérhetetlen, ezért kivonták a csapataikat. Elkezdődött a tálibok véres uralma. Egyre erőszakosabbak lettek, és a mozgalmuk a Világkereskedelmi Központ elpusztításához vezetett. Ekkor az amerikaiak is észbe kaptak, és az oroszokkal együtt egy világméretű offenzívába kezdtek a tálibok ellen. De a történelmet nem lehet visszafordítani, a tálibok egyre erősödtek, leromboltak minden demokratikus vívmányt (akár szovjet volt, akár amerikai), és most azzal fenyegetik a világot, hogy mindenhova elviszik brutális eszméiket és gyakorlatukat. Mostanra az amerikaiak is belátták, hogy nem bírnak velük, Trump bejelentette, hogy hazahívja a katonáit, ezt Biden is elfogadta, és napjainkban a nemzetközi koalíció is összeomlik (ennek a koalíciónak Magyarország is a része), és Afganisztán lesz az iszlám terrorizmus új központja (miután az arab világban teret veszített ez Iszlám Állam). Fordulóponthoz érkezett a világ.
A vietnámi háborúban az amerikaiak megpróbálkoztak a „stratégiai falvak” módszerével, ami akkor és ott azt jelentette, hogy egész falvakat kényszerítettek az amerikai katonák által ellenőrzött, a külvilágtól elzárt településekre. A vietnámi parasztok nem akarták elhagyni a falvaikat, jobban féltek az amerikaiaktól, mint a kommunistáktól. Most más a helyzet. A tálibok középkori uralmat valósítanak meg korszerű eszközökkel (a vállról indítható rakétáktól a mobiltelefonig). Nem engedik a nőket tanulni, szabadon élni, a gyerekeket is tálib harcosokká akarják nevelni. Most fel lehetne eleveníteni a stratégiai falvak kudarcot vallott módszerét: védett övezeteket lehetne létrehozni azoknak, akiknek nem felel meg a tálibok brutális uralma. Ez nem katonai, hanem humanitárius kérdés. De ha a tálibok ezeket a biztonságos övezeteket is támadják, akkor az ő településeiket már nyugodtan el lehetne pusztítani, tűzzel-vassal, ahogy már a háborúkban szokás. Afganisztánt el lehetne szigetelni a világ többi részétől, lokalizálni lehetne a középkor újraélesztését. Ehhez kevesebb katona kellene. Csak elszántság. A menekültek védelme. Mert vannak alapvető jogok, amelyet minden embernek meg kell adni, függetlenül a nemétől, életkorától, nemzetiségétől, politikai nézetétől, a vallásától. És ezt csak most lehet megtenni – amikor a külvilág még nagyjából egységes a brutális, ember ellenes szélsőségek elleni fellépésben. Ha nem lépünk fel ellenük, bármikor lehet újabb szeptember 11-ike, újabb vérontás, tovább halnak meg az ártatlan emberek, nők és gyerekek. A leckét előbb-utóbb meg kell tanulnia a világ kormányainak.
„Visszabombázzuk Vietnamot a kőkorszakba!” -- szólt a vietnami háború idején az amerikai ultrák jelmondata. Nos, ez nem működhetett, hiszen az amerikaiak katonai túlerejét ellensúlyozta két nagyhatalom, a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság katonai és anyagi támogatása. Most azért jutott eszembe ez a jelszó, mert láttam egy tévéműsort, amelyben a vesztésre álló Japán akkori vezetői azt tervezték, hogy sehogy sem adják fel, inkább a föld alá bújnak, és onnan folytatják az ellenállást. A tévében látni lehetett a bunkerkomplexumot, amelyben elfért az egész katonai és civil kormányzat, és a császár is. Erre a teljes letámadásra nem került sor, mert a két atombomba ledobása után a japán vezetők belátták, hogy a védekezés reménytelen. Azóta is tart a vita, hogy el lehetett volna-e kerülni az atomfegyver bevetését.
Truman akkori amerikai elnök azért rendelte el a szuperbomba bevetését, mert kiszámították, hogy a szigetország elfoglalása sok százezer amerikai katona életébe kerülhet. Ugyanennyi civil meggyilkolása két nap alatt elérte ugyanazt a hatást. És olcsóbb volt. (Bár ha figyelembe vesszük, mennyi pénzbe és időbe került az atombomba kifejlesztése, a mérleg már nem ennyire pozitív.)
Képzeljük el, hogy az amerikaiak nem vetik be az atombombát, hanem módszeresen visszabombázzák Japánt egy olyan állapotba, amelyben már semmiféle háborút nem tud viselni. Először elpusztítják az össze repülőteret és kikötőt, aztán az összes hadiipari létesítményt, gyárat és raktárat, lerombolják az ország egész közlekedését, minden ipari potenciálját. Tegyük fel, hogy akkor sem adják fel. Akkor, ilyen állapotban, mit árthatna Japán bárkinek is?
Amikor már a japán imperialista hatalom a föld alá került, akkor akár partra is lehetett volna szállni. Vagy legalábbis élelmiszert és gyógyszert ejtőernyővel ledobva biztosítani lehetett volna a civil lakosság túlélését. És ha mindezt japán nyelvű röplapokkal vagy nagy energiájú rádióadásokkal is párosítják (a japán állami rádió hullámhosszán, annak adásait elnyomva), akkor talán azt is el lehetett volna érni, hogy az alattvalók megtagadják az engedelmességet. Japán úgy szabadulhatott volna meg a császárságtól, mint ahogy a kígyó vedli le a bőrét. Aztán a túlélők közül sokan elköltöztethették volna Kínába, Amerikába, Szibériába. És Japán megszűnt volna létezni mint állam. (Ugyanezt el lehetne gondolni Németországban is: a háború folytatódik, csak már nincs, aki harcoljon. Az amerikaiak időnként felajánlják az élelmiszert és a gazdasági segítséget, a németek pedig rájönnek, hogy az ezer éves Harmadik Birodalomnak befellegzett. Hitler előbb-utóbb nevetségessé vált volna.)
Japánban ez biztosan lehetséges volt. Viszont ha nem vetik be az atomfegyvert, akkor talán kevésbé félnénk most egy nukleáris világháborútól. Az egyes országok talán akkor is kifejlesztették volna a saját atomfegyvereiket, legfeljebb nem siettek volna annyira, és nem halmoztak volna fel annyit.
Békésebb lenne ma a világ Hirosima és Nagaszaki nélkül? Aligha. A nukleáris fegyverkezési verseny egyenesen következik az emberi természetből. Abból, hogy el akarja venni a másét: a földet, az állatot, a jobbágyot. És nem mond le a fegyvereiről, amelyek a kőbaltával kezdődtek, de beletorkolltak a nukleáris arzenálba, napjainkban pedig már a kozmikus térségekre és a kibertérre is kiterjedtek. Ha Roseveltet Truman helyett Henry Wallace volt alelnök követi, aki javasolta, hogy a Szovjetunióval állapodjanak meg az atomfegyver kontrollálásáról, akkor talán nem indul el az őrült fegyverkezései hajsza a mind több és mind szörnyűbb nukleáris fegyverek birtoklásáért. Vagy ha el is indul, korlátozott marad (mint az az interkontinentális, majd a közép hatósugarú rakétafegyverek esetében történt). De nem volt szerencsénk. Truman nem bízott, nem bízhatott meg Sztálinban. És ugyanez a bizalmatlanság okozta a kínai, majd az indiai, majd a pakisztáni, majd az iráni és izraeli atom- és rakétafegyverkezést. Minden a hatalomról és a bizalomról szól. És úgy tűnik, már túl vagyunk azon a ponton, ahonnan még visszafordulhatnánk.
Én igazából ellene vagyok az abortusznak. Persze nem vallási okokból, hiszen nem is hiszek Istenben. Ha hinnék is Benne, akkor sem hinném, hogy Ő adja vagy veszi el az életet. Próbáljon gyereket csinálni egy olyan nőnek, aki sohasem közösül a férfiakkal! Jó, ez állítólag megesett Szűz Máriával, de akkor nem végeztek apasági vizsgálatot. És nem lehet mindenki Szűz Mária. Azért nem tetszik az abortusz, mert egy erőszakos beavatkozás. Elsősorban a nő sínyli meg. Persze a magzat is elpusztul, de ez még mindig sokkal szebb halál, mint ha háborúban esne el vagy éhen halna. Mert ha a születés az Úrtól jön, akkor Tőle jön a halál is, a harcban való megöletés és az éhhalál is. Ha akarnám, akár hihetnék is egy ilyen istenben, de semmiképp sem tudnám szeretni. (Illetve viszontszeretni, mert mint tudjuk, Isten szeret bennünket.)
Az abortusz-ellenes "élet-pártiakban" azt nem szeretem, hogy csak azt mondják: "ne öld meg a magzatot", de azt nem teszik hozzá, hogy "szüld meg, majd felnevelem én". Könnyű mástól követelni valamit, miközben ők maguk nem segítik a megesett gyereklányokat vagy a megerőszakolt nőket. Az abortuszt nem népszerűsíteni kell, hanem elkerülni. Mert nem bűn, hanem hiba.
A nemiség nagy örömforrás, férfinak is, nőnek is. De az, hogy megpróbáljuk az üzekedő állatokat utánozni, nem igazán emberhez méltó. A legegyszerűbb örömszerzési módszer a maszturbálás. Istennek ez sem tetszett. De a bibliai Onant nem az onanizálásért sújtotta halálra, hanem azért, mert nem volt hajlandó gyereket csinálni az elhunyt testvére feleségének, azaz nem engedelmeskedett az Úr akaratának. (Zárójelben: mi köze volt mindehhez az Úrnak?)
A maszturbálás nagyon könnyű a fiúknak. A lányoknak sokkal nehezebb. De megoldható. És a szolgálatkész férfiak, a mérnökök sok módját találták fel a nők kielégítésének, a hüvelygolyócskáktól a vibrátoron és dildón (műfütyin) keresztül a kis lapocskákkal dolgozó nyalógépig és a mozdonyhoz hasonló dugógépekig. Ma már vannak az igazihoz a megszólalásig hasonlító, meglovagolható férfibábuk is. (És a férfiaktól igazán senki sem várja el, hogy beszéljenek. Arra ott vannak a nők.)
A maszturbáló fiúkat persze csúfolják (a „bunkó” angol megfelelője a „jerk”, amely a ráncigálásra, a hímvessző ráncigálására utal), de ezt el lehet viselni. A maszturbáló lányok pedig mindezt úgy csinálják, hogy szinte észre sem lehet venni.
A maszturbálás nem feltétlenül magányos szórakozás, végezheti férfi és nő együtt is. Egymás előtt. Vagy egymásnak. És ettől már csak egy lépés a franciázás, a kétoldalú orális szex. Ebből sem lehet gyerek.
Végül ott van a homoszexualitás is – persze csak azoknak, akiknek ilyen a hajlamuk. Ez nem választás kérdése. Amikor a vallásos fanatikusok elítélik a nemiségnek ezt a formáját, maguk is az abortusz felé terelik azokat, akik nem eléggé ügyesek a fogamzás elkerülésében.
A behatolás nélküli szex az igazán emberi módja a nemi élvezetnek. És akik így szeretkeznek, azok kevésbé hajlamosak rá, hogy elrabolják Szép Helénát vagy megerőszakolják a legyőzött ellenség asszonyait.
A szexfüggőség is leküzdhető, ugyanúgy, mint a dohányzás, az alkoholizálás vagy a kábítószerélvezet. Ebben előnyben vannak a nyugdíjasok, akiknek már nem olyan nagy a libidójuk. Ők az igazán szabad emberek.
A téma megint napirendre került (legutóbb Kaleta Gábor perui nagykövetünk pornógyűjteményével kapcsolatban hallottunk a témáról). Most az Európai Unió készül szigorítani az online forgalomra vonatkozó törvényeket. A CNN csatornán egy amerikai fiatalember érvelt a szigorítás mellett, mondván, több millió gyereket ér szexuális támadás az Interneten, haladéktalanul tenni kell valamit ez ellen.
Nekem már nincs támadható korosztályú gyerekem, de elgondolkoztam azon, mit tennék, hogy megvédjem. Úgy érzem, az online abúzus feladói oldalát nehéz ellenőrizni, a szexmentességgel kapcsolatos szabályok már így is túlzóak. (Például engem egy időre letiltottak a Facebookról, mert olyan nudista fotót tettem közzé magamról, amelyen a nemi szervem el volt takarva – egészen a térdemig. Én ezt viccnek szántam, de az illetékesek nem értették a viccet. No nudity, és kész. Szegény nudisták!)
Az Interneten elterjedt módszerek nem hatékonyak. Például megjelenik egy figyelmeztetés, hogy jelentsem ki, már elmúltam 18 éves, mert különben nem léphetek tovább. Ma már egy hatéves gyerek is meg tudja nyomni a megfelelő gombot, és máris láthatja azt, amitől meg akarták óvni. (A másik módszer, hogy adjam meg a bankkártyaszámomat, túl veszélyes, ilyen helyekre sosem lépnék be.)
Ha a támadásokat nem tudjuk teljes mértékben megfékezni, akkor csak a védelem marad. A befogadói oldalon. Ha nekem most lenne egy 10-14 éves gyerekem, pláne kislányom, akkor a következőket tenném. Először is beszélgetnék vele, és felvilágosítanám. Arról, hogy a felnőttek nem feltétlenül értelmesek attól, hogy idősebbek. „Neked kell megvédened magad” – mondanám neki. „A szex egyeseknek az agyára ment, ezeket el kell kerülnöd.. Megnézheted, amit feltettek, de ne hidd el, hogy amit mások csinálnak, az helyes is. A nemiségben sok jó dolog van, de a te életed a te felelősséged, igyekezz normális maradni. Ha bármi furát tapasztalsz, azt beszéld meg velünk, a szüleiddel. De még tőlünk se fogadj el mindent, mert mi is tévedhetünk.”
Az internetes abúzus egyik leggyakoribb módja, hogy valakit az osztálytársai kicikiznek, nevetségessé tesznek, például az intim üzeneteit megosztják, olyan fotókat – sőt, újabban már manipulált fotókat – tesznek közzé róla, amelyek miatt szégyellhetné is magát. De ne ő szégyenkezzen! Mondja azt, hogy ez baromság, nem az ő hibája, hanem azé, aki közzé teszi és terjeszti.
Sok esetben a barátok, barátnők a zsaroló oldalára állnak. Ilyenkor nincs más megoldás, mint hogy velük is szakítani kell. Vagy legalábbis távolságot kell tartani tőlük. A gyereknek is meg kell tanulnia, hogy végső soron egyedül áll a világban, senkiben sem bízhat meg határtalanul, mindent neki kell engedélyezni. Ha a barát vagy barátnő méltatlannak bizonyul a barátságra, akkor meg kell szakítani vele a barátságot. A látszólagos vagy hamis barát többet árt, mint amennyit használ.
Ha így beszélnék vele, a gyerekem könnyen egyedül maradna, szemben az olykor ellenséges világgal. És akkor mi van? Legfeljebb filozófus lesz belőle. De hát az is valami.
Látomásom volt. Elképzeltem, mi történik Amerikában 2021 elején, amikor Trumpnak át kellene adnia a hatalmat a megválasztott új elnöknek, Joe Bidennek. Decemberben még tart a huzavona, de január elején fegyveres trumpisták jelennek meg a Fehér Ház előtt, azzal, hogy mindenáron megvédik az “igazi” elnöküket, Donald Trumpot.
A testőrség vezetője letartóztatja Trumpot, ideiglenes elnöknek kiáltja ki magát, és beszédet mond a televízióban. Hitet tesz a demokratikus eljárás mellett, kijelenti, hogy csak addig tartja meg a hatalmat, amíg azt biztonsággal át nem tudja adni annak, akit megillet. Miután a fegyveres összecsapások elcsitulnak, ez meg is történik (közben nem elképzelhetetlen egy merénylet Biden ellen), de előtte még letartóztatnak annyi republikánus szenátort, hogy a kongresszusi szavazáson ne blokkolhassák az új elnök beiktatását. (Ezek a napok majd úgy kerülnek bele a történelemkönyvekbe, hogy “rövid katonai diktatúra a demokrácia védelmében”.) Azt még nem tudom, hogy a vezérkari főnök beavatkozik-e, de remélem, hogy a hatalomváltás nem torkoll egy egész országot átfogó polgárháborúba. Január végén, februárban még elképzelek egy fegyveres “becsületgárdát”, amely összecsapásokat provokál a demokrata aktivistákkal és a feketékkel. Nem lehetetlen, hogy huzavona alakul ki a nukleáris kódok átadása körül is, amit esetleg kihasználhatnak az oroszok vagy az észak-koreaiak, esetleg a kínaiak (elfoglalva Alaszkát, Dél-Koreát vagy Tajvant). Mindazonáltal abban bízom, hogy a rivális nagyhatalmak felelősen viselkednek, mint a természeti katasztrófák esetében. Trump különben is felfogható egy globális természeti katasztrófának.
Amerikában hagyományosan két nagy párt küzd az elnökségért, a republikánusok és a demokraták. Ez a felállás most változik. A republikánus párt (amely Abraham Lincoln idejében megszüntette a rabszolgaságot) kezdi levetni a köztársasági keretet, és egyetlen személy, Donald Trump pártjává, politikai eszközévé válik. Az kerül be a vezetőségbe, aki lojális Trumphoz, a többiek vagy befogják a szájukat vagy kilépnek. Maguk a pártok eddig választási képződmények voltak, és csak egy szűk körű adminisztratív testületük működött szervezetten. Az előválasztásokon azok szavazhattak a jelöltekre, akik bejegyeztették magukat az egyes pártok szavazójának. De formálisan nem voltak párttagok, tagdíjat sem fizettek. Ha Trump most egyáltalán hajlandó átadni a hatalmat, a 2024-es választásokra már egy centralizált, ütőképes, feltehetően erősen jobboldali és fehér fajvédő programmal indul, megkérdőjelezhetetlen pártvezérként.
És akkor a mostani Republikánis Pártból Trump-párt lesz. Ahogy az olasz fasiszta párt Mussolini pártja volt, a német nemzeti szocialista párt Hitler pártja, az orosz bolsevik párt Sztálin pártja, az "Egységes Oroszország" már Putyin pártja, a török "Igazság és Fejlődés Pártja" Erdoğan pártja. Vagy ahogy nálunk Fidesz helyett Orbán-párt, Demokratikus Koalíció helyett pedig Gyurcsány-párt működik. (Talán a vezér hiánya miatt gyengültek meg a szocialisták is.) Az emberek nem szeretnek a saját fejükkel gondolkodni, könnyebb kapcsolódniuk egy ilyen-olyan alfa hímhez, aki vállalja helyettük a döntések felelősségét.
Jelenleg a republikánus szavazók nagy többsége beszél választási csalásról, a szavazatok "ellopásáról", holott erre a legcsekélyebb bizonyítékot sem találták, amikor a trumpista jogászcsapat több tucatnyi keresetet nyújtott be. De az elvakult híveket (Trump-hívőket) nem zavarja a valóság. Trumpnak az elnöksége négy éve alatt sikerült megosztania az amerikai társadalmat, az alaptalan vádakat teljes erővel harsogja a fakenews-média. A Washington Post összeszámolta: 1055 nap alatt Trump összesen 15 413 olyan megállapítást tett, amely nem felelt meg a valóságnak. A különös az, hogy ahogy a szórakoztató ipar amerikanizálódik, a jobboldali hiedelmek is amerikanizálódnak, és az én magyar ismerőseim közül is egyre többen hisznek az ufókban és a bebizonyítatlan választási csalásokban (ezt nyomja az angol nyelvű, orosz kormánytámogatást élvező Russian Today vagy nálunk a Hír TV is).
A hatalomátadási időszakban még Trump az elnök, de egy ideje már nem az elnöki teendőivel foglalkozik, a járvány alakulása egyáltalán nem érdekli (miközben a tavaszinál is rosszabb a statisztika, a kórházak zsúfoltak és az egészségügyi személyzet vészesen túlterhelt), nem hajlandó elismerni a vereségét , sőt, azt is megtiltotta, hogy Biden stábja hozzájuthasson a legfontosabb adatokhoz és az átmenet idejére az alkotmány által biztosított anyagi és szervezeti forrásokhoz (ilyen még nem fordult elő Amerikában). A recept persze ismerős. Amikor Orbán Viktor elveszítette a választást, azonnal erős jobboldali-nacionalista mozgalmat szervezett, annak jegyében, hogy "a nemzet nem lehet ellenzékben". Így fogja folytatni Trump is. A világ diktátorai is tanulnak egymástól.
Ott tartunk, mint a harmincas évek Németországában. A zsidók elismert tudósokból, üzletemberekből, színészekből és írókból egyszeriben élősködő férgekké degradálódtak a náci gyűlöletpropaganda hatására. A fő ellenséget most a "radikális baloldali" demokratákban, a "stupid" tudósokban, és nem utolsó sorban Soros Györgyben találták meg, ő mozgatja a szálakat szerte a világon (ez a motívum az 1984 című Orwell-regényre emlékeztet).
(Megjegyzés: ennek a szövegnek egy korábbi változata megjelent a Népszava 2020. november 20-i számában.)
Gyakran eszembe jut Brecht mondása: "nevetek a sírókon, sírok a nevetőkön". Azt akarta ezzel hangsúlyozni, hogy aki nevet, az gyakran nem érzi át a maga tragikus helyzetét, ezért sírni lehet rajta. Ugyanígy, aki sír, az gyakran saját maga okozta a bajt, ezért joggal kinevethetjük. (És tanulhatunk a hibájából.) Ez persze egy tömör és provokatív megfogalmazás, de nem érdemes kegyetlenséget keresni mögötte. Fontosabb, hogy törekedjünk az észszerű viselkedésre, akkor talán kevesebbet nevetünk, de sírnunk sem kell.
Nemrég újra megnéztem a Thelma és Louise című filmet, és erre a mondásra gondoltam. A filmet az Interneten a következő linken lehet megnézni:
https://videa.hu/videok/film-animacio/thelma-es-luise-BXR8ghSVJGUMWBMq
A film két nőről szól, akik a basáskodó párjaik mellett senyvednek, és egyszer elhatározzák, hogy egy hétvégén elmennek pecázni egy távoli helyre, hogy ők is kikapcsolódhassanak a mindennapi robotból. (Egy kolléga üres házikója a cél, akitől Louise megkapta a kulcsot is.) A fura mozzanatok már ott kezdődnek, hogy Thelma képtelen bejelenteni a férjének ezt a programot, részben mer fél (a férj meglehetősen lobbanékonynak tűnik), részben pedig tapintatból. Mert úgy látja, a pillanat nem alkalmas. Sebtében bedobál a táskáiba egy csomó holmit, és azt a .38-as revolvert is, amit a férjétől azért kapott, hogy megvédhesse magát. Thelma sem értesíti a párját, hanem elindulnak a görbe hétvégére.
A bajok egy országúti mulatóban kezdődnek, ahol a túlfűtött Thelma meg akar állni. Bemennek, sokat isznak, Thelma felszed egy pasast is, aki kikíséri a parkolóba, amikor már a hölgy kiütötte magát. És rögtön meg is akarja erőszakolni. Louise keresni kezdi a barátnőjét, és a táskájában ott a pisztoly (azt óvatosságból vette magához, nehogy Thelma valami butaságot csináljon). Amikor látja, hogy mi történik, előveszi a stukkert, és kioktatja a pasast a helyes viselkedésről. A pasas bunkó, tovább szidalmazza és kurvázza a nőket, mire Louise lelövi. Ráadásul az erőszak kísérletének már semmi nyoma, ami gyilkossággá minősíti át az incidenst. Ettől kezdve menekülniük kell, lőttek a vidám hétvégének.
Rohannak rovább a házikó felé, de későre jár, egy motelban kellene megszállniuk, csakhogy nincs annyi pénzük. Louise elhatározza, hogy Mexikóba szökik. Ez jó alkalom lenne Thelmának, hogy kimaradjon a végkifejletből, de úgy dönt, hogy követi a gyilkossá lett barátnőjét. Mennek tovább. Út közben felszednek egy sármos stoppost, aki nagyon megtetszik Thelmának, de elküldik. Később újra felbukkan, akkor Thelma kérésére felszedik. Louise közben megkérte Jimmyt, az élettársát, hogy küldjön el neki négyezer dollárt (kell a pénz az útra). Megjön a pénz, de a férfi is vele, feltehetőleg le akarta ellenőrizni szerelmét, hogy nem egy másik pasi van-e a dologban. (Ez a férfi is lobbanékony, nehezen tudja tartani magát, hogy ne törjön ki belőle a szenvedély.) Ők ketten egy szobában alszanak. Louise attól tart, hogy a férfi visszaveszi a pénzt, ezért az összeget Thelmára bízza, aki külön szobában alszik. És hopp, megjelenik a stoppos, és olyan elviselhetetlenül sármos, hogy Thelma behívja, A fiatalember egy kiadós szex után elmeséli Thelmának, hogy valójában egy rabló, fegyverrel szerez pénzt, amikor elfogy. Louise párja visszautazik, a két nő együtt reggelizik. Akkor döbbennek rá, hogy a pénz őrizetlenül maradt. Rohannak vissza, és persze se stoppos, se pénz. Szerencsére Thelma addigra már ki van tanulva a fegyveres rablás technikájából. Amikor újra kell pénz, már szó szerint elő tudja adni a műsort. Csakhogy a bolt be van kamerázva, és ettől kezdve a rendőrség közvetlenül a nyomukban van.
A két nőnek már semmi esélye, ezért a további száguldásuk teljesen értelmetlen. Még egy rendőrt is bekényszerítenek a rendőrkocsi csomagtartójába, továbbá egy kamionsofőrrel is leszámolnak, aki a szélvédőjén keresztül illetlen ajánlatokat tesz. Neki a tartálykocsiját robbantják fel. A sofőr sem tud kibújni a szerepéből, a lángok előtt is folytatja a macsó viselkedést.
A szabadságuk a végén egyetlen döntésre szűkül le: börtön (és esetleg villamosszék), vagy öngyilkosság. És az utóbbit választják, halálugrás a Grand Canyonba, autóval együtt. Bár ez a jelenet talán inkább a rendezőnek tetszett meg, a valóságos szereplők pedig visszariadtak volna tőle, le kell szögeznünk, hogy aki a börtönbüntetés elől a halálba menekül, az sem jól dönt, hiszen lemond a személyiségváltozás lehetőségéről.
A történet tele van tragikus fordulatokkal, szinte mindenki rossz megoldásokat választ (és a rossz után a még rosszabbat), ezért a tragédiájukat maguknak köszönhetik. A bunkó férfiak éppúgy, mint a lázadni akaró nők. (Talán a stoppos az egyetlen, aki szinte hiba nélkül játssza a szerepét. Nem is értem, hogy a végén őt hogy kapja el a rendőrség.) A tragikus szereplők áldozatok maradnak, de nem a körülmények, hanem a saját butaságuk áldozatai. Így válik a tragédiának szánt történet az emberi butaság tablójává. Szánakozhatunk a buta emberek sorsán, csak arra vigyázzunk, hogy ha mi kerülünk hasonló helyzetbe, okosan döntsünk.
Mostanában gyakran sétálok a Normafa környékén, ahol sokan futnak, bicikliznek vagy gyalogolnak, az egészségük megvédése céljából. Az utak keskenyek, néha alig férünk el egymás mellett. Ezeket a véletlen találkozásokat szeretem kihasználni arra, hogy egy-egy mosoly vagy köszönés erejéig pozitív élményhez juttassam a szembejövőket. Alapvetően nyájas ember vagyok, legalábbis szeretem ilyennek képzelni magam. Van, aki viszonozza a kedvességemet, és van, aki nem. A statisztika általában pozitív. Tízből legalább heten-nyolcan barátságosan visszajeleznek. De van néhány nő, aki megközelíthetetlennek mutatja magát, és némelyik férfi is leszegett fejjel robog el mellettem, mint egy gőzgép, vagy olyan a nézése, „mint komor bikának”. Én ezt az arányt elfogadom. Nem lehet mindenki nyájas, nyájatlannak is lennie kell. Elvégre ha mindenki barátságosan visszaköszönne, a kedvességet a puszta illendőség váltaná fel, és minden értéke elveszne.
Hát így sétálgatok én az erdei utakon a kétféle reagáláson elmélkedve. Az egyik napon azonban valósággal taroltam. Egy lányosztály jött velem szembe. A tanárnő barátságosan visszaköszönt, és utána harminc lány ajkáról hangzott el a „csókolom”.
A technikai fejlődés, az automatizált termelés, a rendelkezésre álló szórakozási formák elkerülhetetlenül oda vezetnek, hogy az életet az elérhető élvezetek szempontjából értékeljük, illetve hogy minél több élvezetre törekedjünk. (Akiket Z-generációnak nevezünk, azoknál ez a tendencia már világosan kimutatható.) Nehezen tudjuk elképzelni, hogy ébrenlétünk bármelyik pillanatában ne szóljon a kedvenc zenénk, a tévékép ne változzon gyorsan, a műsorok ne legyenek tele „akcióval”, meglepő fordulatokkal, üvöltéssel, gépfegyverropogással, autós üldözéssel, lángoló benzinkutakkal, az életünk pedig erotikus élményekkel. A „szexi” szó már egy ideje átvette az „érdekes” jelentését – legyen szó ruháról, frizuráról, személyiségről. Ami nem szexi, az unalmas, arra nem is figyelünk oda.
A kábítószerfogyasztás néhány évtized alatt annyira elterjedt, hogy már lehetetlen megfékezni. Néhány országban legalizálták is, mert akik függővé váltak, képtelenek leszokni róla, a többiek pedig kíváncsiak, milyen érzés megbolondulni. És dübörög az üzlet, már az iskolások is célközönséggé váltak.
Mivé változik a családi élet ebben a folyamatban? A szülés fájdalmát egyre kevésbé fogja ellensúlyozni a bébi kedvessége, aranyossága, a szülői ösztönök lassan kimennek a divatból. Szeretkezni kell, mert az jó (és lassan már a 14-15 évesek között is szégyellheti magát az, aki még mindig nem vesztette el a szüzességét), de a teherbe esést jobb elkerülni. A fogamzás nem cél, gyorsan elő az esemény utáni tablettával vagy az abortusz eszközeivel! Az eredeti, velünk született ösztönök elveszítik erejüket. Mind kevesebben akarnak anyák, apák lenni, mert a gyermekgondozás erősen leszűkíti a további szórakozási lehetőségeket. Most még vannak nagyszülők, akiknek oda lehet adni a csöppségeket, de előbb-utóbb ők is majd csak a vállukat vonogatják: „mi közöm nekem a ti porontyotokhoz?”
Az ősemberek még fél lábbal az állatvilágban éltek, természetes volt az utódok nemzése és felnevelése. De később már a vallási parancsolatoknak is be kellett segíteniük: „sokasodjatok, népesítsétek be a Földet!” A két nem közötti munkamegosztás igazodott ehhez, de néhány száz év alatt kiderült, hogy a nőket nem célszerű benne tartani a háztartás vezetésének és a család gondozásának szerepében, mert nekik is van eszük, és a szellemi munkájukra a férfiaknak is szükségük van.
Ha egyre gyengül a szülői ösztön, akkor mit lehet kezdeni a gyerekekkel? Majd visszaélnek a védtelenségükkel. Szexuális játékszernek még jók, különösen a serdülőkor elejétől kezdve. (Ez máris egyre megszokottabb az eldurvult érzelmi világú családokban. Főleg a részeges és erőszakos apa használja a kislányát szexuális célra, nem ritkán az anya jóváhagyásával, különösen, ha a férfi mostohaapa, és az anya csak így tudja megtartani maga mellett.)
A nő- és gyermekvédelmi szervezetek még egy ideig segítik az áldozatokat, de eljön majd az idő, amikor már a gyermekvédők is molesztálnak. Mert megtehetik. (Ez ma is túlságosan gyakran előfordul, de még üldözi a törvény.)
Az a szerencse, hogy mire ide aljasodunk, addigra már az emberi faj reprodukciója is lecsökken, így az emberiség összlétszáma jelentősen csökken. Senki sem fogja bánni, hanem mindenki igyekszik megkaparintani azt az élvezetet, ami még rendelkezésre áll.
A Római Birodalom már elérte az élvezethajhászás magas fokát, de akkor jöttek a barbárok, és elsöpörték. Madáchnál a kereszténység hozza a megtisztulást, de a vallásnak korántsem volt akkora szerepe a kultúraváltásban. Hogy milyen kultúra fejlődött ki a katolikus egyház felügyelete alatt, azt láttuk. Vajon lesz-e még egy kultúraváltás a jövőben? Furcsa módon az iszlám az, ami a legjobban megőrízte a vallási parancsolatok szigorát. De az is kezd már puhulni: a nők tanulhatnak, világi munkát vállalhatnak, levethetik a fátylat. Úgy tűnik, az iszlám középkor is lassan végetér. De az eredeti ellentmondás megmaradt: az emberré vált majom túlságosan okos ahhoz, hogy a belé kódolt biológiai szabályok szerint éljen.
Talán nem kellett volna lejönnünk a fáról.
Gondolkodjunk logikusan! Trump nem azért lett elnök négy éve, hogy a hivatalát egy sima egyciklusos elnökként („one-termerként”) hagyja el. Az ilyen politikusok elszántak arra, hogy minden eszközt bevessenek a hatalom megtartása érdekében.
Nézzük, mik lehetnek a bevethető eszközök!
A választások elnapolására a COVID-19 járvány lenne a legalkalmasabb, de mégsem elég jó, hiszen Trump szerint nem kell pánikolni, fontosabb a gazdaság életben tartása, mint az emberek megvédése. Különben is számára a Covid-19 egyszerűen „Kína-vírus”, azaz egy rivális nagyhatalom által az Egyesült Államokba becsempészett fegyver. Ezért tehát észszerűbb a kínaiakat és általában a kommunistákat okolni, akik ellen csak egy erős elnök képes megvédeni az országot. Kínával egy tengeri incidens, esetleg egy provokatív tajvani fegyverszállítás mérgesítené el a helyzetet. És ott van a Huawei-botrány. Csak azt kell sugallni, hogy a kínaiak a választási eredményeket is meg akarják hamisítani, a szocialista Biden és cinkostársai érdekében.
Mivel a Kubából menekültek Trump jelentős támogatói közé tartoznak, szó lehet egy újabb nagykövetségi akcióról is. (Néhány éve az ottani amerikai nagykövetség dolgozói betegedtek meg egy rejtélyes alacsony frekvenciás hangsugárzás következtében.) Mostanában Putyinék már nem tartják kézben a kubai elvtársaikat, talán egy kis partraszállás miatt sem mozdulnának meg. Szóba jöhet még egy álmerénylet Trump ellen, à la Kennedy-gyilkosság. Egy merényletet túlélő amerikai elnököt az Isten is védi.
Kuba mellett Nicaragua és Venezuela is számításba jöhetne, de Ortega mostanában nem sok vizet zavar, Maduro mellett pedig erősen kiállnak az oroszok.
Lehetne még egy Irán elleni tengeri akció, iráni gyökerű terrorista merénylet egy szimbolikus amerikai helyszínen, amerikai nagykövetségek elleni támadások világszerte. Olyan incidens kell, amelyre az amerikai polgárok elvárják a határozott választ. Oroszok által végrehajtott akcióról azonban nem lehet szó, hiszen Putyin sokkal inkább partnere most Trumpnak, még ha nem is tartja normálisnak. Orbán Viktorról Trump kijelentette, hogy az ikertestvérének érzi, de ebben a helyzetben aligha akadna neki szerep. Ha csak nem a közös ellenség, Soros György leleplezésében.
Lehetőségek bőven vannak. Az amerikai társadalom kellően megosztott, a trumpisták agresszívek, elegük van a niggerekből és a „liberálisok által kitalált” járvány-ellenes megszorításokból. Amerikában sokan készek fellázadni a „liberális diktatúra” ellen (ezt Trumpék egyenesen a szocializmussal azonosítják), készek támogatni egy erős kezű vezetőt, a keresztény kultúra és a műveletlen, de hangos átlagpolgárok védelmében. Könnyen lehet, hogy nem is lesznek választások (jelenleg a járvány miatt szorgalmazott levélben történő szavazást próbálják meg lejáratni, mint ami lehetőséget ad a választási csalásokra), vagy ha Trump veszít, akkor kihirdeti a katonai szükségállapotot, és örökké elnök marad. A demokratikus oldalnak erre nincs semmilyen hatékony válasza. Más országok ilyenkor egy amerikai beavatkozásban reménykedhetnek. De miben reménykedjenek az amerikaiak?
Abszurdnak tűnik egy ilyen fejlemény, de egyáltalán nem lehetetlen. Ha Trumpot nem választják újra (az előzetes közvélemény-kutatások ezt valószínűsítik), a hivatalának januárban esedékes átadásáig még ténylegesen ő az elnök, és a hadsereg főparancsnoka is. Ha maradni akar, vajon lenne-e alkotmányhoz hű katonai parancsnok, hogy eltávolítsa? De ha lenne is, vajon nem akarná-e megtartani magának a hatalmat? Ha polgárháború tör ki, akkor nem az számít, hogy kinek van igaza, hanem hogy kinek mekkora ereje van.
A városokban ideig-óráig fellobbanhat a polgári ellenállás, de a felfegyverzett (már most felfegyverzett!) fehér csőcselék ezt rövid idő alatt leverheti. Sokan gondolnák úgy, hogy végre eljött az ő idejük. Mint a patkánylyukból előbújó lumpenek a nyilas hatalomátvétel idején. Az amerikai demokráciát a történelmi háttér tesz erőssé. Ezért nem volt valószínű a harmincas években, hogy a nácizmus gyökeret verjen. Sinclair Lewis 1935-ben kiadott regényében („Ez nálunk lehetetlen”) a náci szemlélet diadalmaskodását vizionálta, és ez a gazdasági világválság idején szerencsére nem következett be, de számos akkori ötlet most is jól jönne Trumpnak (az elnök kongresszusi felhatalmazása minden szükséges intézkedés megtételére, a legfelsőbb bíróság ellenőrző jogkörének csorbítása, a fehér milíciák megszervezése és felhasználása stb.).
Ahogy a harmincas években, most is a diktatúráknak áll a zászló. Csakhogy akkor volt egy demokratikus Egyesült Államok, egy végsőkig kitartó Churchill, Hitler pedig a kommunista diktátort, Sztálint is magára haragította. Hitlernek nem volt atomfegyvere, Kim Dzsong Un is fenyegeti a világot a maga kifejlesztés alatt álló rakéta-nukleáris arzenáljával, de képzeljük el, mi lenne a világból, ha egy Trump-féle őrült és gátlástalan hazudozó teljhatalmat kapna. Már eddig is sok mindent lerombolt, meghiúsította a környezetvédelmi összefogást, kereskedelmi háborúkat indított, nagyrészt az ő felelőssége, hogy a koronavírus az Egyesült Államokban szedi a legtöbb áldozatát. Egyre több volt munkatársa fordul ellene. Ezt a morális válságot csak a hatalom végleges megragadásával lehet megúszni. (És gondoljunk erre akkor is, amikor Orbán Viktor túlélési esélyeiről van szó. A diktátorok nem szokták önként átadni a hatalmat.)
Levél a COVID-19 járvány elleni védekezés koordinációjára létrehozott Operatív Törzsnek
mandygabor@yahoo.com <mandygabor@yahoo.com>
To:koronavirus@1818.hu
Sun, Aug 23 at 1:57 PM
Tisztelt Szakemberek!
A járvány újbóli fellobbanásának kezelését megnehezíti az embereknek azon természetes reakciója, hogy “elég volt, most már hadd éljünk végre normálisan”. Amerikában tüntetnek a maszk viselése és a biztonságos távolság betartása ellen, mondván, az ilyen rendszabályok alkotmányellenesek. Budapesten is egyre többen állnak ellent, hisztériának nevezik az óvatosságot, sőt, inzultálják is azokat, akik betartják a rendszabályokat. Ezt a reakciót nem lehet pénzbüntetéssel megszüntetni, és a propagandaeszközök, falragaszok, a tévében megjelenő közlemények hatása is korlátozott.
Van azonban két lehetőség, ami meggondolásra késztetné a járványvédelmi szabályok legvadabb ellenzőit is.
1. Aki megszegi az előírásokat, azzal alá kellene íratni egy nyilatkozatot, hogy amennyiben az illető mégis elkapja a vírust, a kötelező karanténon felül lemond arról, hogy megmentsék az életét. (Ez talán rádöbbentené őket, hogy a saját életükről van szó. Ha pedig ez az egész csak egy hiszti, ahogy állítják, akkor semmivel sem kerülnének hátrányosabb helyzetbe, mint a többiek.)
2. Mivel ők maguk másokat is megfertőzhetnek, fel kellene venni az adataikat és elérhetőségüket. Ez fontos lenne a kontakt-követéshez. (És amennyiben kiderül, hogy az ilyen személyek konkrétan hozzájárultak mások egészségének megromlásához, netalán a halálukhoz is, akkor már vádat is lehetne emelni ellenük.)
Emellett természetesen vissza lehetne fordítani a metrók mozgólépcsője előtt azokat, akik nem viselnek arcmaszkot, vagy le lehetne szállítani őket a buszról, villamosról, ki lehetne küldeni az üzletekből, de ezek olyan felszínes intézkedések, amelyek ellen ugyanúgy “lázadni” lehet, mint az egészségvédelmi felhívások ellen. Amiket én javaslok, azok ellenben a lényeget érintik.
El kellene érni, hogy a magyarok ugyanolyan fegyelmezetten viselkedjenek járványok idején, mint a japánok, dél-koreaiak, kínaiak.
Köszönöm, hogy elolvasták. Nagyon örülnék, ha az Operatív Törzs intézkedéseiben viszontlátnám a javaslataimat.
Üdvözlettel:
Mándy Gábor
felelős állampolgár
Valójában nincs második meg harmadik hullám. A koronavírusos esetek növekedése nem a vírustól, hanem az emberek viselkedésétől függ. Úgy tűnik, hogy az ember csak egy bizonyos ideig képes az észszerűségre, utána visszasüllyed a dackorszakba. Világszerte tüntetések vannak a maszkviselés és a távolságtartás szabálya ellen, és összeesküvés-elméletek látnak napvilágot, hogy mindez a gonosz kormányok műve. Mintha a kormányoknak az lenne az érdekük, hogy a gazdaság visszaessen, kevesebb legyen az adóbevétel, csődbe jusson az egészségügyi vagy az oktatási rendszer. Szerintem a maszk hordása épp olyan higiéniai alapkövetelmény lesz még jó néhány évig, talán évtizedekig, mint hogy evés előtt mossunk kezet.
Az elégedetlenkedőket talán azzal lehetne józanságra bírni, ha a higiéniai szabályok ellen vétőkkel, aláíratnának egy nyilatkozatot, amelyben lemondanak a gyógyításukról, amennyiben őket is elkapja a COVID-19. Emellett a fertőzés terjedésének kutatásához, a „kontaktkövetéshez” is fel lehetne írni az adataikat. Nem általános elvekről és szabadságjogokról van szó, hanem az emberiség túléléséről. Maradjunk józanok!
(Megjelent: Népszava, 2020. aug. 12., 10. old. Közben az Operatív Törzsnek is elküldtem a javaslataimat.)
https://toprengoblog.blog.hu/2020/09/02/az_operativ_torzs_figyelmebe
Az a gyanúm, hogy kezd véget érni egy korszak az ellenzéki politizálásban. Nincs értelme sem a parlamenti csatározásoknak, sem a tömeges rendezvényeknek (ráadásul az elhúzódó járvány idején ez nem is lenne egészséges), és még az ellenzéki média elemzései is nagyon kevesekhez jutnak el. Változtatni kell. A kérdés az: hogyan.
Nyilvánvaló, hogy a kormányzat minden gazemberségére reagálni kell. Ennek lehet egy szelíd formája is. Lehetne például egy plakát-hírlap, egy „tacepao”, amely minden lényeges kérdésben szembesíti az Orbán-kormány döntéseit a valósággal, leírja a lehetséges következményeket, és alternatívát vázol fel („Mi így csináltuk volna”). Hadd lássa a lakosság, hogy az adott problémát hogyan lehetett volna megoldani okosabban! (Persze amikor Orbánék helyesen döntenek, azt is el kell ismerni — hiszen közös érdek, hogy jó döntések valósuljanak meg.) Ha a plakátokat leszaggatják, akkor tábla helyett lehet posztereket körbevinni az utcákon, gyalog vagy autóval, és azokon kifejteni tömören az ellenzéki álláspontot.
De nem csak reagálni kell, hanem az olyan problémákat is fel kell vetni, amelyekkel a kormányzat nem foglalkozik. Az ilyen javaslatokat a parlamentben is elő kell terjeszteni (elvégre az a „hivatalos út”), de azokat is azonnal ki kell vinni az utcára (azt is megemlítve, ha a javaslatot elutasították). Mindezt nyugodtan, nem ágáló felszólításként, követelésként, hanem csendes javaslatként vagy megállapításként.
Vannak olyan problémák, amelyeket a kormány közvetlen beavatkozása nélkül is meg lehet oldani (bár kisebb hatékonysággal). Ilyenek a rászorulók ellátásával összefüggő kérdések (a köztisztaságtól a házhoz szállításig, az oktatásból célzatosan kimaradó, de fontos tananyag terjesztésétől a gyermekek és idősek ellátásáig). A magyar társadalomban sok a munkáját elvesztett vagy nyugdíjas ember, akiket nem lenne nehéz betanítani az ilyenféle feladatokra. A fizetést adományokból (nem csak hazai, hanem külföldi adományokból is) lehetne biztosítani.
Ebben is lenne „ellenzéki” gesztus: minden egyes segítségnyújtás alkalmával nyilvánvalóvá kell tenni, hogy mindezeket azért csináljuk mi, mert az adónkból feltartott állami apparátus nem hajlandó elvégezni. Ha minden alkalommal hangsúlyoznánk ezt, akkor két fejlemény lehetséges, A kormányzat vagy átveszi a terheket, vagy elveszíti a választásokat. Nem harsányságra van szükség, hanem szelídségre. Ha igazán rendszert akarunk váltani, ha vissza akarjuk állítani a demokráciát, akkor a sárdobáló, gyűlöletet fröcskölő útszéli stílustól is tartózkodnunk kell. A tények különben is magukért beszélnek.(Népszava, 2020. máj. 11., 10. old.)
Az Egyház és Társadalomban hozzászólásként:
http://www.egyhazestarsadalom.hu/2020/04/18/lanyi-andras-tortenelmunk-legveszedelmesebb-pillanatait-eljuk/#comment-166816
Arra a szövegre reflektálok, amit az Egyház és Társadalom vett át a Válasz Online portálról. A szerző borúlátóan írja le a mostani koronavírus-járvány lehetséges tragikus következményeit, és csak néha utal azokra a kihatásokra, amelyek esetleg az emberiség megújulását is eredményezhetik. Melyek ezek a pozitív kihatások?
Mindenekelőtt a termelésnek arra kell majd fókuszálni, hogy mi az, ami nélkülözhetetlen az egyének és a társadalmak fennmaradásához. A jövő gazdaságnak nem az állandó és esztelen növekedésre kell törekednie, hanem a stabilitásra. A társadalom és a gazdaság stabilitására. Ehhez legelőször is valóban arra van szükség, amit Lányi is emleget: a helyzetünk és perspektíváink megértésére, mégpedig egy erkölcsi és környezettudatos alapállásból. Vele ellentétben én kevesebb figyelmet szentelnék a potenciális műszaki fejlődésnek. Az bőven elég, amit eddig elértünk. A világűr meghódításából is csupán az aszteroidák elleni védekezés lehetősége érdemel figyelmet. A Holdra lépésünknek nem volt értelme (még a tekintetben sem, hogy végre minden iskolát végzett ember elfogadná: a Föld nem lapos). Nincs értelme a Marsra és a távoli bolygókra, holdakra küldött expedícióknak sem. A tudásunkat ugyan valóban döntő módon gazdagították az űrmissziók (ezek közül is kiemelném a Hubble űrteleszkóp felvételeit), de mindez nem járt több gyakorlati haszonnal, mint a villámhárító feltalálása.
Lányi felveti, hogy a globális perspektívák helyett (amelyeket csakis a világot átszövő kereskedelmi kapcsolatok tartanak életben) a helyi gazdaságra figyeljünk, és amit lehet, állítsuk elő mi magunk. Nem olyan hatékonyan, de ellenőrizhetően. Így a válság miatt felszabaduló munkaerőnek is bőven akadna munkája. Ami tönkremenne, arra nyilván nem is lenne szükség. Mert amire valóban szükség van, az gyorsan magára talál.
Az emberiség történelmében a nagy változás a piac megjelenésével kezdődött. Attól kezdve a mezőgazdasági termelésből kikerülő mesteremberek a helyi vásárokon ajánlgatták a termékeiket, méghozzá igen erőteljesen. Úgyszólván rátukmálták a parasztokra. Kezdetben a ruhakészítés, szerszámkészítés, az orvoslás is normális ütemben fejlődött. Aztán a piacgazdaság fejlődésnek indult, és lassan a pénz többet ért már, mint maga a termék. A kapitalizmus és a globalizáció csak újra és újra gyorsított a folyamaton. Ebből a mókuskerékből azonban ki lehet szállni, és most el is jött az ideje ennek.
A helyi termelés természetesen nem versenyképes a robotok által előállított termékekhez mérve, de a helyi közösség igényeit kielégíti. Többre pedig nincs szükség. Mindennek kulcsa az élelem. Most is van annyi, amennyi kell, csak a piac kíméletlen szabályai miatt nem adják oda az éhezőknek, ha nincs pénzük. Inkább kidobják. (Ahogy a klasszikus példában a brazil kávétermesztők szórták a tengerbe a kávéjukat, mert nem akarták olcsóbban adni.) Mostantól kezdve már nem szabad pazarolnunk.
A világ következő fejlődési szakaszának mindenképpen bizonyos kommunisztikus (vagy ha úgy tetszik: keresztény) vonásokkal kell rendelkeznie. Ezt úgy képzelem el, hogy mindenki ingyen dolgozik (ahogy tud), és ingyen megkap mindent (amire nélkülözhetetlenül szüksége van). A mostani világjárványra a kormányok eddig olyan válaszokat adtak, amelyek megmaradnak a régi logika ketrecében: az adós adós marad, csak haladékot kap. Később ugyanúgy meg kell fizetnie a lakbért, a lakásrészletet, be kell fizetnie a sárga csekkeket. Miközben már nincs munkája. Mert legelőször a kereslet csökken, és nem lesz kinek termelni. Csak a piaci logika kikapcsolása révén maradhatunk talpon és őrízhetjük meg emberi lényegünket. A háborúk és természeti katasztrófák eddig is valamiféle központi elosztáshoz, jegyrendszerhez vezettek, elegendő tapasztalatunk van a megszervezéséhez. És ki tudja, meddig tart majd a társadalom és a gazdaság kigyógyulásának folyamata. Biztosan sokak elégedetlenkednek majd amiatt, hogy nem repülhetnek egy nap alatt a Kanári-szigetekre, vagy hogy nem vehetik meg álmaik sportkocsiját. Hozzá fogunk szokni. Ennek a modellnek van egy kétségtelen előnye: nem függ a globális folyamatoktól, helyileg is kipróbálható. Akár egy város vagy egy kerület szintjén is.
Lányi szerint ezentúl majd rettegünk, szájmaszkot hordunk, elzárkózunk a többi ember elől, és meg kell elégednünk a virtuális világ kulturális kínálatával. Ebben nem értek vele egyet. Az hord majd maszkot, aki megbetegedett vagy a környezetében sok a beteg (ahogy ezt például évtizedek óta láttuk Japánban), elzárkózás helyett jobban fogunk ügyelni arra, hogy kivel érintkezünk fizikailag, a világháló pedig sok mindenért kárpótol. Azon keresztül el tudjuk érni a barátainkat, otthonról dolgozhatunk és tanulhatunk, és még a politikai életben is részt vehetünk. Sportkocsi és vese alakú házi úszómedence nem kell, de otthoni számítógép és hálózat igen. Mindez ugyanúgy része lehet az ingyenes ellátásnak, mint az élelem és a gyógyszer.
Itt be kell szúrnom valamit, ami nem szerepel Lányi gondolatmenetében: minél előbb véget kell vetni az emberiség patkányszerű túlszaporodásának. (Csak kevesebb embernek lehet kisebb ökológiai lábnyoma.) Ez úgy képzelhető el a legkevésbé fájdalmas módon, ha jó pár évig egyáltalán nem születik gyerek. A farkasok is vannak annyira intelligensek, hogy ha éheznek, nem szaporodnak. Nekünk éhezés helyett elég lenne a józan belátás. Ha van annyi eszünk.
Nem világos, hogy ez az új, kommunisztikus rend hogyan érhető el nagyobb felfordulás nélkül, miközben a bankárok, gyárosok, nagykereskedők, politikusok ellenérdekeltek (és minden bizonnyal a világjárvány elmúltával is a kieső hasznukat akarják majd megtermelni, a természet még kegyetlenebb kiszipolyozásával). De egyszer el kell jönnie egy ilyen világnak. Nincs más út. Nincs más kiút.
Amit Lányi a hazai helyzetről és kilátásokról ír, azzal nem foglalkozom. Orbán Viktor egy olyan kiúttalan helyzetbe manőverezte az országot, mint Kim Dzsong Un Észak-Koreája. Mindenki tudja, hogy tarthatatlan, és hogy meg kell változtatni, de senkinek sincs hozzá elég ereje és bátorsága. Az ilyen zárványok egyetlen haszna, hogy emlékeztessék a külvilágot, merre ne menjenek. Ez is valami. Csak az a kár, hogy mi is belül vagyunk.
A védőoltás megbízhatóan küzdi le a járványokat, de van egy hátránya: nagy időbeli lemaradással követi a kór terjedését. Erre a legjobb példa a SARS: mire elkészült a vakcina, magától is véget ért a járvány.
A COVID-19 elsősorban a gyenge embereket viszi el: az áldozatok többsége idős otthonok lakója vagy már eddig is több súlyos betegségben szenvedett. A köztudottan gyengébb ellenálló képességű férfi áldozatok aránya jelentősen meghaladja a nőkét, és a kevés fiatalnál is kimutatták a szervezetük gyengeségét.
Nyilvánvaló, hogy jobban megéri az emberek immunitását növelni. Az is sok odafigyeléssel és anyagi ráfordítással jár, de csak egyszer kell nekikezdeni (és folyamatosan megtartani), nem lenne szükség egész országokat, sőt, földrészeklet megbénító karanténra.
Az immunrendszernek sok mindenre van szüksége, és az egyes összetevők adagolását sem lehet túlzásba vinni. Ami kis mennyiségben használ, az nagy mennyiségben károkat okozhat.
Jelenleg is kapható egy sor immunerősítő étrendkiegészítő. Vannak weboldalak, amelyek kifejezetten ilyen szereket ajánlanak. Például:
Hasznosnak látszik az echinacea, a bodzabogyó, az ezüstkolloid, az astragalus gyökér, a gyömbér, a ginzenggyökér, a D vitam és C vitamin, a mirha, az oregánó, és a különböző probiotikumok. Ezek többnyire drágák, de nem kell mindegyiket beszedni.
Nekem az látszik a leglogikusabb hozzáállásnak, hogy életkorok és egészségi állapot alapján (ebbe beleértve a betegség-előzményeket is) különféle összetételű kúrákat javasolnának a hozzáértők. Amikor kitör egy újabb járvány, eleve a megelőzésre, a szervezet immunitásának növelésére kellene helyezni a súlyt. Természetesen elengedhetetlen az állami segítségnyújtás. A veszélyeztetett csoportoknak ingyen lehetne beadni a kifejezetten a számukra kidolgozott kombinációt. A háziorvos megítélése alapján.
Emellett természetesen dolgozni lehet a konkrét kórokozó elleni ellenanyag előállításán is, de legyen az az arzenálunk tartaléka. Jobb félni, mint megijedni. Jobb felkészülni a járványokra, mint kapkodni. És jobb, ha a védekezés megfontolt terv szerint történik, szükségállapot, felhatalmazási törvény nélkül, a társadalmi élet és a gazdaság lehető legkisebb megzavarásával.
A koronavírus terjedése előtt minden ország lezárja a nemzeti határait, és emiatt turisták százezrei igyekeznek haza a zsúfolt repülőgépeken (és például Amerikában zsúfoltan várnak a lépcsőn a vizsgálatukra). De miért jobb a turistáknak otthon? Már az utazás is kockázattal jár, nagyobb kockázattal, mint a helyben maradás. Miért nem az adott szállodában maradnak? Esetleg a saját kormányuk vagy az illető külföldi kormány anyagi támogatásával. Abba a szállodába most egy ideig úgysem jön új vendég. Ad abszurdum azt is elrendelhetnék, hogy az V. kerületi lakosok azonnal jöjjenek haza, a saját kerületükbe. Most minden kerület a mi hazánk. Minden ország a mi hazánk. Az egész Föld a mi hazánk. Mindenütt otthon kell hogy érezzük magunkat. A globalizáció idején a nemzeti határok már elveszítették a jelentőségüket. Aki nem hiszi, kérdezze meg a COVID-19 vírust.
(Megjelent: Népszava, 2020. ápr. 7., 10. old. A kihúzott részeket dőltbetűsen szedtem.)
Ha valaki a járvány miatt nem dolgozhat, még az esetleges állami segítség ellenére is előfordulhat, hogy nem tudja fizetni a lakbért, a közüzemi díjakat, a banki kölcsönt, és ezáltal az egész élete (és a családja is) veszélybe kerül. De mivel a kár közös, mindenkinek vállalnia kellene a terheket: a bankoknak, a bérlakások tulajdonosainak, a közműveknek, a közlekedési vállalatoknak is. A banki kölcsönökkel kapcsolatos könnyítések csak átmeneti segítséget jelentenek, a teher továbbra is a magánszemélyek vállán marad. Ha többen viselik a terheket, mindenkire kevesebb jut.
(Népszava, 2020. márc. 21., 10. old.)
Orbán Viktor eredendő bűne 2015-ben a menekültek kampány célra való felhasználása volt (emlékszünk: magyar nyelvű plakátok, a menekültek átvonultatása Budapesten), emiatt az értelmes javaslatait sem igazán vették figyelembe. Pedig olyan is volt: a menekülteket az Unión kívül kell ellátni. Erdogan mostani zsarolása (a török-görög határ megnyitása) újra felveti a kérdést. A magyar diplomáciának most ezt kellene szorgalmaznia.
Építsenek uniós pénzből a határon egy befogadó várost (sátortábor helyett), amelyet ellátnak a szükséges orvosi és egyéb (például oktatási) szolgáltatásokkal. A tagállamok ne a menekülteket fogadják be, hanem a költségekhez járuljanak hozzá. Európának nagy szüksége van a bevándorlók munkájára, a megfelelő emberek kiválogatása is történhetne ebben a rögtönzött városkában, a többiek pedig ott várhatnák ki, ameddig visszautazhatnak a szülőföldjükre. A válság megint itt van a nyakunkon, mindent elölről kell kezdeni. A tervezésnél.
(Megjelent: Népszava, 2020. márc. 12., 10. old. A kihagyott részeket döltbetűvel szedtem.)
A fertőző betegségek terjedését gyakran karanténnal próbálják lassítani. (Legalább addig, amíg nem áll rendelkezésre megfelelő ellenanyag.) A koronavírust Kínában nagyvárosok és egész körzetek elzárásával próbálják megfékezni (eddig több mint 50 millió ember mozgását korlátozták). De a hosszú lappangási idő miatt a kórokozó máris világszerte terjed. A mi biztonságunk is viszonylagos. A Népszavában is sorra jelennek meg tudósítások és interjúk a járvánnyal kapcsolatos intézkedésekről. De ez szerintem nem csak országos feladat. A karantént saját magunkra is érvényesíthetjük.
Én nyugdíjas vagyok, elhatároztam, hogy egy nagy bevásárlást követően ki sem mozdulok a házból egy ideig. Azok is megtehetnék ezt, akik otthonról dolgoznak, a számítógépen keresztül (üzletkötők, telefonos tájékoztatók, fordítók, könyvekből dolgozó kutatók stb.). A diákok otthonról is elérhetik a tananyagokat, elég lenne a vizsgára bemenniük. Az osztálybeszélgetéseket telekonferencia is pótolhatná. A legfontosabb a tömegközlekedés elkerülése. A középkori nagy járványok idején legfeljebb a piacon vagy a templomban kaphatták el a gyilkos kórt, de most elég felszállni egy villamosra vagy metróra. Ha az egész ország egy hónapra szabadságra menne, le tudnánk fékezni a vírust.
Persze az ellenkező véglet is lehetséges: mindenki elkapja, az erősebbek úgyis túlélik. Hulljon a férgese! De szerintem ennél mégis csak jobb lenne az önkarantén.
(Megjelent: Népszava 2020. febr. 1., 10. old.;
a döltbetűvel szedett részeket kihúzták.)
Bill Clinton ellen az volt a két fő vád, hogy megcsalta a feleségét és nem vallotta be. Elismerte, hogy együtt volt Monica Lewinskyval, de nem volt köztük szex "ahogy a szexet általában értjük". (Magyarázat: nem én dugtam, hanem ő szopott.) Most Trump ellen azért indult alkotmányos vádemelési eljárás, mert az Ukrajnának (Amerika szövetségesének az orosz terjeszkedés elleni védelemben) a Kongresszus által már megszavazott katonai segélyt visszatartotta, azért, hogy kicsikarja Biden fiának állítólagos korrupciós ügyeinek kivizsgálását, pontosabban a vizsgálat bejelentését.
Clintont felmentették, újra megválasztották, jó elnök volt, többet nem csalta meg a feleségét, sőt, Hillary megválasztásáért is mindent megtett. Ezzel szemben Trump elnöksége alatt is gyarapodott, csalt és hazudott, illetlen megjegyzéseket tett a nőkre (többek között Vajna Tímeának is volt ilyen élménye), a saját titkos szolgálatának a jelentéseivel szemben vakon hisz Putyinnak, Kim Dzsong Unt egyszer gyerekes rakétás embernek, máskor bölcs államférfinak nevezi, visszavonult az iráni atomalkuból, kereskedelmi háborút folytat Kína ellen, sokmilliárdos fegyverüzleteket köt az amerikai állampolgárságú újságírót feldaraboló szaudi kormányzattal. (Ja, és Orbán Viktort a saját ikertestvérének nevezi.) Nem hisz a klímakatasztrófa emberi eredetében, nem írta alá az erről szóló párizsi egyezményt. Davosban arról tartott hosszú előadást, hogy ő minden idők legjobb amerikai elnöke, az amerikai gazdaság sosem volt ilyen jó formában, mint az utóbbi három évben.
Két impeachment, két elnök, két karakter. Ha most felmentik Trumpot a vádak alól, ugyanezt folytatja, de várhatóan még gátlástalanabbul és pofátlanabbul. De hát felmentik. A szenátusi republikánus többség tagjait nem érdeklik a meggyőző érvek, sokan meg sem hallgatják, hanem sutyorognak, mobiloznak, eszegetnek. Majd ha eljön a pillanat, megnyomják a megfelelő gombot. (Képzeletben, mert ott személyesen, szóban kell szavazni.) Isten óvja Amerikát! És bennünket.
Ha rossz irányba haladunk, vissza kell fordulni. Ha vesztésre áll az ütközet, vissza kell vonulni. A környezeti károk nem visszafordíthatatlanok, hiszen a természetnek elég ereje van az újraéledéshez. De segítenünk kell neki.
A legelső feladat: radikálisan csökkenteni az emberiség létszámát. Nem azért, amiért annak idején Malthus gondolta (hogy ugyanis nem lesz elég élelem), hanem azért, mert az ökológiai „lábnyomunk” elviselhetetlenül nagy. Kevesebb lábnak lehet csak kisebb lábnyoma. Hogy lehet radikálisan csökkenteni a népességet? Bizonyos életkoron felül nem gyógyítjuk meg a betegeket, egy bizonyos ideig (mondjuk, tíz évig) egyetlen gyereket sem engedünk megszületni. Az éhezőket hagyjuk éhen halni. Ez nagyon antihumánusnak hangzik, de valójában a jövő nemzedékek létéről van szó.
A fenti radikális intézkedések talán még megmenthetik az emberiséget és az élővilágot. De mi van, ha ezeket a lépéseket nem lehet megvalósítani (például a világvallások elavult parancsolatai miatt)? Akkor legalább lokalizálni kell a károkozást. Azoknak a térségeknek a nemzetközi humanitárius és gazdasági segítését meg kell állítani, amelyekben nem hajtják végre a népesedési stop rendelkezéseit. Ahol az iszlám, a katolicizmus, a hinduizmus a legfőbb akadály, ott propagandakampányokat kell folytatni azzal a jelmondattal, hogy az istenek nem akarhatják, hogy a teremtményeik a saját létszámbeli növekedésük miatt pusztuljanak el.
A népesedési stopon kívül más intézkedések is lennének a természetre gyakorolt nyomás csökkentésére. Mindenekelőtt az Internetre, a távmunkára kell gondolni. A döntésekre épülő munkafajtákban ez könnyen megvalósítható. Sok segítséget lehet telefonon, videótelefonon is nyújtani. Otthonról lehet oktatni és tanulni. Még a robotokat is lehet otthonról ellenőrizni és irányítani. Olyan munkafajták is vannak, amelyeknél érdemes a dolgozó lakását odatelepíteni, mint azt elvárni, hogy minden reggel odautazzon és minden este vissza. Ugyanígy le lehetne állítani a nemzetközi légi forgalmat. Még turistautakat is lehetne csinálni távirányítású elektromos járművekkel és a virtuális valóság eszközeivel.
Akik a változások miatt elveszítik a munkájukat, minimális jóléti ellátásban lehet részesíteni (lakhely, ruházat, élelem). Egyszerűbb ingyen etetni és ruházni a munkanélkülieket, mint megkövetelni, hogy dolgozzanak, és emiatt közlekedjenek, tovább használva az erőforrásokat.
A szuperhatalmaknak is össze kellene fogniuk, hiszen együtt mindent el tudnának érni a kisebb országokban. Egyelőre azonban ők okozzák a legnagyobb kárt. Óriási mennyiségű üzemanyagot használnak el a felderítő repülőgépek, a kiképzések, amellett a „védelmi” erőfeszítések esetében nem korlátozzák a károsanyag-kibocsátást, nem is beszélve a nukleáris kísérletekről. Az igazi védelem pedig az energiaforrások megtisztítása lenne, amire a fegyverkezés miatt már nem jut elég pénz.
Ha a fenti javaslatokat nem valósítjuk meg, akkor már csak egy visszavonulási út marad: kisebb csoportokban ellenállni és elbújni. Ameddig lehet, élvezzük azt, ami az életünkből jó maradt, és méltósággal viseljük el az elkerülhetetlen véget.
Utolsó aktusként (és gesztusként) dokumentálni kellene, hogy a mi bolygónkon mi vezetett idáig. Talán mások is ide vetődnek, és tanulnak a hibáinkból. Ez az egyetlen reményünk: hogy a tévedések és katasztrófák nem voltak értelmetlenek.
A magam részéről nem hiszek Istenben. Mert ha Aquinói Szent Tamásra hallgatva még el is fogadnám, hogy Isten volt az első mozgató (mert ennek az egésznek valahogy el kellett kezdődnie), azt már egyáltalán nem hihetem, hogy azóta is rajta tartja a kezét a világon. A világot ugyanis belső törvények szabályozzák, mindennek kézzelfogható anyagi oka van. És ezen már egy mindenható Isten sem tud változtatni. Nem kapcsolhatja ki a gravitáció törvényét csak azért, hogy valakit az égbe emeljen, sem nem nyithatja meg a Vörös tengert Mózes népének menekülését segítve, és a 90 éves Sárának sem adhatott gyermeket, mivel annak nőisége már évtizedekkel azelőtt megszűnt. Mesének szép, de a valóságban lehetetlen. Jézusról sem hihetjük, hogy a négy napja meghalt Lázárt fel tudta támasztani, mivel a holttest lebomlása rövid időn belül elkezdődik, és nincs az az isteni erő, amely a lebomlott sejteket vissza tudja állítani eredeti mivoltukba.
A csodákban tehát nem hihetünk, mert nem férnek bele az Akárki által teremtett világba. Ez persze nem jelenti azt, hogy annyira okosak lennénk, hogy már minden fontos természeti törvényt ismerünk. Ami nekem leginkább szembetűnő, az a térbeli és időbeli véges-végtelen kérdése. Sem azt nem tudjuk elképzelni, hogy a világnak valahol vége van (mert azon kívül is kell lennie valaminek), sem azt, hogy végtelen (mert hova is nyúlhatna ki végtelenül), és ugyanez érvényes az időre: minden előtt volt valami, és minden után lesz valami. A gyakorlati tér görbülhet, de ez a két dimenzió koordinátaként is működik, mégpedig egyenes irányban. A Möbius-szalag (a végeinél megcsavarva összeragasztott papírcsík, amelyiknek látszólag csak egy oldala van) puszta játék a fogalmakkal, ez nem lehet a világ térbeli modellje. Lehet elméleteket gyártani, de bebizonyítani nem lehetséges ezeket a dimenzióbeli rejtélyeket, legalábbis emberi ésszel nem.
De minek is kínlódnánk a dimenziókkal, amikor van egy sokkal nagyobb probléma is. A fizikai világ (másról pedig nem tudunk) roppant méretű, folytonos mozgásban van, szupernóva-robbanások s mindent beszippantó fekete lyukak működnek benne, amelyhez képest nemcsak a mi emberi létünk, de a földi élővilág is jelentéktelen epizód. Előbb-utóbb elpusztulnak a bolygók, felrobbannak a csillagok, a világ tele van abszurditással. Minden működik, fortyog, de úgy tűnik, hogy ész nélkül. És cél nélkül. (Ha valaki hisz egy mindenható Istenben, nem tudná megmagyarázni mindezt a fejetlenséget.) "Miért nő a fű, ha majd leszárad? Miért szárad le, hogyha újra nő?" - kérdezte Babits az Esti kérdésben. Azt felelhetjük: mert a világnak nincs értelme. A világ abszurd. Nem az ember logikája szerint működik.
Védhetjük a természetet (és rövid távon nyilvánvalóan ez az érdekünk), de hosszú távon ennek sincs semmi jelentősége. Az elsősorban nekünk jobb, ha nem pusztítjuk el magunk körül a világot, de a világnak édes mindegy. Ha a földi élet újra elpusztul (ugyanis a régészeti leletek szerint ez már korábban is bekövetkezett), majd lesz másik. Vagy nem. Igaza lehet a Trump-féle ostoba politikusoknak, hogy a felmelegedést és a környezeti katasztrófát az emberi tevékenységen kívül más is okozhatja (hiszen voltak már korábban is jégkorszakok, akkor is, amikor embernek még nyoma sem volt), de nem ez a lényeg. Ameddig lehetséges, addig élni kellene. Nekünk is, az állatvilágnak és a növényeknek is. És miért fulladjunk bele a saját hülyeségeink mocskába? A melegedési és hűlési periódusok rajtunk kívül állnak, de azért még nem kellene teleszórni az óceánokat szeméttel, hogy még a halakat, bálnákat, delfineket is elpusztítsuk.
Mivel ezek a folyamatok jóval meghaladják az emberi cselekvés kompetenciáját, én a kihaló állatfajokkal sem törődnék túl sokat. Megőrizhetjük a génállományukat, hogy majd egy későbbi, jobb korban megpróbáljuk újra életre kelteni őket. De kinek? Mi előbb fogunk eltűnni a Föld felszínéről, mint a legtöbb élőlény.
A pusztulás törvényszerűnek tűnik, de azért siettetni nem kellene. Még lassíthatjuk a környezetszennyezést, sőt, akár meg is állíthatjuk. Ehhez óriási beruházások és költségvetési átcsoportosítások kellenének, valamint az érdek központú kapitalizmus felváltása valamilyen közösségi, szeretet és boldogság alapú világrendszerrel. De a pénzt a fegyvergyárosok kapják, és azon dolgoznak, hogy tovább nőjön a profitjuk. Miért nem lehetne érdekeltté tenni őket a környezetünk és a Föld megvédésében? Arra semmi szükség sincs, hogy az amerikai, az orosz és a kínai vezetők felülkerekedjenek egymás katonai potenciálján, hiszen ezek úgysem támadhatják meg egymást. Nem lenne értelme. Nem lerombolni kell a másikat, hanem okosan kereskedni vele, együttműködni. És ha ez a három szuperhatalom összefogna, minden helyi háborút is el tudna fojtani. Örök béke lehetne a földön.
Az úgynevezett „védelmi kiadásokat” a környezet és az emberi faj megvédésére is át lehetne csoportosítani. Bombák helyett nap-, szél- és tengeri ár-apály erőműveket gyártsanak! És adják el ugyanolyan magas áron, mint a tankokat és repülőgép-hordozó anyahajókat! A rakétafejlesztés maradhat, de a cél ne a lopakodó és cirkáló rakéták kifejlesztése legyen, hanem a Földet fenyegető aszteroidák elleni védekezés. Végső soron ez is reménytelen, de legalább időt nyernénk. A technikai megoldást már kipróbálták, de sok múlik a rakéta gyorsaságán és a robbanótöltetek erején. És ennek a problémának a megoldásában nyugodtan együttműködhetne a három szuperhatalom, bevonva minden egyéb országot, amint az a Nemzetközi Űrállomás esetében is történt.
Mondom, erre a racionális megoldásra kevés a remény. Jelenleg a káros tendenciák folytatódnak, pusztul a földi élet. De nem egyik napról a másikra. Feltéve, hogy nem bonyolódunk egy mindent elpusztító nukleáris háborúba. Az ugyanis napok alatt véget vethet a földi életnek. Ehhez elég egy olyan stupid vezető dührohama, mint Trump, Boris Johnson vagy Kim Dzsong Un. Szegény Gaia, a Földet megszemélyesítő istennő, kezdhet mindent elölről. Ha ugyan el nem vesztette a kedvét.
És mi mit csináljunk addig? Tegyünk meg mindent, hogy az ostoba politikusainknak megmagyarázzuk a helyzetet, de fordítsunk egy kis időt arra is, hogy élvezzük azt, ami még van. A napsütést, az esőt, a levegőt, a virágokat, fákat és madarakat. És örüljünk egymásnak. Hiszen mindannyian ugyanazon a repülőgépen utazunk. A repülőgépünk kezd zuhanni, de még van annyi időnk, hogy kinyújtsuk a kezünket egymás felé.
Kedvelt példájuk a társadalomtudósoknak, hogy egy békát meg lehet főzni, ha fokozatosan növeljük a víz hőmérsékletét. Egy ideig élvezi, és amikor kellemetlenné válik, akkor már nem tud kiugrani. Ez a példa engem mindig irritált. A béka, mint minden állat, nem tűri a rabságot. Hogy csak úgy beletegyük egy fazék vízbe. Az első dolga az lenne, hogy kiugrik. Nagy nehezen talán meg lehetne nyugtatni, hogy maradjon, de amikor a víz hőmérséklete kezd kellemetlenül meleggé válni, akkor azonnal kiugrana. Abban az esetben maradna csak, ha a meleg bénítóan hatna az idegrendszerére. (De akkor a példa lényege nem igaz, mert ez esetben nem a fokozatosság tenné tétlenné, hanem a konkrét hőmérséklet.)
