A magam részéről nem hiszek Istenben. Mert ha Aquinói Szent Tamásra hallgatva még el is fogadnám, hogy Isten volt az első mozgató (mert ennek az egésznek valahogy el kellett kezdődnie), azt már egyáltalán nem hihetem, hogy azóta is rajta tartja a kezét a világon. A világot ugyanis belső törvények szabályozzák, mindennek kézzelfogható anyagi oka van. És ezen már egy mindenható Isten sem tud változtatni. Nem kapcsolhatja ki a gravitáció törvényét csak azért, hogy valakit az égbe emeljen, sem nem nyithatja meg a Vörös tengert Mózes népének menekülését segítve, és a 90 éves Sárának sem adhatott gyermeket, mivel annak nőisége már évtizedekkel azelőtt megszűnt. Mesének szép, de a valóságban lehetetlen. Jézusról sem hihetjük, hogy a négy napja meghalt Lázárt fel tudta támasztani, mivel a holttest lebomlása rövid időn belül elkezdődik, és nincs az az isteni erő, amely a lebomlott sejteket vissza tudja állítani eredeti mivoltukba.

     A csodákban tehát nem hihetünk, mert nem férnek bele az Akárki által teremtett világba. Ez persze nem jelenti azt, hogy annyira okosak lennénk, hogy már minden fontos természeti törvényt ismerünk. Ami nekem leginkább szembetűnő, az a térbeli és időbeli véges-végtelen kérdése. Sem azt nem tudjuk elképzelni, hogy a világnak valahol vége van (mert azon kívül is kell lennie valaminek), sem azt, hogy végtelen (mert hova is nyúlhatna ki végtelenül), és ugyanez érvényes az időre: minden előtt volt valami, és minden után lesz valami. A gyakorlati tér görbülhet, de ez a két dimenzió koordinátaként is működik, mégpedig egyenes irányban. A Möbius-szalag (a végeinél megcsavarva összeragasztott papírcsík, amelyiknek látszólag csak egy oldala van) puszta játék a fogalmakkal, ez nem lehet a világ térbeli modellje. Lehet elméleteket gyártani, de bebizonyítani nem lehetséges ezeket a dimenzióbeli rejtélyeket, legalábbis emberi ésszel nem.

     De minek is kínlódnánk a dimenziókkal, amikor van egy sokkal nagyobb probléma is. A fizikai világ (másról pedig nem tudunk) roppant méretű, folytonos mozgásban van, szupernóva-robbanások s mindent beszippantó fekete lyukak működnek benne, amelyhez képest nemcsak a mi emberi létünk, de a földi élővilág is jelentéktelen epizód. Előbb-utóbb elpusztulnak a bolygók, felrobbannak a csillagok, a világ tele van abszurditással. Minden működik, fortyog, de úgy tűnik, hogy ész nélkül. És cél nélkül. (Ha valaki hisz egy mindenható Istenben, nem tudná megmagyarázni mindezt a fejetlenséget.) "Miért nő a fű, ha majd leszárad? Miért szárad le, hogyha újra nő?" - kérdezte Babits az Esti kérdésben. Azt felelhetjük: mert a világnak nincs értelme. A világ abszurd. Nem az ember logikája szerint működik.

     Védhetjük a természetet (és rövid távon nyilvánvalóan ez az érdekünk), de hosszú távon ennek sincs semmi jelentősége. Az elsősorban nekünk jobb, ha nem pusztítjuk el magunk körül a világot, de a világnak édes mindegy. Ha a földi élet újra elpusztul (ugyanis a régészeti leletek szerint ez már korábban is bekövetkezett), majd lesz másik. Vagy nem. Igaza lehet a Trump-féle ostoba politikusoknak, hogy a felmelegedést és a környezeti katasztrófát az emberi tevékenységen kívül más is okozhatja (hiszen voltak már korábban is jégkorszakok, akkor is, amikor embernek még nyoma sem volt), de nem ez a lényeg. Ameddig lehetséges, addig élni kellene. Nekünk is, az állatvilágnak és a növényeknek is. És miért fulladjunk bele a saját hülyeségeink mocskába? A melegedési és hűlési periódusok rajtunk kívül állnak, de azért még nem kellene teleszórni az óceánokat szeméttel, hogy még a halakat, bálnákat, delfineket is elpusztítsuk.

     Mivel ezek a folyamatok jóval meghaladják az emberi cselekvés kompetenciáját, én a kihaló állatfajokkal sem törődnék túl sokat. Megőrizhetjük a génállományukat, hogy majd egy későbbi, jobb korban megpróbáljuk újra életre kelteni őket. De kinek? Mi előbb fogunk eltűnni a Föld felszínéről, mint a legtöbb élőlény.

     A pusztulás törvényszerűnek tűnik, de azért siettetni nem kellene. Még lassíthatjuk a környezetszennyezést, sőt, akár meg is állíthatjuk. Ehhez óriási beruházások és költségvetési átcsoportosítások kellenének, valamint az érdek központú kapitalizmus felváltása valamilyen közösségi, szeretet és boldogság alapú világrendszerrel. De a pénzt a fegyvergyárosok kapják, és azon dolgoznak, hogy tovább nőjön a profitjuk. Miért nem lehetne érdekeltté tenni őket a környezetünk és a Föld megvédésében? Arra semmi szükség sincs, hogy az amerikai, az orosz és a kínai vezetők felülkerekedjenek egymás katonai potenciálján, hiszen ezek úgysem támadhatják meg egymást. Nem lenne értelme. Nem lerombolni kell a másikat, hanem okosan kereskedni vele, együttműködni. És ha ez a három szuperhatalom összefogna, minden helyi háborút is el tudna fojtani. Örök béke lehetne a földön.

     Az úgynevezett „védelmi kiadásokat” a környezet és az emberi faj megvédésére is át lehetne csoportosítani. Bombák helyett nap-, szél- és tengeri ár-apály erőműveket gyártsanak! És adják el ugyanolyan magas áron, mint a tankokat és repülőgép-hordozó anyahajókat! A rakétafejlesztés maradhat, de a cél ne a lopakodó és cirkáló rakéták kifejlesztése legyen, hanem a Földet fenyegető aszteroidák elleni védekezés. Végső soron ez is reménytelen, de legalább időt nyernénk. A technikai megoldást már kipróbálták, de sok múlik a rakéta gyorsaságán és a robbanótöltetek erején. És ennek a problémának a megoldásában nyugodtan együttműködhetne a három szuperhatalom, bevonva minden egyéb országot, amint az a Nemzetközi Űrállomás esetében is történt.

     Mondom, erre a racionális megoldásra kevés a remény. Jelenleg a káros tendenciák folytatódnak, pusztul a földi élet. De nem egyik napról a másikra. Feltéve, hogy nem bonyolódunk egy mindent elpusztító nukleáris háborúba. Az ugyanis napok alatt véget vethet a földi életnek. Ehhez elég egy olyan stupid vezető dührohama, mint Trump, Boris Johnson vagy Kim Dzsong Un. Szegény Gaia, a Földet megszemélyesítő istennő, kezdhet mindent elölről. Ha ugyan el nem vesztette a kedvét.

     És mi mit csináljunk addig? Tegyünk meg mindent, hogy az ostoba politikusainknak megmagyarázzuk a helyzetet, de fordítsunk egy kis időt arra is, hogy élvezzük azt, ami még van. A napsütést, az esőt, a levegőt, a virágokat, fákat és madarakat. És örüljünk egymásnak. Hiszen mindannyian ugyanazon a repülőgépen utazunk. A repülőgépünk kezd zuhanni, de még van annyi időnk, hogy kinyújtsuk a kezünket egymás felé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.