Egészen beleizzadtam. Hú! Azt álmodtam, hogy valami csoda folytán a Fidesz nem nyerte meg a 2018. évi országgyűlési választásokat. Az MSZP-Párbeszéd lista a szavazatok 34, a Jobbik a 32, a Fidesz pedig a 30 százalékát szerezte meg. (A mandátumokról csak annyit tudok, hogy pártjuk nélkül bekerült még Bősz Anett és Magyar György.)

Nyomban megkezdődtek a koalíciós puhatolózások. Vona Gábor lett a válság kulcsfigurája. Ha Orbán Viktorral közösködik, az egy stabil jobboldali politikát jelent (de el kell dönteni, hogy ki legyen az új formáció egyszemélyi vezetője), ha Karácsony Gergellyel, akkor van remény az Orbán-rendszer megbuktatására, hiszen közös alap a korrupt Fidesz-vezetés eltávolítása.

Vona mindkét szóba jövő partnerének ugyanazt ajánlotta: "akkor lehet koalíció, ha én leszek a miniszterelnök". A miniszterelnöki poszt átadását azonban Orbán vezéri ambíciója nem engedte, és Karácsony Gergely is elveszítette volna az MSZP támogatását, ha a kormányrudat a szélsőjobbnak adja át. Vonának mindkét párt felajánlotta a miniszterelnök-helyettesi posztot, de neki ez nem volt elég. Emlékezett, hogyan bánt el Orbán annak idején Torgyán doktorral, a szocik pedig miniszterelnök-helyettesként sem viselték volna el a Magyar Gárda egykori létrehozóját.

Patthelyzet alakult ki. Áder János köztársasági elnök ekkor hazárd lépésre szánta el magát: a harmadik helyezett Orbán Viktort kérte meg a kormányalakításra. A televízió által élőben közvetített beszédében Áder azzal érvelt, hogy ebben a súlyos belpolitikai helyzetben a jelenleg is hivatalban lévő kormány tudja biztosítani a stabil kormányzást.

Az új összetételű parlamentet sokáig nem hívták össze. Amikor szeptember elején végre összeült, egy nap alatt leszavazták a kormányt. Zavargások törtek ki, a TEK páncélosai megszállták a közlekedési csomópontokat, Polt Péter eljárást indított több ellenzéki politikus ellen, a feldúlt budapesti utcák képe rendszeresen visszatért a nyugati televíziók képernyőjére. Az ország a polgárháború szélére sodródott, jobb- és baloldali csoportok csaptak össze a nyílt utcán, lángoltak az autók, lángoltak az üzletek.

Ekkor jött el Homonnay vezérőrnagy órája. Pályafutását még Grósz Károly alatt kezdte, és lassan lépegetett felfelé a ranglistán. Karrierjét főleg annak köszönhette, hogy soha semmiről nem nyilvánított véleményt. Így teljesen megfeledkeztek róla. (Az olvasó ne is keresgéljen a memóriájában, Homonnay neve egyetlen tudósításban sem szerepelt. Még a kinevezései alkalmával sem említették meg név szerint, meg kellett elégednie azzal a megfogalmazással, hogy "és mások".)

Szóval amikor itt volt az ideje, Homonnay vezérőrnagy nem habozott. Letartóztatta a miniszterelnököt, a köztársasági elnököt, a parlament elnökét, a hadügyminisztert, belügyminisztert, a vezérkari főnököt, a Terrorelhárító Központ parancsnokát, még a polgári védelem vezetőit is. (Megkönnyítette a dolgát, hogy akkor éppen kibővített kormányülés volt, ahol a terrorfenyegetést tárgyalták meg, és azon részt vett Kövér László is.) Ezt követően a televízióban jelentette be, hogy átvette a hatalmat, és egyben katonai segítséget kért a NATO főparancsokságától. De mielőtt a NATO napirendre tűzhette volna a kérdést, orosz kommandósok szálltak le a Ferihegyen, és kimenekítették az oroszbarát kormányfőt. (A történelem fintora, hogy Orbán ugyanabba a lakásba került, mint ahol Rákosi Mátyás is töltötte mellőzöttsége éveit.)

A csetepaté lassan elcsendesedett. Orbánért nem sokan voltak hajlandók az életüket áldozni. Az új választást az ENSZ közvetlen felügyelete alatt tartották meg. Visszaállították a kétfordulós rendszert. Az első fordulóban a Jobbik győzött, a második helyre a Momentum jött be.

Ezzel már nem tudtam mit kezdeni. Felébredtem.

Szent István óta sokan figyelmeztettek, hogy a több kulturális hagyománnyal rendelkező népek többre viszik, mint azok, akik tűzzel-vassal irtják a másságot. Mielőtt még a magyarság elmebeli képességeit felőrölné ez a kérdés, van szerencsém előadni egy kompromisszumos javaslatot. Legyenek gettók az országon belül!

Ezek a gettók biztonságosan el lennének zárva a fajmagyarságtól, hogy meg ne fertőzhessenek bennünket. De a gettójukon belül ezek a szerencsétlenek autonóm módon szervezhetnék meg a maguk primitív életét - olyan istenben hihetnének, olyan mesterségeget folytathatnának, olyan kulturális hagyományokat ápolhatnának, amilyet csak akarnak. Az egyetlen kapcsolat a Fajmagyarországgal az lenne, hogy egy méltányos adóval járulnának hozzá annak fejlődéséhez. Fajmagyarország kiléphetne az Európai Unóból, de ezek a gettók - hivatalosan vagy gyakorlatilag - benne maradnának, élvezve az Unió minden előnyét.

Attól nem kell félni, hogy ezzel újra csökkenne az ország területe, hiszen államjogilag ezek a gettók is az ország részei maradnának. Hely pedig van bőven, hiszen tucatnyi kisebb falu néptelenedett el. Az ezekben még kitartó magyar nemzetiségűeket könnyen át lehetne telepíteni egy másik helyre., ha kívánják Talán még egy ócsai lakóparkban is elférnének.

A gettók az egész világgal kereskednének, az olcsó munkaerő révén több multinacionális nagyvállalat ide költözne. Nekik is jobban megérné innen szállítani el az olcsó árut, mint Kínából, Vietnamból, Malaysiából vagy Szíriából, Pakisztánból, Afganisztánból. Mindenki jól járna. Mi megmaradnánk fajmagyarnak, nem fertőzne meg bennünket a multikulturalizmus, de legalább lenne az országnak egy gyorsabban fejlődő területe, ahol nem a miniszterelnök családja alakítja a gazdaságpolitikát.

Ez a megoldás még Vona Gábornak is tetszhetne, hiszen úgy utálhatná a bevándorlókat, hogy nem lenne velük semmi kapcsolata. Lenne kerítés meg határőrség. Legfeljebb arra kellene vigyázni, hogy a határ mentén nehogy túl sokat csencseljenek a bentlakó gazdagabb migránsokkal, mert ez tisztátalanná tenné a turáni típusú keresztény nemzeti szellemet. Mivel ezek a gettók megoldhatnák egy-egy népcsoport saját oktatását, az európai hagyományok elsajátítását, a német vagy francia "fejvadászok" is könnyen találhatnának bennük a hiányszakmákban dolgozni tudó pályázókat. Magyarország hasznos kapocs lehetne Kelet és Nyugat között. Méltó régi nagy híréhez.

Karinthy Frigyes "Mennyei riportját" olvasom, és töprengeni kezdtem a kérdésen.

Az emberek, beleértve a próféta-embereket (például Jézust és Mohamedet) is, úgy gondolták el a túlvilágot mint a földi élet kiterjesztését. Ami örök és változatlan. A mennyország a jó lelkek lakóhelye, a pokol pedig a gonoszoké (némi átjárással a purgatóriumon keresztül). De ha az itteni világunk véges, a másvilág pedig végtelen, örökké tartó, akkor miért képzeljük, hogy a halál előtti életünknek bármi jelentősége lehet odaát? Nem az lenne logikus, hogy az ittenit csak bevezetésnek, afféle bemelegítésnek, előfutamnak fognánk fel, és az igazi életünk csak a halál után kezdődik?

Ha fenntartjuk elképzelésünket a duális utóéletről, akkor is az lenne logikus, hogy ha a gonoszok megjavulnak, akkor bebocsájtást nyernek a mennyországba (minden tisztítótűz nélkül), ha pedig a jók romlanak el, akkor kerülnek a pokolba.

De miért is romlanának el? A mennyországban a feltételezések szerint minden tökéletes, harmonikus, örömteli, a jóban (ahogy a kommunista jóslatok már az evilági életre is célul tűzték ki) mindenki egyformán részesedik. A bűnözésre sem akarat, sem alkalom nincs. A lelkek örökké élnek, nem lehet őket meggyilkolni. Nincs magánvagyon, amit el lehetne rabolni. Nincs testük, amivel bujálkodhatnának, és ráadásul mindenki mindenkit szeret. (Egy ilyen mennyország a bűnözők számára maga lenne a pokol.)

Ha létezik túlvilág, az csak pozitív lehet. Másfajta, büntető jellegű túlvilágnak egyszerűen nincs értelme. Ugyan melyik ördög akarna bűnösöket főzni odalent, amikor ők is örök boldogságban élhetnének odafent?

Akkor hát honnan ered a pokol képzete? Nagyon is ebből az itteni világból. Az uralkodók engedelmes alattvalókat akarnak maguknak, akiket lelkesít a mennyország ábrándja és féken tart a pokoltól való félelem. Az egyházak ezt az igényt elégítik ki. A pápa nem Isten földi helytartója, hanem a földi hatalmak égi kiszolgálója.

Akárhogy is élünk, szépen vagy csúnyán, egyformán a túlvilágra kerülünk, és csak az örömcentrikus túlvilágnak van jogosultsága. Isten igazságos, de nem lehet szadista. A bűnösöket sem büntetheti, pláne nem örökké.

A Jobbik kezdetben a Fidesz durva és szélsőséges partnere volt, ketten lefedték a demokráciából kiábrándult és a mindenféle más emberekkel (cigányok, zsidók, homoszexuálisok, migránsok) szemben intoleráns, továbbá a képzelt magyarságukat abszolút értéknek tartó szavazókat. Ez egy ideig jól működött, és magam is azon a nézeten voltam, hogy az "egy zászló" és "egy tábor" logikájával a két párt végül is egybeolvad, mégpedig előbb-utóbb Vona Gábor vezetése alatt. De kiderült, hogy Orbán Viktor annyira rabja az Európai Unióból érkező pénzeknek, hogy valamiféle egyensúlyt kell tartania. Ebből következett a "pávatánc", aminek az alapja két megtévesztés volt: az Európai Unió felé az önérzetes együttműködő arcát mutatta, akivel számolni kell, de a belpolitikában muszájból szüksége van a nemzeti szólamokra. Közben a lakosság felé a "brüsszeli gyarmatosítókkal" szembeni országvédő arcát mutatja és a média-monopólium révén ezt a hazafias küzdelmet el is tudja hitetni a szavazóival. Mivel a Fidesz mind többet átvállalt a Jobbik eredeti jobboldaliságából, külön Jobbikra már nincs is szükség.

Ez így is lenne, ha a lakosság egészét sikerült volna megtéveszteni. De az emberek nagy része látja Orbánék lopásait, gátlástalan gazdagodását, minden társadalmi réteg a saját bőrén érzi, hogy nem jól mennek a dolgok. Ez ad a Jobbiknak esélyt arra, hogy megint színre lépjen.

A Jobbik is igényt jelentett be a "közép" képviseletére, és a "cukis" kampányával megpróbálta elhitetni a választókkal, hogy egyrészt nem kell tőle félni, másrészt Orbánék kérlelhetetlen ellenfele. Közben azonban a gyűlölettel mozgósított és táplált eredeti szavazói úgy érzik, hogy Vona Gábor elárulta őket. Ezért nem képes a párt élni a kormányváltásban adódó lehetőséggel.

Véleményem szerint a Jobbik problémáját egy átgondolt kétarcú stratégia oldaná meg.

Mindenekelőtt elméleti szinten el kell fogadnia a demokrácia játékszabályait, javaslataiban a pozitív elképzeléseknek kell dominálniuk. Abba kell hagyniuk a cigány-ellenes tevékenységet, az Európai Unió elleni kampányt (az uniós bérekért kezdeményezett népszavazás már ebbe az irányba mutat), tisztelni kell a zsidókat, akik sokat tesznek az ország felemelkedéséért és nemzetközi elfogadtatásáért. Ez egy közös alapot teremtene ahhoz, hogy az országgyűlési választásokon is együttműködjön a Jobbik a baloldali pártokkal, felosztva a körzeteket, a megszerzendő mandátumok maximalizálása érdekében. Ehhez kell egy elvi nyilatkozat, amely tisztázza az esetleges választási győzelem után követhető közös kormányzás játékszabályait.

A Fidesz-ellenes összefogásnak két természetes jelszava is lehetne: "Korrupció Ellenes Liga" (KELL), illetve "Nemzeti Újjászületési Program" (az utóbbit a hard-core jobbikosok nemzetinek, a többiek országosnak értelmezhetnék). Ezzel megvalósítható lenne a Bokros Lajos által kezdeményezett 500 napos program is, hogy egy új választást már fair szabályok szerint lehessen kiírni.

A Jobbik által hangoztatott számos jelszót valójában csak demokratikus úton lehet valóra váltani

Nagy mértékben csökkenne a "cigánybűnözés", ha létrejönne egy cigányokat támogató szervezet, amelyik munkát szerez nekik, képzi őket, megtanítja őket a társadalmi együttműködés megfelelő módjára, miközben gyakorlati lépéseket tenne a bűnöző elemek kiszűrésére, elkülönítésére.

A migránsok gyakorlatilag semmi hátrányt nem okoznak az országnak, igyekeznek bejönni, de nyomban tovább is mennének a fejlettebb nyugati országokba. A migránsokat nem gyűlölni kellene, hanem a továbbhaladásukat segíteni. Amellett aki felveszi a magyarságot, megtanulja a nyelvünket, beilleszkedik a kultúránkba, az valójában a magyarságot gazdagítja. Ők és gyerekeik munkája növeli a nyugdíjalapot, hozzájárul a nyugatra vándorlás miatt jelentősen meggyöngült hazai munkaerőhelyzet javulásához. (E tekintetben az iszlám hitről való lemondás vagy legalábbis annak nem nyilvános gyakorlása lehetne csak követelmény.)

A másság tekintetében sem lehet a Jobbik elutasító. El kell fogadnia, hogy a lakosság jelentős része homoszexuális (a színművészet, a balett, az irodalom meg sem lenne az ilyen hajlamú emberek alkotásai nélkül), legfeljebb a nyilt népszerűsítésüket tiltaná be (például a meleg méltóság menete helyett fesztiválokat javasolna, ahol ünnepelhetik magukat, de a heteroszexuálisok fölösleges provokálása nélkül).

Miközben a Jobbik ezekben a kérdésekben nyíltan és hitelt érdemlően változtatna a megközelítésén, az érzelmek szintjén megmaradhatna a gyűlölködők pártjának is. Csak azt kell világossá tenni, hogy miközben megérti a táborának indulatait, a józan ész nevében reális megoldásokat keres a problémákra. (Nem elég elutasítani, kompromisszumokat kell keresni.)

Véleményem szerint a Jobbik ilyen kétarcú megközelítése dönthetné meg a velejéig rothadt Orbán-rezsimet, és vezethetné vissza az országot a pluralista demokrácia útjára, amelyben a Jobbik szabadon lehetne az, ami. Enélkül viszont megmarad a "rossz testvér" szerepében, akinél a Fidesz mégis csak hitelesebb és választhatóbb, legfeljebb egy kicsit túl sokat lop és túl sokat hazudik.

Elfenekeltetett a saját anyám! Özvegyasszony volt, és amikor az irodában, talán 5 évesen, szemtelenül viselkedtem a munkatársával szemben, őt kérte meg, hogy fenekeljen el. A bácsi tessék-lássék néhányat ütött a fenekemre, és ezzel el volt intézve a dolog. Az esetet csak azért hozom fel, mert végül is igazat adtam neki. Egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy nem szabad szemtelenül viselkedni. Utólag elfogadtam a fenyítés jogosságát.

 Az az érzésem, hogy a mostanában felidézett zaklatási ügyek nagy részét is jogosnak (vagy legalább megszokottnak, az élet velejárójának) ítélték az áldozatok, ezért nem fordultak bírósághoz. Sokkal több áldozat van, nemcsak azok, akik most csatlakoznak a #me too kampányhoz. Mi is áldozatok vagyunk, azok is, akik csak a következményekkel találkoznak. (A "rendezői dívány" külön eset, magam is hallottam egy színésznőtől, hogy ha kell a szerep, ő bizony lefekszik a direktorral. Nem kényszer hatására, hanem érdekből, "művészi" érdekből.)

Minden nőnek van barátnője, akinek nyilván beszámol az ilyen atrocitásokról, és ezekben az esetekben, gondolom, a barátnő is megmarad a részvétnyilvánításnál. Feljelentést kell tenni, minél hamarabb! Monica Lewinsky esete más volt, őt senki sem kényszerítette az orális szexre, legfeljebb Bill Clinton államférfiúi varázsa. Ő is megbeszélte a barátnőjével, és ha nincs a nagy összegű kompenzáció és a világhír, valószínűleg megmaradt volna az ügy a családi legendárium szintjén ("képzeljétek, a nagymama leszopta az Egyesült Államok elnökét"). 

Nem akarom lebecsülni a zaklatás lelki traumáját. De úgy nem működik a dolog, hogy 10-20 évig hallgatok, és csak azután hozom szóba. (Illetve ha így is működik, akkor kell hozzá az elkövető beismerése.) Ezeket az eseteket csak dokumentálva lehet kivédeni. Ha én lennék egy bántalmazott nő vagy férfi, bekameráznám az összes helyiséget, beprogramoznám a mobiltelefonom gyorshívó gombját, gondoskodnék róla, hogy az esemény bizonyítható legyen. És menekülnék.

Vannak bántalmazó férfiak, férjek, barátok, akiktől szinte lehetetlen szabadulni. Ilyen esetekben a társadalomnak kellene segítenie. A jog ne ítélje az erőszakos apának a gyereket, ne kényszerítse vissza a feljelentést tevő feleséget a közös lakásba, a többi nő (és együtt érző férfi) pedig védje meg a bántalmazott családot a saját maguk által fenntartott közös otthonban!

Ha nem is lehet elvárni az államtól, hogy egy csapásra megoldja ezt a problémát, az érintettek összeköltözhetnek - valamelyikük lakásába, odaköltözhetnek egy baráthoz, vagy közösen bérelhetnek lakást. De legalább megszervezhetnék az áldozatok fizikai védelmét, őrszolgálattal, ügyelettel. Az igazságszolgáltatás és a törvényhozás működése lassú, de ezt nem feltétlenül kell megvárnunk.

.

A két világháború között egymás után fasiszta állam lett Olaszország, Portugália, Spanyolország, Németország, Ausztria, Románia, Szlovákia, Magyarország, továbbá a fasizmus felütötte a fejét Franciaországban és Nagy-Britanniában is. Most mintha minden újrakezdődne.

A menekülthullám a liberális (vagyis igazi) demokrácia ellen hangolta a magyar, a szlovák, a cseh, a lengyel kormányt, valamint a britek, franciák, hollandok, németek jó részét, az elmúlt hétvégén pedig kiderült, hogy Ausztriában is a jobboldal lett a legerősebb.

A harmincas években a zsidók (és tőlük függetlenül a szociáldemokraták, kommunisták, liberálisok és a végén már a keresztények is) hiába menekültek Ausztriába vagy a Benelux-államokba, Hitler utolérte őket. Hasonló helyzet kezd kialakulni. 

Hova meneküljön az, aki szabadon szeretne élni?

Trump megválasztásával Amerika is kiesik. Talán még Kanada elképzelhető. Vagy Dél-Amerikában Argentína.

A migránsokkal kapcsolatos félelmet erősítik a terrorcselekmények. A terrort (vagy legalábbis a terror logikáját) pedig előre vetíti a rasszizmus, a bevándorlók lekezelése. Ezért kerülnek ki a terroristák a bevándorlók második-harmadik nemzedékéből:nekik már nem az anyaország elviselhetetlen körülményei jelentik az összehasonlítási alapot, hanem a fogadó országban tapasztalt lenézés. 

A háború mind valószínűbbnek tűnik, méghozzá a világ több térségében egyszerre. (A növekvő feszültség nem is a második, hanem az első világháború előtti helyzetre hasonlít.) Szíria kapcsán az Egyesült Államok, Törökország, Oroszország és Irán fenekedik egymásra, az észak-koreai diktátor Japánt és az amerikaiak Guam-szigeti támaszpontját, illetve időnként az USÁ-t is fenyegeti, miközben a szomszédunkban még mindig nem békültek ki az oroszok és az ukránok, és a Baltikumon is farkasszemet néz Oroszország és a NATO, egymást hadgyakorlatokkal provokálva.

Hova meneküljünk? Hova mehetnénk, ahol be is fogadnának bennünket? Mi lesz, ha Ausztria csatlakozik a visegrádi "négyek bandájához", és előáll a Monarchia újabb, jobboldali verziója? (A vezető szerepen még jó ideig veszekedni fognak a nemzeti érzelmű politikai csoportok, hiszen mindegyik a saját kezében látná legszívesebben a kormányrudat. Amellett történelmi ellentétek vannak a magyarok és osztrákok között, a szlovákok és magyarok között, a szlovákok és a csehek között, a népességét tekintve legerősebb Lengyelország pedig a lengyel pápa óta egy új egyházi állam felé menetel.)

A helyzet gyorsan változik. Ezeket a sorokat 2017 október közepén írom, és ki tudja, mi lesz jövőre, a jövő hónapban vagy a jövő héten?

 "A nimfomániában szenvedő nők könnyen bonyolódnak kalandokba, általában labilisak érzelmileg, elégedetlenek önmagukkal, a nőiességükkel, rosszabb periódusaikban pedig általában az egész világgal. Az orgazmus hiánya ugyanis náluk komoly idegfeszültséghez, önbizalomhiányhoz vezethet, ami még inkább rontja az esélyeiket az orgazmus elérésére. " Ezt olvastam a Dívány portál egyik írásában.
http://divany.hu/intim/2010/08/15/allando_szex_orgazmus_nelkul_a_nimfomania/

Eszerint a nimfománia komoly betegség, az érintettek szenvednek tőle.De ha leszámítjuk a lelki gyötrelmeket (amelyek részben a társadalmi környezet és elvárások miatt alakulnak ki), rájöhetünk, hogy egy egyfajta "irányított férfi nimfománia" (vagy egy ahhoz hasonló fiziológiás állapot) megoldás lehetne sok bajra a házaséletben.

A nimfomániás nő élvezi a szexet, de a végén nem elégül ki. Képzeljük el ezt férfiban! A férfiak számára még inkább a viszonylag hosszabb izgalmi állapot a kellemes, maga az orgazmus gyors, és utána hirtelen leesik az izgalmi szint. (Sok férj ilyenkor kapcsolja be a tévét vagy fordul a fal felé. Az ősembereknél pedig a kielégült hím nyilván harc nélkül átengedte a nőstényt a következőnek, míg az őshölgy tovább is "fogadóképes" maradt.)

Ha az izgalmi szint nem vezetne elkerülhetetlenül kisüléshez, a férfinak is jobb lenne. Gondolom, hogy sokan választanák ezt a kielégülés nélküli izgalmat, a saját maguk és a partnernőjük örömére.

Ez az izgalmi állapot természetesen nem tarthat örökké, egy megszüntethetetlen erekció sok bajjal járna. De ingerlés nélkül az erekció előbb-utóbb elmúlik. A jó érzés azonban feltehetően tovább is megmaradna, vagy legalábbis gyorsan visszaállítható lenne.

Egy soha (vagy hosszú időkre) kielégítetlen férfi nyilván kedvesebb lenne a partnernőjéhez, a nyers nemi vágy helyett a szeretet dominálna a viselkedésében. Mit szólnának ehhez a nők?

Egyelőre nem világos, hogy mi szabályozza a merevedést és az ejakulációt. (A viagra ugyan segíti a vér koncentrált áramlását, de a péniszt stimulálni kell. Ezzel szemben szinte minden hímnemű egyed, kisbabától aggastyánig, átéli a hajnali merevedés élményét, amihez semmiféle stimulálás nem kell.) Ha többet tudnánk a merevedés fiziológiájáról, mesterségesen is befolyásolni tudnánk a spontán erekciót. És ha többet tudnánk a nimfománia fiziológiájáról, a férfi magömlését is el tudnánk kerülni, vagy legalább késleltetni.

Maradna a kedveskedés, a hosszú testi együttlét, az egymásra való vágyakozás...

Az ember életének egy bizonyos pontján tartózkodik. Én 72 éves vagyok, annyit már leéltem, és ennek megfelelően részben bölcsebb, részben szenilisebb lettem. De mennyi idő van hátra? 

Kilencvenkettő-kilencvenöt évesnél idősebb biztosan nem leszek. (Ami azt illeti, meglehetősen gyenge az egészségem, úgy is mondhatom, hogy beteges vagyok, naponta egy marék gyógyszert be kell szednem, hogy rendben tartsam magam.)

Mondjuk, van még tíz-tizenöt évem. Mire elég ez?

Tizenöt éves koromig nem sok vizet zavartam a világban, nőttem, tanultam, és bár elég sokat beszéltem, még nem voltam igazában tudatában annak, hogy miről is nyilvánítok véleményt. Ha  újra kellene élnem azt a 15 évet, sokkal jobban gazdálkodnék az időmmel. Nem pazarolnám butaságokra, azt tanulnám meg, ami igazán érdekel, igyekeznék jobban beilleszkedni a környezetbe, hogy ne pazaroljam el az energiámat felesleges konfliktusokra.

Maximum tizenöt év. Nem mindegy, hogy ezt az időt mire fordítom. Pontosan tizenöt évvel ezelőtt váltam el a harmadik feleségemtől. És mit csináltam azóta? Hol van az az idő? Elszállt, szétporlott, mintha csak tegnap történt volna. Ha most kezdem el a tudatos életemet, gondosan meg kell terveznem. Arra is számítva, hogy bizony sokkal előbb is véget érhet. Nem írhatok befejezetlen szimfóniát, minden napot úgy kell megélnem, úgy kell lezárnom, mintha az lenne az utolsó.

Fontos, hogy élvezni tudjam az élet adományát, észre tudjam venni az apró örömöket, a cirógató napsütést, a susogó szelet, a reggeli mosakodást, az ételt, az első falatot, az étkezés végén a kávét. És hogy megalkossam, amit helyettem senki sem tud megalkotni. Nem azért, mert nem képes rá, hanem mert eszébe sem jut. Ez a létezésünk másik értelme. 

Az emberi életnek nincs transzcendens célja, de azért élünk, hogy alkossunk, létrehozzunk olyan dolgokat, amik nincsenek. Egy dallam, egy firka, egy találó kifejezés. Ha létrehoztuk, és önálló életre kelt, akkor már nem igazán tartozik hozzánk, akkor már a saját jogán létezik. A saját kis szobrunkkal agyon is üthetnek bennünket, a kigondolt gondolatot valaki tökéletesítheti vagy az ellenkezőjére fordíthatja, minden most létező  egy később létrejövőnek lehet az alkotórésze. Ami eszünkbe jut, azt életre kell hívni, hogy aztán mások felhasználhassák. A vasból szög lesz, a szögből rögzítő elem, és végül gép vagy épület. Az épületben benne van a kibányászott vasérc, a megmunkált fém és minden építőelem, amelyet a segítségével összeraknak.

A harmadik legfontosabb feladatunk, hogy a világon a jót erősítsük. Ez nem közvetlen feladatunk, de egy csábító lehetőség. Mert ahogy egy bizonyos gondolatot kigondolni igazából csak mi vagyunk képesek, ugyanúgy várnak ránk a rászorulók, akiknek épp mi adhatunk segítséget, élelmet, bátorítást.

És ha nem a jót erősítjük, nehéz elkerülni, hogy ellenkezőleg, a rossz erősödjék általunk. Rend vagy rendetlenség? Jóság vagy gonoszság? Öröm vagy bánat? Élet vagy halál?  A jót kell segítenünk, és nem egyszer, hanem mindig. A jó és erkölcsös élet feltételezi az aktív közreműködést. A mi aktív közreműködésünket.

Ahogy múlnak az évek, az egész eddigi életünk átértékelődik, mindent más fényben látunk. Így leszünk bölcsebbek. Nagy kár, hogy a legtöbb ember nem tudja átvenni a mi megszenvedett bölcsességünket., mert nem hiszi el, vagy nem veszi komolyan. De ezen nem segíthetünk. Mindenkinek át kell élnie egy nagy adag rosszat, el kell követnie sok-sok tévedést és hibát ahhoz, hogy megfelelő perspektívát szerezzen.

Mennyi van még hátra? Ha csak tíz év, jobban kell iparkodnom. Ha csak három vagy csak egy, akkor ez már az "utolsó hívás" a képzeletbeli repülőtéren. Össze kell szednem magam, el kell búcsúznom mindentől és mindenkitől, ami vagy aki fontos nekem. Még idejében kell rendeznem a számlákat.

Mostantól kezdve kegyeg egy képzeletbeli óra, pörög a számláló, fogy a rendellkezésre álló idő és lehetőség. (Eddig is pörgött a számláló, csak nem vettem észre.) Jobb lenne, ha tudnám, hol tartok az utamon, hogy mennyi van még hátra, azt nem tudom, csak azt (és azt egyre élesebben érzem), hogy egyre fogy a hátralévő út, a lehetőség.

Mit tehetek? A világ egészét már nem tfogom tudni megváltoztatni, nem is hallgatnának rám, mindenki megy a maga útján, a saját egyéni vagy szűk csoportérdekei szerint. De vannak nyilvámvaló lehetőségek. Embertársaim közül kiválaszthatok néhányat, vagy csak egyet, és annak az életét, életminőségét még megkísérelhetem javítani. Beszélgetéssel, személyes szolgálattal. Ezen mindketten csak nyerhetünk.

Vannak, akiknek még rövidebb idő adatott, halálos és gyógyíthatatlan betegségtől szenvednek. A fájdalomcsillapító kábulat óráiban, perceiben még éreztethetjük velük, hogy nincsenek egyedül. És ők is értelmesebbnek találhatják életük befejeződését, ha kibeszélhetik magukat, elmondják nekünk azokat a tapasztalatokat, amelyekkel csak ők rendelkeznek, hiszen ez a tapasztalat annyira személyes, egyéni. A tapasztalat lehet egyéni, de a tanulság mindenképpen érintheti a többieket, a túlélőket. Most elhatároztam, hogy a haldoklókkal beszélgetve megpróbálom megmenteni ezeket a tapasztalatokat, megpróbálom közkinccsé tenni azokat. A haldokló megkönnyebbülésére és mindenki okulására. Azt hiszem, ez az utolsó alkalom, amikor hasznossá tehetem magam.

És most efejezem ezt az eszmefuttatást. Nem érek rá. El lkell kezdenem ezt az utolsó küldetést.

.

Különös dolog, amikor az ember művészetekkel kezd foglalkozni. Attól kezdve másképpen néz a műalkotásokra. Felteszi magáénak a kérdést: én is tudnék-e ilyet alkotni? Általában nem, hiszen nincs meg benne ugyanaz a tehetség. De a részletekre már jobban odafigyel.

Így jártam én Radnóti Miklós egyik gyönyörű versével, amelyben kínrímet, vagy legalább nem a vers belső logikájából következő szót véltem felfedezni, amelyet csak a kényelmes hangzás vonzott oda. Persze én, amatőr költőként, egyáltalán nem tudtam volna hasonló verset írni, de "benfenntesként" már azt éreztem, hogy nekem nem felelt volna meg ugyanaz a rím.

Aztán színdarabot, illetve színpadi jeleneket írtam, és attól kezdve kritikus szemmel tekintettem a színházi előadásokra. Bennfentesként észrevettem, hogy egy ismeretlen szereplő megnevezését ("lám, itt jön" X.Y.) vagy kimenetelét ("kimegyek, megnézem") valahogy meg kell oldania a szerzőnek, de én nem úgy oldottam volna meg. Valószínűleg nem jobban, de másképpen. Észrevettem, hogy a leírt szöveg szerint milyen nehéz lehet elkészíteni a színpadképet, és úgy gondoltam, hogy én másképp tervezném meg.

Amikor regényeket olvasok, már aközben is kritikus szemmel szemlélem az író teljesítményét. Van, amit az átlagolvasónál jobban értékelek, és van, amivel szemben fenntartásaim vannak. Nemrég újraolvastam Dosztojevszkijtől A félkegyelműt, és észrevettem, hogy a regényben idézett levél ugyanolyan dagályos stílusban íródott (túlnyúlva az adott fejezeten is), mint ahogy a narráció. Bennfentesként én lerövidítettem volna, vagy más nyelvezetet alkalmaztam volna. Ugyanígy jártam Thomas Mannal, A varázsheggyel. Tudatában vagyok annak, hogy az elbeszélés attól elbeszélés, hogy a szerző mesél, de amatőr íróként én sokkal célratörőbben fogalmaznék. Persze lehet, hogy csak lustább vagyok. Nem szeretem cifrázni, sokkal inkább a történet logikája érdekel, mint a nyelvi érdekesség. Ha valaha is kiadom a novelláimat és 30-40 oldalas "regényeimet", egyetlen kötetbe bele fognak férni, és majd azt a címet adom a kötetnek, hogy "Lustaprózák". (Örkény bizonyos egypercesei járnak közel ehhez az ideálhoz, de először Konrád György "Látogató"-jában vettem észre. Minden bekezdésben egy külön novella anyaga van benne, kibontatlanul, de felsejlően. Másodszor Maya Angelou egyik regényében éreztem ezt a csodát, a történet kibomló gazdagságát.)

Az igazi bravúr az, amikor a szerző nem mesél dagályosan, hanem a mondatait úgy szerkeszti meg, hogy az olvasót megállásra készteti, és minden bekezdésben van annyi elképzelnivaló, hogy a történet nem a lapokon bomlik ki, hanem az olvasó fejében. Ennek megvalósítása azonban különleges képességet kíván, amivel nyilván nem rendelkezem. De attól még el tudom képzelni.

.

.

Most Katalónia, előtte Skócia, azelőtt a baszkok, a koszovói albánok, a székelyek és ki tudja még hány népcsoport. Úgy gondolták, hogy a nemzeti függetlenségük nagyobb védelmet nyújt az uralkodó többséggel szemben.

A baj az, hogy nincsenek tiszta területek, a kisebbségeknek is megvannak a saját kisebbségeik. Nagyobb lakosságvándorlás nélkül nem hozhatók létre egynemű területek. De miért is kellene ilyeneket létrehozni? A kevert népesség életképesebb, mind kulturálisan, mind genetikailag. (A legjobb példa az Egyesült Államok, amelyben sikeresen olvad össze szinte a világ minden nációja.)

 Az csak vágyálom, hogy ha a határon túli magyaroknak meglenne az önrendelkezési joga, az segítene a lakosság helyzetén. Az önrendelkezés kis formátumú politikai vezetői húznának belőle hasznot. A szeparatizmus haszonélvezői nem a lakosok, hanem a szeparatista politikusok.

Hogy lehetne megvédeni a nemzeti kisebbségek jogait? Ombudsmani hivatalok felállításával. Védje minden magyar nemzetiségű lakos érdekeit egy magyarügyi ombudsman, függetlenül attól, hogy azok a magyarok melyik országban élnek. (Ez alól a magyarországi magyarok sem lennének kivételek. Jelenleg a mi jogainkat Strasbourg jobban védi, mint a saját bíróságaink.) Ezt minden más nemzetiség és vallási kisebség esetében létre lehetne hozni (mondjuk, az ENSZ égisze alatt), a cigányokat és zsidókat is beleértve és a rohingyákig bezárólag.

Ne az számítson, ki melyik országban él! Az Európai Egyesült Államok egységes jogrendszere a saját mostani kormányaink kártevéseitől is megvédene, végre szabadon áramolhatna a tőke, az áru, az eszmék és az emberek, határok nélkül. Jelenleg ugyanis mindez csak látszat. Abban a pillanatban, ahogy átlépem egy állam határát, azonnal életbe lépnek az arra az államra érvényes speciális törvények.

A szeparatizmus fontos érve, hogy ha egy állam jövedelmének aránytalanul nagyobb része származik egy körülhatárolható területről, akkor ne mások élvezzék ezt a többletet (ezt hangoztatják Katalóniában is). De hol álljunk meg a részek feldarabolásában? Budapest többet ad a közös költségvetésbe, mint a vidék - akkor váljon külön? Szibériából származik az orosz gáz jelentős része - legyen független Szibéria? Végeredményként ugyanazt kapnánk, mint a Szovjetunió széthullásakor: az egy hatalmas és sokoldalú állam egymással acsarkodó kis országokra esett szét. És hogy a nemzeti önrendelkezés mennyire nem járt együtt a demokrácia növekedésével, azt láthatjuk Kazahsztán, Azerbajdzsán vagy Fehéroroszország példáján.

A nemzetiségi kérdés másik sarkalatos pontja a nyelvhasználat. Ezért lobbantotta fel újra a nemzetiségek együtt élésének nehezen kivívott egyensúlyát az ukrán oktatási törvény. Véleményem szerint két államnyelvnek kellene léteznie egymás mellett: az adott népesség által ténylegesen beszélt helyi nyelvnek (Ukrajnában ilyen az ukránon kívül az orosz, a lengyel és a magyar), valamint egy össz-európai államnyelvnek. (Erre az angolnak van a legnagyobb esélye, a Brexittől függetlenül.)

Ha ezt a rendszert bevezetnék, egyből megszűnnének a nyelvhasználati konfliktusok. És talán egymást is jobban megértenénk.

.

A szexuális ösztön voltaképpen a szaporodás, a fajfenntartás ösztöne, és az állatvilágból örököltük. Az állatoknak muszáj foglalkozni vele, mert amelyik faj erről leszokik, az saját magát szelektálja ki. De világosan lehet látni, hogy a fajfenntartás nem kifejezett örömforrás, hanem kötelesség. Behatárolja a párzási időszak, amelyen kívül a nőstények egyáltalán nem érdeklődnek a dolog iránt, és a hímek sem erőltetik.

A párzási időszakot a nőstény szaga jelzi. Nem a látvány, hanem a szag az, ami beindítja a reflexláncolatot. Vannak különleges mozgások is, például a madaraknál a násztánc, sok emlősnél a hímek párviadala, vagy ahogy a nőstény oroszlán hátrafelé becsúszik a hím hasa alá.

Nem lehet tudni, hogy az ősembereknél mikor tűnt el a szag. Az a tény, hogy a nők átlagosan 28 napos ciklusokban válnak fogamzásképessé, valószínűleg csökkentette a szag (és ezzel együtt a párzási időszak) jelentőségét. Feltételezem, hogy az ősférfit elsősorban női fenék látványa (és esetleg mutogatása) hozta tűzbe.

A közösüléshez két dolog kell: egy merev pénisz és egy nedves vagina.  Gondolom, hogy az előbbinek a látványa tette nedvessé a vaginát. Hogy ennek volt-e valamilyen szaga, nem tudhatjuk. A mai kor nője a menstruáció szagát is igyekszik elrejteni.

Az ősemberek akkor közösültek, amikor módjuk és idejük volt rá, és még nem tartották számon, hogy melyik gyereknek ki lehet az apja. Talán természetes is volt, hogy egy-egy nő több férfival is közösüljön. Ebből eredhet az a ma is meglévő különbség, hogy egy férfi érdeklődése az ejakuláció után drámaian lecsökken, míg a nő még szívesen folytatná az aktust. Ha nem az egyikkel, akkor a másikkal. Mikrokamerás felvételek igazolták, hogy a sperma nem egyedként viselkedik, a többi egyéni indulóval versenyezve, hanem csapatokba rendeződve. Ha három férfi ejakulátumáról van szó, akkor mindháromban lesz egy sztár-sperma, és a többiek annak az egynek az útját egyengetik, nekiütközve a két másik csapatnak.  Mint az amerikai futballban. A nő érdeke a sikeres utód szempontjából az, ha minél több férfi spermáját "versenyezteti".

Mindezt elrontotta a férfiuralom és az ebből adódó monogámia. És mi lett belőle? A férfiak elsősorban az anyagi és hadvezetési képességeik alapján választódtak ki (ez is eltért egy kicsit a szarvasbikák egészséget mutató nyers erejének összemérésétől), és attól kezdve ugyanannak a nőnek csak ugyanazzal a férfival lehetett utódja, a verseny tovább nem volt érvényes. (Legfeljebb a házastárs megcsalása árán, de azt igyekeztek kiküszöbölni és büntetni.)

Nem tudom, mikor kezdték az emberek igazán élvezni a szexet. A "házastársi kötelesség" gyakori fölemlegetése legalábbis gyanús. A szerelmi házasság eleve a megszokott (és a törvény által támogatott) családviszonyok ellen hatott.

Az emberek azonban fokozatosan rájöttek arra, hogy a testi élvezet elválasztható a szerelemtől, és elválasztható a társadalmi kötelmektől is. A homoszexuális férfiak és nők szaporodás nélkül élvezhették a szexet, a maszturbálás pedig a partnerkapcsolatot is szükségtelenné tette. (Sok férfi ma is elsősorban a presztizs-szempontok miatt jár a nők után.)

Ez egy hosszú és lassú emancipációs folyamat. A mai korban azonban már világosan el lehet különíteni a szaporodási célt az érzéki élvezettől. A lombikban megtermékenyített petesejt visszaültetése még azt is lehetővé teszi, hogy szüzeknek legyen gyermekük. 

Míg a közösüléskor a nemiszervek bizonyos részei (a péniszen a makk, a vaginában a csikló) veszik fel az ingerület legnagyobb részét, a maszturbálás közben mindkét nemiszervet önállóan, partner nélkül is lehet izgatni. A férfiak ezt a kamaszkor elejétől megtanulják (maguktól is, de végső esetben egymás elbeszéléséből). A nőknek nehezebb dolguk van. A férfi lelemény azonban számukra is a maszturbációs segédeszközök egész arzenálját kínálja (a lassú golyóktól és a szelíd vibrátortól a nyalógépen át a dildóig és a mozdonyként működő, dugattyús gépekig).

De még arra sem lenne szükség, hogy ilyen testi utánzatokat vegyünk igénybe. Az ingerület a nemiszervektől az agyba jut, és patkánykísérletekben már sikerült megtalálni azt az "örömközpontot", ahol a kéjérzés voltaképpen megnyilvánul. Ha ezt az agyi régiót stimulálják (elektródákkal vagy csak rádióhullámokkal), minden szexuáis tevékenység nélkül is elérhetjük ugyanazt az élményt. Akkor, amikor mi akarjuk, amikor kedvünk van rá, és nem kell arra várnunk, hogy megfelelő legyen a partner, a hely és az időpont.

A mai eszünkkel nehéz elképzelnünk, milyen változásokat hozna ez az "orgazmus-gép" a két nem viszonyára. Feltételezem, hogy ha a közösülés szinte teljesen kiküszöbölődne (mert nélküle is meg lehet oldani mind a szaporodást, mind az örömszerzést), a férfiak és nők jobban figyelnének egymás emberi értékeire. Megszűnne a nők elleni szexuális erőszak és a prostitúció (minek, amikor olcsón és egészségi kockázatok nélkül megszerezhetem ugyanazt az élvezetet?), a gyermekvállalás ünnepélyes aktussá nemesedne (a megfelelő partner kiválasztása után), és mindkét nem felszabadulna a párkeresés frusztrációi alól (a szexuális megfelelőség megszűnne szempont lenni). A szexuális beállítódás és képesség elvesztené mai kiemelt jelentőségét, a privát szféra részévé válna.

A szex véget érne - abban a formájában, amelyikben ma ismerjük, és az ember végleg elválna az állatvilágtól.

A műszaki feltételek szinte már ma is rendelkezésre állnak. Leginkább a pszichológiai és szociológiai feltételek hiányoznak. Az ember hajlamos gondolkodás és mérlegelés nélkül folytatni azt, amit a szüleitől és nagyszüleitől látott. (És akkor még nem említettük a vallási parancsolatok nyomását.) A hatvanas évek szexuális forradalma után ma újra a konzervatív értékek látszanak erősödni. A kísérletezőknek meg kell elégedniük a saját nemi életük megreformálásával. Lehetőleg titokban. De így is megéri.

Mindezt aszexuális emberként mondom, aki számára a szex legfeljebb csak örömszerző, karitatív tevékenységként jön számításba. De látom embertársaim vergődését (hányan lesznek öngyilkossá csak azért, mert az a személy, akit kinéztek maguknak, nem szereti őket viszont!), látom a szexualitástól megfosztott férfiak (például katonák) és nők (például apácák) torz viselkedését.

Van remény, hogy felszabaduljunk a szexuális nyomor alól, és férfi és női állatból végre emberré váljunk.

.

Rendkívül elégedett vagyok az életemmel. Nem azért, mert mások életéhez képest olyan jó dolgom lenne, hanem mert teljes mértékben élvezem azt a világot, amelyet az érzékszerveim közvetítenek. És állandóan azzal hasonlítom össze a helyzetemet, hogy egyszer majd két méterrel a föld alatt fogok feküdni, nem süti a nap az arcomat, nem érzem a szél fuvallatát, nem hallom a madarak énekét, nem érzem a virágok illatát, és nem érzem az étel ízét. Nem lesz mit, és nem lesz mivel. Addig kell minden érzéki örömöt kiélveznem, amíg még van rá mód.

Az utóbbi időben magam is meglepődöm azon, hogy milyen vehemensen reagálok az első falatok ízére, amikor enni kezdek. Csaknem könny gyűlik a szemembe. Szinte beleremegek. Régebben az éhség csillapítása volt a célom, most valóságos ünneppé vált az étkezés. (Nem értem, miért szeretnek egyesek drága porcelántányérból, ezüst kanállal enni, amikor maga az evés is annyira élvezetes.)

Sétálok a parkban, és felvidít a madárcsicsergés. Örülnek vagy udvarolnak, nem tudom, de nekem, aki véletlen élvezője vagyok a koncertjüknek, ezt hallgatni nagy öröm. Olykor elhallgatnak, amikor észrevesznek, talán óvatosságból, de sokáig nem tudják visszatartani magukat.

A virágok illatát kevésbé intenzíven érzem, de hát nem is miattam illatoznak. A fák és a bokrok virágainak illatát veszem észre elsősorban. De hiszen ki nem reagál azonnal, amikor orgonaillat cirógatja meg az orrát?

A bőröm is nagyon sok örömet él át. Elég, ha a nap süt, a szél fúj, vagy eső permetezi az arcomat. Amikor a strandon beleereszkedem a medencébe, vagy a fürdőszobában a kádba, az olyan érzés, mint ahogy a sajtkukac érezheti magát a sajtban. Az öleli körül, amit annyira szeret.

Mindezek az érzékszerveim akkor működnek a legintenzívebben, amikor egy nővel találkozom. Élvezem az arcának finomságát (jaj, azok a kecses orrcimpák!), a hajának tömörségét, a szemének csillogását, a csípőjének ívét, a fenekének domborodását és harmonikus mozgását séta közben. A női hangot is szebbnek, kellemesebbnek érzem, mint a  férfi hangot, úgy hat rám, mint a madárcsicsergés. Ha nem is értem, akkor is élvezet hallgatni.

A nő bőrének érintése ünnep az ujjaimnak. És még gyönyörűbb, amikor kar a karhoz, láb a lábhoz, test a testhez ér. A tompor érintése ugyan hasonlít egy márványszobor érintéséhez vagy egy lecsiszolt kavics érintéséhez, de az eleven test mágikus ereje is hozzáadódik.

Azt nem is kell mondanom, hogy a vállak, a mellek, a fenék érintése, a vénuszdomb fiatal pihéinek vagy érett bozótjának érintése olyan hatással van rám, mint a Sixtus-kápolnában az Úr ujjainak érintése Ádámra. Élettel teli, és életet ad. A szeméremajkak nedvessége, forrósága, a reagáló klitorisz odaadása olyan, mint egy orgona fenséges muzsikája. Feltárul a női test, mint egy titkos székesegyház, ahova csak nagy tisztelettel illik belépni. (De nem belépni, ha invitálnak, a legnagyobb tiszteletlenség.)

Az illatokról külön is kell szólnom. Az ipari szagokat, a parfümöket nem kedvelem, azok olyanok, mint a vécé-szagtalanító. De minek szagtalanítani azt, aminek önmagában is jó illata van? Még az izzadságszag is természetesebb a tiszta bőrön, hónaljban, mint a női testtől idegen kemikália.

Sajnálom, hogy az ősemberek szaga és szagérzékelése szinte teljesen hiányzik a mai emberből. Elképzelem, milyen izgalmat válthatott ki a peteérés, a fogamzáskészség szaga a hímekben. Ma már ezek annyira háttérbe szorultak, hogy semmi üzenetértékük sincs. Emlékeimben azonban őrzök egy erős, édeskés szagot, ami valóságos szexuális izgalmat váltott ki belőlem. Talán 22-23 éves lehettem, amikor először felfigyeltem rá, de azóta is többször megéreztem. Fogalmam sincs, honnan ered. Még az is lehet, hogy valamilyen fertőzés, fehér folyás, vagy a menstruáció szaga volt, de most is szívdobogást okoz, ha felidézem.

Az ízlelésnek a szexualitásban is nagy jelentősége van. Bár a csók nem igazán "édes", olyan rezgéseket indít be, amelyek egész testünkben szerteáramlanak. És a női test minden részét lehet puszilgatni, csókolgatni, nyalogatni, a párunk feje búbjától a mellein, mellbimbóin, a hasán át a lábujjakig. Szemérmesen kihagytam a felsorolásból a vaginát, a nagy és kis ajkakat, de ha az olvasó teljessé kívánja tenni a testi kapcsolatot, ezeket semmiképp se hagyja ki!

A fentieket egy heteroszexuális férfi szemszögéből írtam le. Nem tudom, milyen viszonyom lenne a saját érzékeimmel, ha nőnek születek. Attól tartok, hogy egy nő kevésbé reagál ezekre a primer érzéki élményekre. Tudna, de nem engedheti meg magának. Mert kisgyermekkorban arra tanítják, hogy ne foglalkozzon a testével, vigyázzon a testtartására és a viselkedésére. Aztán hogy ne engedje, hogy a fiúk hozzáérjenek. Aztán  úgy kell viselkednie, nehogy kibeszélhessék.

Bár a barátnők igyekeznek kitárgyalni a legintimebb dolgokat is, sok középkorú nő nincs tisztában a saját testének Istentől kapott adottságaival, örömforrásaival. Ezért gondolom azt, hogy ha lánynak születek, engem is gúzsba kötnek a tisztességes nő viselkedését korlátozó társadalmi szabályok. Esetleg még attól is visszariadok, hogy egy kutyát vagy cicát megsimogassak, mert még ezek az érzéki örömök is rossz útra vezethetnének. (Ez alól talán csak a kelmék, a selyem, a bársony tapintása a kivétel, ami elfogadott része a női kultúrának.)

Ha egy nő megfelelő férfi partnerre talál, akkor feltehetően gyönyörködni tud annak arcában, izmos karjaiban, hímtagjának erejében. De már az orgazmus jelzését is a megszokások szabályozzák, és sok nő arra kényszerül, hogy a partnere hiúságának érdekében eljátssza a kielégülést, liheg, sóhajtozik, de mindez sokszor  csak szerepjáték, egy viselkedési minta kényszerű követése. (A homoszexuális párokra ez valószínűleg nem vonatkozik, nekik a nyilvánossággal lehet bajuk, az intim életük talán szabadabb.)

A baj az, hogy ezeket a fantasztikus érzéki élményeinket háttérbe szorítják, gyöngítik, elnyomják a mindennapi életünk gondjai és frusztrációi. Már maga az idő is belerondít az örömökbe, hiszen akármennyire is élveznénk az adott pillanatot, a jövő tervezése, a várható vészhelyzetekre való felkészülés elvonja a figyelmünket. Lényegében sohasem szabadulhatunk fel egészen, mert elemeznünk kell a múlt tanulságait, és terveznünk kell a jövőt.

Ez a kényszer egészen a nyugdíjazásunkig tart. Utána egy kicsit felszabadulhatunk, hiszen a megélhetésünk többé-kevésbé már biztosítva van. Ekkor kezdődik a szabadság. Csak a nyugdíjasok tudnak igazán érzéki életet élni.

Nem tudtam megkedvelni Tarr Bélát. Igaz, eddig csak egyetlen alkotását láttam, a Sátántangót. A közel 8 órás műalkotás cselekményét valószínűleg össze tudnám vágni egy 2 részes filmbe. A sűrítés egy olyan művészi eszköz, amelyet Tarr nem látszik kedvelni. Mivel nem akarom elzárni magamat a művészet értékeitől, egy rangos filmklubban nemrég megnéztem a Torinói ló című filmjét, amely néhány éve a berlini filmfesztiválon megkapta a legjobb rendezés díját. Odafelé menet történetesen egy olyan cikket olvastam a Népszavában (Marosán György tollából), amely kimutatja a tudatlanság gőgjét és térnyerését a modern médiában. Nem akarok hát kérkedni azzal, hogy valamit nem értek meg. Ez végső soron intellektuális szegénység. De azért elvárom egy műalkotástól, hogy az átlag néző is ki tudjon silabizálni belőle valamit.

A történet azzal kezdődik, hogy jön az apa egy kocsin. Nagyon jön, nagyon sokáig jön. Hogy honnan jön és hogy mi dolga volt ott, az nem derül ki. Fúj a szél, felveri a port. Végül megérkezik egy ütött-kopott, romos viskóba. Ott lakik, a lányával. A lány kijön, ketten leszerszámozzák a lovat, betolják a szekeret a fészerbe, és a lány levetkőzteti az apját. Akkor vesszük észre, hogy az apa nyomorék, nem tudja használni a jobb kezét. A lány vetkőztet, majd öltöztet, végül forró főtt krumplit esznek, kézzel. (Az a film végéig nem derül ki, hogy miért nincsenek evőeszközeik.) Nagyon kemény életet élnek, nagyon szegények, de nem tudni, hogy ennek a szegénységnek mi az oka. A szomszéd például jómódúnak tűnik. A film feltünteti, hogy mi történt a hat egymást követő napon, és ez talán a teremtés hat napjával függ össze, de csekély értelmemmel nem tudtam felfogni a párhuzamot. Számomra összefolynak a napok, így azt sem tudom megmondani, hogy melyik napon látható alsóneműben a lány. (Ha Jancsó forgatta volna a filmet, legalább egy egészséges meztelen női testben gyönyörködhetnénk. Már bocsánat!)

A szomszéd pálinkáért zörget be, és közben előad egy összeesküvés-elméletet:valakik titokban mindent elvesznek és megrohasztanak (vagy megrohasztanak, hogy elvehessék). Hogy a zsidókra gondol-e, nem derül ki. A másik látogató egy cigány csapat, jönnek, isznak a kútból, de a házigazdák elkergetik őket. A legöregebb cigány ad egy könyvet a vízért. A lány beleolvas a könyvbe, valamilyen egyházi mű, de nem találtam összefüggést a bibliai történésekkel.

Akkor kezd sűrűsödni a cselekmény, amikor a ló elveszíti az étvágyát. (Nem a torinói lóról van szó, akinek ütlegelését Nietzsche végigszenvedte, csak egy közönséges, bár eléggé gyenge igavonóról.) Azt várná a néző, hogy a ló előbb-utóbb elpusztul, esetleg maga az apa üti agyon, de semmi ilyen nem történik. A kútban elapad a víz, majd sötétség száll rá a házra (nyilván a "lőn fény" ellentéteként). Az apa elhatározza, hogy elmennek erről a helyről. Felpakolnak, és mivel a ló már feltehetően nem képes húzni a kocsit, magukat fogják be egy kordéba, mint Kurázsi mama, a lovat pedig odakötik a végéhez. Mennek, mennek, eltűnnek. Aztán jönnek vissza, ugyanúgy. Hogy hol jártak és miért jöttek vissza, nem derül ki. A néző tippelhet, hogy ki hal meg előbb: a girhes ló, a nyomorék apa vagy a letargiába eső lány. Amikor már azt várjuk, hogy valamilyen tragédiába torkollik a történet, akkor hirtelen véget is ér.

Nem akarok szellemeskedni (pláne nem az érzéketlenségem és értetlenségem talaján), de az az érzésem, hogy a film költségvetésének legalább felét a szélgép működtetése tette ki. Mert a levelek folyton kavarognak a szemünk előtt - miközben a távoli fák ága többnyire meg sem rezdül. Ezt tehát egy kamera-orkán. Ez is felvet egy kérdést. Ha a film nem tudja elhitetni velem, hogy itt valódi szélvihar van, akkor nem lenne elég elmesélni? Én akkor is elhiszem, ha nem látom. Ha viszont látom, és valami nem stimmel, akkor nem is hiszem el.

Nem lehet tudni, hogy hol játszódik a történet (a film magyarul beszél, de ennek, ugye, nincs különösebb jelentősége), a romos ház az olasz neorealizmusból ismerős, a szomszéd sunyi, de értelmesen gonosz stílusa aligha magyar (talán osztrák vagy német lehetne). Nem tudjuk, apa és lánya hogy került oda, miért ketten élnek ott, hol a mama, mi történt az apa kezével. Egy valamirevaló regénynek mindezt el kellene mesélnie, vagy legalábbis utalnia kellene rá. Az erőltetett ábrázolásmód azt juttatta eszembe, hogy akár az egész történetet a ló szemszögéből is bemutathatta volna a rendező. Hogy látja a ló, egész nap bezárva az istállóba. Megismerve a különös család napi rutinját, nem sokkal kapunk többet.

Az elmúlt időszakban ez már a negyedik szín-, illetve filmművészeti csalódásom. Nincs nekem szerencsém.

2001. június 19-én - fogadta el az Országgyűlés "A szomszédos államokban élő magyarokról" címet viselő, 2001. évi LXII. törvényt, mely az általuk az anyaországban igénybe vehető kedvezményeket szabályozza. Azóta ennek az igazolványnak a fontosságát csökkentette az a tény, hogy 2011. január elseje óta a határokon kívüli magyarok számára lehetővé vált, hogy egyszerűbben, magyarországi lakhely nélkül is kapjanak magyar állampolgárságot. Egy nem magyar állampolgár azonban csak akkor honosítható kedvezményesen, ha felmenője magyar állampolgár.

Számomra kezdettől fogva homályos volt a magyar igazolvány tartalma. Magyarnak minősülnek-e a más országokban élő, magyarul beszélő, a magyar nemzeti kultúrát magukénak valló zsidók és cigányok? És a kétnyelvű, két kultúrába egyaránt beletartozó vegyes házasságok tagjai? Vagy a Nyugat-Európában élő, ottani állampolgárságot szerzett családok (Sarkozy, Paul Lendvai, Charles Gati, George Pataki vagy - urambocsá - Georges Soros)?

A magyar igazolvány használatára azonban elméletileg releváns lehet a származás szempontja. A mai magyarországi népességben sokféle etnikai csoport keveredik. Érdekes lenne tudni, hányan vannak azok, akiknek a génjeiben kimutatható a honfoglalás kori magyarok génállománya. (A mintát talán még meg lehet találni az akkori sírokból származó csontokban.)

Az 1941. évi XV. törvénycikk kifejezetten a zsidókra vonatkozott: "A jelen §. alkalmazásában zsidó az, akinek legalább két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén - tekintet nélkül származására - az, aki az izraelita hitfelekezet tagja. Az, akinek két nagyszülője született az izraelita hitfelekezet tagjaként, nem esik a zsidókkal egy tekintet alá, ha ő maga keresztény hitfelekezet tagjaként született és az is maradt, s e mellett mind a két szülője házasságkötésük idejében keresztény hitfelekezet tagja volt. Az ilyen személynek azonban nemcsak zsidóval, hanem olyan nemzsidóval is tilos házasságot kötnie, akinek egy vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Az előbbi bekezdés rendelkezéseit a házasságon kívül született gyermekre is alkalmazni kell, ha őt a természetes atya az anyakönyvvezető előtt vagy közokiratban magáénak elismerte vagy az atyai elismerést a bíróság megállapította. Zsidóknak a jelen törvény hatálybalépése után kötött házasságból eredő leszármazói is zsidók, tekintet nélkül arra, hogy nagyszülőik mely hitfelekezet tagjaként születtek. A jelen §-ban foglalt tilalom megszegésével kötött házassága következtében a zsidókkal esik egy tekintet alá az is, aki keresztény hitfelekezet tagjaként született és az is maradt, s e mellett mind a két szülője házasságkötésük idejében keresztény hitfelekezet tagja volt s nagyszülői közül csak kettő született, az izraelita hitfelekezet tagjaként. A jelen §-ban foglalt tilalom ellenére kötött házasságból született gyermek is a zsidókkal esik egy tekintet alá."

Bár az idézett törvény korlátozó jellegű, és célja a zsidók, illetve "zsidó-gyanús" személyek különválasztása, meg is lehetne fordítani. Nem az a kérdés, hogy zsidó vagy-e, hanem hogy "fajtiszta" magyar vagy-e. Azon a szűrőn viszont sokkal kevesebben jutnának át, többek között kihullanának a svábok, a tótok, az oláhok, a rácok, a jászok, a kunok, valamint a cigányok, de még a Magyarországon letelepedett bolgárkertészek is. A genetikai vizsgálat kimutatná a tatárok, a törökök, az oroszok által "megfertőzött" egyedeket is. Természetesen egy ilyen "tetemrehívásnak" semmi értelme nem lenne, de azért engem érdekel, hogy hányan maradnának.

Na már most mi legyen a "fajtisztákkal"? Ők is kaphatnának egy díszes magyar igazolványt. (Nevezzük ezt ősmagyar igazolványnak.) Olyan lenne, mint manapság a nemesi címer vagy a kutyabőr. Semmilyen kiváltságra nem jogosítana fel, de érdekes lenne, álmélkodni lehetne rajta. (Azt mondanom sem kell, hogy az okmányt rovásírással töltenék ki. Aki nem tudja elolvasni, az már eleve kiesik.)

Nagyon szeretnék ilyen tiszta pedigrés magyarokat látni. De az a gyanúm, hogy aki az évszázadok viharaiban nem keveredett más etnikai csoportokkal, azt a történelem kiszelektálta mint életképtelent. De ha mégis akadnának ilyenek, akkor azoké lehetne a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Bennünket pedig, akik itt élünk, dolgozunk, adót fizetünk, a származásunktól függetlenül, békén hagyhatnának ezzel a magyar mániával.

Eredetileg itt fejeztem volna be az eszmefuttatásomat. De közben eszembe jutott, hogy létrehozhatnánk egy másik fajta magyar igazolványt is. Azt a bevándorlók kaphatnák, amennyiben tiszta lélekkel magyarrá akarnának válni. Megtanulnának magyarul, elsajátítanák a magyarság minden vállalható hagyományát (a török származásúk felmentést kaphatnának a busójárás alól), vállalnák az itt lakókkal a sorsközösséget. Vallástól és bőrszíntől függetlenül. Abban az istenben hinnének, amelyikben akarnának, de nyilatkozniuk kellene, hogy semmilyen vallást nem tekintenek alacsonyabb rendűnek, a vallásukat egyénileg és otthon gyakorolják, nem hordanak vallási jelképeket (muszlim fejkendőt, de keresztet sem a nyakban).

Azt hiszem, elegendő jelentkező lenne, és a lélekszámunk végre emelkedni kezdene, fokozatosan elérné a 10, 12, 15 millió főt. Nem kellene félni, hogy mire a mai fiatalok nyugdíjba mennek, már nem lesz nyugdíj.

Honfitársaim! Tegyük újra naggyá Magyarországot!

Az Európai Unió abból a meggyőződésből jött létre, hogy Európai országai egymással szoros szövetségben jobban teljesíthetnek, mint külön-külön, és emellett az eddigi gyakori háborús konfliktusaiktól is megszabadulhatnak. Az együttműködésnek azonban van egy dinamikája, amely alapján Európa egy föderális állam ideája felé mozdul el. Ez lenne az Európai Egyesült Államok. Egyes kormányok ezt a perspektívát hevesen ellenzik, ugyanis az csökkentené a saját jelenlegi hatalmi pozícióikat. Többen a "nemzetek Európája" jelszó mögött valójában a parlamentek és a miniszterelnökök Európáját szeretnék megtartani. Ez azonban nem küszöböli ki eléggé a konfliktusokat. Bár az egyes államok részei az államszövetségnek, a hatalmi centrumok érdekellentéteit nem zárja ki, innen vannak a kormányok közötti heves szópárbajok. Amellett az állampolgárok nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a saját politikai feljebbvalóik egyéni érdekeinek. A Magyar Bálint által "maffiállamként" azonosított struktúra elsősorban a volt szocialista országokban talált termékeny táptalajra, és az egyes "nemzeti" maffiacsaládok ellentétei törvényszerűen vezetnek előbb-utóbb állami szintre emelt konfliktusokhoz.

A föderatív államszerkezetben is léteznek államok. Erre példa az USA. Ott marginális területeken megmarad ugyan az egyes államok saját joga (például a sebességhatárok, az alkoholfogyasztás, a halálbüntetés vagy a melegházasságok kérdésében), ezt azonban a gyakorlatban felülírja a szövetségi jogrend és bíráskodási gyakorlat. A fő kérdésekben (pénzügypolitika, külpolitika, katonapolitika) az Egyesült Államok egységes államként működik. (Másutt is létezik hasonló modell, például Indiában vagy az Orosz Föderációban.)

Kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme ennek a kettős tagoltságnak. Én azt az elképzelést támogatom, hogy a helyi szuverenitás kizárólag az olyan kérdésekben érvényesüljön, amelyek az adott földrajzi, igazgatási egységek életére vannak hatással. Ilyenek: a helyi elnevezések, a helyi intézmények működtetése vagy a településfejlesztés. Minden olyan probléma kezelése, amely az államalakulat egészére vonatkozik, legyen központi hatáskörben!

Egyelőre a kétsebességes Európa felé haladunk. Lesz egy gyorsan fejlődő és összeolvadó föderatív "mag"-Európa, és lesznek az előbbivel szövetséget alkotó, de a saját ügyeikben teljesen független államok. (Azért nem írok nemzetállamokat, mivel ezek nagy része már eleve több etnikai-kulturális csoport otthona, Lengyelországtól Szlovéniáig, ahol minduntalan beleütközünk a nemzetiségi kérdésbe, és a lakosság földrajzi keveredése miatt tovább már nem is lehet aprózni ezeket az államokat.)

A kétsebességes Európánál jobb elgondolás lehet egy olyan virtuális Európai Köztársaság megalakítása, amelyiknek egész Európára kiterjedő alkotmánya van, választásokat tartanak, adót fizetnek, egységes a parlamentje, és az kap állampolgárságot, aki alárendeli magát a közös céloknak, erkölcsi normáknak. Attól függetlenül, hogy melyik államban él. Az Európa Tanács helyett egységes kormány működne, és az állampolgárok a lakóhelyüktől függetlenül ezt a kormányt fogadnák el a saját politikai tevékenységük elsődleges színteréül. Mivel ez több nemzetiségű állam lenne, nem nemzeti, hanem területi alapon alakulna meg az érdekképviselet - amit az egyes etnikumok saját ombudsmanjai egészítenének ki. Olyan esetekben, amikor ellentétbe kerül az európai állampolgárság a nemzeti állampolgársággal, az európainak lenne elsőbbsége.

Ez az elképzelés megoldást kínálna mindazokra a problémákra, amelyek szétfeszíteni látszanak az Európai Unió jelenlegi kereteit. Európa végre egységes közösség lenne - ha a gyakorlatban nem is, legalább virtuálisan. A nemzetállamok szövetsége nem lenne több vámuniónál, illetve katonai koalíciónál. Paradox módon a virtuális Európai Köztársaság teremtené meg a valóságos Európát. Annak a több millió brit állampolgárnak sem kellene elhagyni az Uniót, aki a Brexit ellen szavazott. És ha az Európai Unióból kilépünk (vagy kiteszik a szűrünket), az csak a kormányt érintené, nem pedig bennünket, akik odabenn jobban érezzük magunkat.

És egy sajátos problémát is megoldhatnánk: a Szovjetunió utódállamainak dilemmáját. (Melyik államszövetséghez csatlakozzanak, az Európai Unióhoz, vagy az Oroszország által szorgalmazott Eurázsiai Unióhoz?) Ha az állampolgárok szabadon és egyénileg dönthetnének, néhány millió ukrán, belorusz, sőt, orosz állampolgár is beléphetne az Európai Unióba anélkül, hogy el kellene költöznie (ha egyetért az európai demokrácia elveivel, és vállalja annak politikai és anyagi támogatását). Magától megoldódnának (vagy legalábbis önkormányzati szintre fokozódnának le) azok az etnikai konfliktusok, amelyek ma az egyes államok belső biztonságát is veszélyeztetik.

A nemzetállami keretekkel az a baj, hogy nem a meggyőződésünk, hanem a pénzünk számít, és emiatt a többség (vagy amit annak deklarálnak, mert ez a szabadságfok szerint lényegesen eltérő is lehet) diktálni akar a kisebbségnek. Egy virtuális államszervezet keretében az is elgondolható, hogy mindenki az általa választott kormánynak fizet adót. A katalánok egy demokratikusan megválasztott katalán kormánynak, a skótok egy skót kormánynak, a székelyek egy székely kormánynak. Fontos azonban, hogy a nemzetiségi területen lakó, de nem az adott nemzetiséghez tartozó állampolgárokat ne érje hátrány. Szokták mondani, hogy a kelet-németek a disszidálásuk során "a lábukkal szavaztak". Ebben a virtuális modellben erre sem lenne szükség. Mindenki maradhatna ott, ahol most, csak az államhoz tartozása, az állampolgársága változna. Ez oldhatná meg a cigányok államalakítását is. A világ cigánysága végre létrehozhatna egy virtuális cigány államot. (Talán még Izrael mellett is létre lehetne hozni egy virtuális Izraelt, a diaszpóra részére. Ez is megoldaná a "zsidókérdést".)

A területi államok hatásköre fennmaradna, az egyes virtuális állampolgárok közötti konfliktusok tekintetében. A közlekedési szabálysértések, a bűncselekmények kezelése nyilván nem függhet a nemzetiségtől. Annyira nem., hogy ezekben az ügyekben akár Európa- vagy világszerte egységes jogszabályok alapján is el lehetne járni.

A személyre szabott európai állampolgárság intézményének ötletét már többször, több fórumon felvetettem, de mindenütt azzal utasítottak el, hogy emiatt meg kellene változtatni az Európai Unió alapszerződését. Ne változtassuk meg, ne azt toldozgassuk-foltozgassuk, hanem hozzunk létre egy újat! Hozzuk létre a virtuális Európai Köztársaságot! Mi magunk. Ami működik, az van. Csak az van, ami működik.

Új világ köszöntött ránk. Megszűnni látszik a társadalom életének az a hallgatólagos megállapodása, miszerint "nem bántalak, ha te sem bántasz". Ez tette lehetővé, hogy szabadon sétáljunk az utcán, olvasgassunk a padon, levigyük a gyerekünket a játszótérre, és betartsuk a közlekedési lámpák jelzéseit. De nem volt mindig így. Korábbi időszakokban gyakran előfordult, hogy az utazókat banditák támadják meg, jószágainkat elhajtják, a gyengébbeket megverik, megerőszakolják, megölik. A civilizáció elmélyülésével ezek a kockázatok fokozatosan csökkentek. De nem múltak el teljesen.

A gerillataktikának mindig is része volt a lesből támadás. Ez a harcmodor a 19. század elején alakult ki Spanyolországban (innen a latinos hangzású név), de a szovjet, illetve olasz és francia partizánok is előszeretettel alkalmazták, majd a 20. század közepétől elterjedt Ázsiában és Latin-Amerikában is.

A célpont minden esetben egy megszálló hadsereg volt, és ez indokolta a rejtett harcmodort. A megszállók is visszavágtak: a védtelen lakosságon torolták meg a rajtaütéseket.

A britek ellen a palesztinai arab és zsidó fegyveresek már kifejezetten a védtelen lakosság bizonyos rétegeit célozták meg, ez folytatódott a francia telepesek ellen az algériai háborúban, később a repülőgép-robbantásokban, a turisták elleni merényletekben, és ugyanide sorolhatjuk az észak-írországi véres polgárháborút is. Az egyes, egymással is rivalizáló terrorszervezetek ma is öldöklő harcot folytatnak a Közel-Keleten, Irakban, Szíriában (korábban Libanonban), továbbá Afganisztánban és Pakisztánban. A küzdelem gyakran ölti a vallásháború álarcát, de valójában a hatalom megszerzése a cél, az utóbbi időkben pedig már maga a gyilkolás is öncéllá kezd válni.

A megszállt palesztin területeken kirobbant intifádák oda vezettek, hogy ma már az izraei állampolgárságú (nem bevándorolt) palesztinok is bármelyik zsidó telepest megtámadhatják késsel, eltaposhatják autóval. Az Iszlám Állam nevű szervezet hadüzenet nélküli háborút folytat a Nyugat, a nyugati értékek, a humanizmus, a demokrácia ellen. A szíriai és afganisztáni háborúk által elindított menekülthullámmal, úgy tűnik, sok kiképzett terrorista is Európába jutott, a számukra most jött el a bevetés ideje.

A legtöbb katonai szervezet opportunista jellegű, igyekszik kihasználni az adódó alkalmakat. Ezért hát ne csodálkozzunk, ha a mi földünkön is terrorcselekmények történnek. A háború (amelynek forrása sok tekintetben az imperialista hódítás és kizsákmányolás) megérkezett Európába. És az okok vizsgálata mellett egyre aktuálisabb a védekezés kérdése.

Egyelőre szerencsénk van, mert a terroristák néhány jól elhatárolható csoportból kerülnek ki: második generációs, helyüket, boldogságukat nem találó muszlimok, neonácik, a kormányaikkal szemben gyanakvó "önvédelmi" harcosok (ide sorolom például azt a fehér fiatalembert, aki 1995-ben Oklahoma Cityben egy egész kormányépületet felrobbantott). És kivagyiságból sok tömeges merényletet követnek el éretlen tinédzserek is (elsősorban Amerikában).

Mondom, egyelőre szerencsénk van, mert a társadalomnak csak kisebb csoportjai lépnek fel ilyen agresszív szándékkal. De ez nem lesz mindig így. A durva példák rendszerint követőkre találnak, és a médianyilvánosság különösen vonzza a sérült lelkű embereket. Így hát fel kell készülnünk arra, hogy a barbárság korszaka visszatér. (Ez nem erkölcsi, hanem technikai kérdés, a rombolási potenciál és a megelőzhetőség viszonyának függvénye.)

Megyünk az utcán, szembe jön velünk egy másik ember. Ha közel-keleti típus (indiai, pakisztáni, arab kinézetű), akkor ösztönösen felfigyelünk rá. De mostantól kezdve egyéb esetekben sem árt az óvatosság. Mindenki veszélyes lehet, aki szembe jön. Vagy utánunk jön. Minél védtelenebbnek, támadhatóbbnak, könnyű zsákmánynak tűnünk, annál valószínűbb, hogy valaki meg is támad bennünket. Ez a civilizáció lebomlásának folyamata, és nem viselkedhetünk úgy, mintha nem lenne valóságos. Jobb félni, mint megijedni - szól a népi bölcsesség. De még megijedni sem kell (a pánik különösen kerülendő), hanem csak logikusan kell viselkednünk.

Ha támadást észlelünk, az első dolog önmagunk mentése. Nem gyávaságból, hanem azért, hogy értesíthessük azokat, akik segíthetnek. Telefonálunk a rendőrségre, ez a második lépés. Utána jöhet a támadókkal való szembeszállás (már ha van hozzá erőnk), majd csak ez után kezdhetjük meg az áldozatok menekítését és a sérültek ellátását. Ez nagyjából ugyanaz a logika, mint ahogy egy közlekedési balesetre kell reagálnunk. Ezeket a lépéseket kell megtennünk, lehetőleg hideg fejjel.

Ha megtettük, ami tőlünk elvárható, akkor egy legyintéssel továbbléphetünk. Ilyen a világ. Ilyen lett. A mi 21. századi "szép új világunk".

Többször előfordult már velem, hogy örömet akartam okozni másoknak, de amikor találtam valami megfelelő ajándékot valakinek, nem tudtam átadni, mert az illető éppen haragban volt velem. Volt, hogy ilyenkor is adtam, de az ajándékomat a szemem láttára dobták ki, mintegy érzékeltetve, hogy tőlem nem fogadnak el semmit. Ezzel a hozzáállással több bajom is van.

Tévesen gondolják úgy az emberek, hogy egy ajándék elfogadása jelenti a másik iránti elkötelezettséget. Nem. Már az ajándék felajánlása is olyan gesztus, amit hasonló gesztussal illik viszonozni. Ha én felajánlom neked az uzsonnám egy részét, már nem viselkedhetsz úgy, mintha nem ajánlottam volna fel. Csak rajtad múlik, hogy elfogadod-e, vagy sem, az én kockázatvállalásom a felajánlással megtörtént. Tehát ha én felajánlottam valamit, de nem fogadtad el, egy másik alkalommal jogosan várom el tőled, hogy te is felajánlj valamit, amit aztán nekem nem illik elfogadni. Így kerül a két dolog egyensúlyba.

Az ajándék elpusztítása pedig azért abszurd, mert akkor már a saját tulajdonodat pusztítod el, a saját erőforrásaidat csökkented. Ez legalábbis butaság. Még az eset sértés jellege kezelhető a legegyszerűbben. Elvégre mi közöm nekem ahhoz, hogy te mit csinálsz a saját holmijaiddal?

De itt jön be a képbe az ajándék mint érték. Volt egy németül jól beszélő kolléganőm, akinek kiválasztottam egy szójátékokkal teli német verseskötetet. Biztosan élvezte volna, ha nem tőlem kapja. De mielőtt még átadhattam volna (egy karácsony előtt), látványosan összeveszett velem. Arra gondoltam, hogy nem érdemes gesztusként felajánlani neki a könyvet. A könyv érték, és ha miattam dobja ki, mégis csak jobb helyen van az én könyvespolcomon. Amíg nem találok másik személyt, aki örülne neki.

Ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat is - mondja Jézus. Annyiban igaza van, hogy rosszat nem érdemes rosszal visszafizetni (bár sokan az arányos károkozást tartják a legjobb stratégiának), mert az könnyen eszkalációhoz vezethet. De ha a rosszat kifejezetten jóval fizetem vissza, akkor legalábbis ostobának, kihasználható, gyenge embernek tartanak, és ez gyakran fokozza az agressziót. Ha elkérnek tőlem egy tollat, és nem adják vissza, én pedig egy ideig nem hozom szóba a dolgot, úgy érezhetik, hogy becsaptak. Hogy sikerült becsapniuk, mert okosabbak, ravaszabbak nálam. Sok embernek ez a látszólagos győzelem is győzelem, növeli az önbecsülésüket. (Nem véletlen, hogy a népmesék is tele vannak mestertolvajokkal, és a Kárpát-medence szláv törzseitől is milyen ügyesen szereztük meg a földjüket egy fehér lóért.)

Időnként előfordul az is, hogy egy túl gyönge ellenfél legyőzése nem adja meg az elvárt sikerélményt. De sokan megelégednek a gyengébb ellenfél legyőzésével is, például azon az alapon, hogy egy erősebb csoporthoz tartozik. (A tehetetlen, megalázott zsidók elleni erőszak egyik motivációja is ez lehetett: "elkaptuk a nagy hatalmú bankár-társaság egyik tagját". Aki egyébként szegény és öreg, a légynek sem tud ártani.) És ilyen, erősebbnek feltételezett csoportok lehetnek az értelmiségiek, a "nadrágos" emberek, a szemüvegesek is. Vagy egy remegő menekült, akinek nem bocsátják meg, hogy az üldözői lefejezik az európai foglyaikat.

A szelíd viselkedés mindenképpen jobb "tárgyalási alap", mint a szembefordulás. Fontos, hogy elismerjük a támadó emberi méltóságát. Az akkor is megilleti, ha éppen nem emberhez méltóan viselkedik.

Az első feladat, hogy megpróbáljuk megérteni a motívumait, mert csak ennek révén lehetséges szót érteni vele. Ha például azért gyűlöli a cigányokat, mert egyszer valamelyikük ellopott tőle valamit, akkor bólogathatunk, és vigasztalhatjuk, de azt is megemlíthetjük, hogy velünk még nem fordult elő ilyen, mert szerencsére nem minden cigány lop. És aki nem lop, azt meg kell becsülnünk.

A legveszélyesebbek azok, akik nem a saját sérelmükre hivatkoznak, hanem csak felhergelte őket valamilyen hír vagy rémhír, és ez alapján alakítják ki a véleményüket valamely embercsoporttal szemben. Azok gyűlölik legjobban a menekülteket, akik még egyet sem láttak szemtől szemben. Ezeknek előbb alakul ki a gyűlölködésük, mielőtt bármiféle tapasztalatot gyűjthetnének.

A paranoia azokkal a szervezetekkel szemben is kialakulhat, amelyeknek a mi védelmünk a dolguk. Gyakran halljuk, hogy a Földön már régóta vannak ufók, de a kormány titkolja őket, sőt, hogy már egy ideje a földönkívüliek uralkodnak. A bankok a zsidó családok birtokában vannak, és a céljuk, hogy mindenkit kifosszanak. Az orvosok direkt olyan védőoltásokat adnak be, amitől elpusztulunk, vagy legalábbis a "fehér faj" képtelen úgy szaporodni, mint a muszlim népesség, és ha beoltatod a gyerekedet himlő ellen, éppen attól fogja elkapni. Az Interneten ellenőrzés nélkül terjedő pletykák megmutatják, hogy az emberiség intelligenciaszintje semmit sem fejlődött a középkor óta, hiába a közoktatás, a sok tanfolyam és a sok ismeretterjesztő könyv.

Mi lehet ilyen esetben a megfelelő ajándék? Ha szelíden meghallgatjuk a beszélgető partnerünket, és csöndben ajánlunk neki néhány megbízható információforrást. Aztán rábízzuk, hogy egy józan pillanatában eszébe jut-e a javaslatunk.

Az ajándékkönyvek meg csak gyűlnek a polcomon...

Szinte heti rendszerességgel bekövetkező nyugat-európai terrorcselekmények lassan a menekültek ellen fordítják a közvéleményt (érdekes, hogy olyan országokban jobban, ahol kevesebb bevándorló tartózkodik, tehát a lakosság számára arc nélküli, személyiség nélküli tömegnek tűnnek). Itt az ideje, hogy tisztázzuk, mi vezetett mihez.

Szíria az I. világháború után lett francia gyarmat, de a franciák 1946-ban kivonultak. 1964-ben Szíriában az arab szocialista Baasz Párt került hatalomra, amelynek néhány év múlva az alavita Háfez el-Aszad lett a vezetője, és egyben az ország diktatátora. Kezdetben a rezsimnek voltak pozitív elemei (innen datálódik a szír-orosz kapcsolat), de később egyre többen elégedetlenkedtek, sokan disszidáltak (többek között Magyarországra is). 2000-ben meghalt a diktátor, és a fia, Bassár el-Aszad vette át a hatalmat. Ő jelentősen enyhített apja kemény uralkodási stílusán, "tárgyalásokba kezdett Izraellel, kilátásba helyezve, hogy az 1948 óta tartó hadiállapotot a Golán-fennsík visszaszolgáltatása esetén hajlandó békével lezárni. Ugyanebben az évben megkönnyítette a külföldi befektetések országba áramlását, és csökkentette az üzemanyag állami dotációját, ami a gazdaság kapitalizálódása felé tett lépésként értelmezhető."

Az ellenzék elégedetlensége azonban nőtt, és a Tunéziában kezdődött "arab tavasz" Szíriára is átgyűrűzött. A szíriai ellenzék 2011. február 4-re hirdette meg a „harag napját”, "de a tervezett kormányellenes tüntetésen nem jelent meg senki. A március közepén végül kisebb tüntetések kezdődtek Damaszkuszban, amiket a karhatalom gyorsan feloszlatott. Vidéken, mindenekelőtt Daraában, Szanamajnban és Latakiában ekkor több áldozatot követelő összecsapások alakultak ki a biztonsági erők és az 1963 óta érvényben lévő szükségállapot visszavonását, valamint a szabadságjogok biztosítását követelő tüntetők között. A véres ellencsapásokkal párhuzamosan a kormányzat reformokat és a szükségállapot megszüntetését helyezte kilátásba. A felkelés során al-Aszad hadserege sorozatos kegyetlenkedéseket, mészárlásokat, tömeggyilkosságokat követett el az ellenük harcoló, dezertőrökből álló Szabad Szíriai Hadsereg katonái, és polgári lakosok, nők, gyerekek ellen.

Novembertől a Rijád el-Aszad tábornok vezetésével megalakult SZSZH indított gerillaháborút a hadsereg ellen. A kezdetben kizárólag könnyűfegyverekkel rendelkező lázadók a szomszédos arab országok és Törökország hathatós támogatásával jelentős katonai erővé nőtték ki magukat, 2012 őszéig már az ország több települését ellenőrzésük alá vonták. A helyzetet azonban tovább bonyolította, hogy 2012 nyarán az ország északkeleti részén lakó kurdok milíciái is beavatkoztak a harcba, Aleppóig nyomulva előre. A kurd lázadók egyszerre kerültek összetűzésbe a kormányerőkkel és az SZSZH-val. Mindemellett a konfliktusnak erősen szektariánus jelleget ad az a tény is, hogy a helybéli keresztények és alaviták a többségben alavitákból álló Aszad-rezsimet támogatják, míg a lázadók többsége a szunnita lakosság soraiból kerül ki. A szélsőségesebb felkelők rendszeresen hajtanak végre támadásokat a keresztény és alavita közösség ellen, míg a hadsereg és a kormányt támogató Sabiha milícia az ellenzéket támogató szíriai települések lakossága közt rendez időnként kisebb-nagyobb vérfürdőket."

Itt meg kell jegyezni, hogy az ellenzéki erők jelentős nyugati támogatásban is részesültek, és ez felborította a katonai egyensúlyt. Mivel Oroszország az Asszad-rezsim stabilitásában érdekelt, továbbá Szíriában van az orosz haditengerészet egyetlen Földközi-tengeri támaszpontja, Putyin elkezdte erőteljesebben támogatni a diktátort. Míg az ellenzéki erők főleg a városi gerillaharcban értek el sikereket, a rezsim erőssége a légierő volt. Máig tisztázatlan, hogy ki és miért vetett be vegyi fegyvereket, hiszen azoknak sokkal inkább külpolitikai ellenhatásai vannak, a harctéri eseményeket nemigen befolyásolják. További komplikációt okoz az ellenzéki csoportok rivalizálása és összekeveredése az Iszlám Állam erőivel.

A szírek egyre tömegesebben menekülni kezdtek a harcok színhelyéről, először az országon belül, rokonoknál kerestek menedéket, utána a környező országokba is behatoltak (elsősorban Törökország jöhetett számításba). Ez után kezdődött el a Nyugat-Európa felé történő tömeges vándorlás. Az első, néhány tíz ezres tömegek befogadása még nem volt gond, de ahogy a migránsok száma nőtt, a felkészületlen európai szervezetek egyre kevésbé tudták kezelni a problémát.

Súlyosbította a helyzetet, hogy egyes kormányok (elsőként a magyar!) politikai tőkét igyekeztek kovácsolni a menekült-ellenességből. Ez mostanában különösen szembetűnő az olyan országokban, amelyeket eddig a menekülthullám szinte egyáltalán nem érintett. Menekültek még nincsenek, de gyűlöletkeltés már van.

Visszatekintve 2014-re és 2015-re, az lett volna az optimális megoldás, ha Törökországban, Egyiptomban, Jordániában, Líbiában az Európai Unió és az ENSZ pénzéből létesítenek óriási menekülttáborokat, ahol a menekültek egyrészt kivárhatják a polgárháború végét, másrészt ha nem kívánnak visszaköltözni, felkészülhetnek a nyugati körülményekre, nyelvet és ha kell, mesterségeket tanulhatnak. Ez elmaradt, a menekültekkel senki sem tudott mit kezdeni, az áradat néhány jól bevált (vagy annak hitt) útvonalon megállíthatatlanul folytatódott.

A menekültek között nagyon kevés a terrorista (hiszen a túlnyomó többség a harcok, a kegyetlenségek elől menekül), de a jelek szerint a menekülthullám által okozott adminisztrációs zűrzavart a terrorista hálózatok is kihasználták

Mivel az idő kerekét nem lehet visszafordítani, együtt kell élnünk a menekültekkel, és meg kell próbálnunk közülük kiszűrni a potenciális terroristákat. Ehhez mindenképpen szükség van az iszlám vallású régebben betelepültek segítségére. Ha erősebben gyűlöljük a moszlimokat, azzal csak még súlyosabbá válik a helyzetünk.

A szíriai válság nem vált volna polgárháborúvá, ha a nyugati hatalmak nem állnak teljes mellszélességgel a diktatúra ellen lázadó, tisztázatlan hátterű csoportok mellé, nem látják el őket fegyverekkel. Ezért az Egyesült Államoknak a migránsok ellen meghirdetett bojkott helyett a befogadást kellene választania, mégpedig átnevelő, az amerikai kultúrára hozzászoktató táborok formájában. Ugyanígy az oroszoktól is azt lehetne elvárni, hogy felajánlják Szibéria egy részét azoknak az áttelepülőknek a számára, akik a biztos halál elől menekülnek. Jó akarattal és egy határozott, mindenki számára egyértelmű koncepcióval segíteni lehetne a bajokon.

Anélkül marad a gyűlölködés, a terror és a nyugati civilizáció romba dőlése. És az a keserű tanulság, hogy mindez rajtunk múlt, de rosszul döntöttünk.

.

.

Én álmomban is tudományos konferenciákra járok, s még fel is szólalok. A mára virradó éjjel például az volt a téma, hogy mit tehet a paraszt, ha olcsó külföldi termékek nyomják le a hazai termékek árát. Azt kérdeztem az előadótól, hogy annyival rosszabb-e a parasztnak ez a konkurencia, mint amennyivel jobb a vásárlónak az alacsony ár. Sajnos, még a válasz előtt felébredtem, így nekem kell tovább töprengenem a kérdésen.

Az a jelszó, hogy csak hazai terméket vásároljunk, nem vonz igazán. Miért lenne jobb nekem, hogy egy szlovák vagy horvát gazda sertéshúsa helyett Mészáros Lőrinc mangalicáit részesítsem előnyben? A pénzem így is, úgy is kijut az országból (mondjuk, horvát jachttá vagy szállodává konvertálódik).

Nyilván jobb lenne egy sertéstartónak, ha drágábban tudná eladni a sertéshúst, de talán annyival drágábban tudná beszerezni a takarmányt is. De ha ettől el is tekintünk, és arra a következtetésre jutunk, hogy az olcsó import miatt az egész hazai mezőgazdaság ráfizetéses (és ezt a kormányzat nem tudja szubvenciókkal ellensúlyozni, vagy a nemzetközi jogi szabályozás miatt ezt nem is teheti meg), akkor is van még a parasztnak lehetősége, hogy megéljen.

Itt van mindenekelőtt a föld. Az az övé. Ott létesíthet üzemet (akár úgy is, hogy kínai a beruházó), létrehozhat nyári tábort a gyerekeknek, részt vehet a falusi turizmusban, kikapcsolódási lehetőséget biztosíthat a fáradt városiaknak. Olyan célokra is felhasználhatja a területet, amire a zsúfolt városban nincs mód. Kiadhatja lőtérnek, bombakísérletek, rakétakísérletek lefolytatásához, pornófilm forgatásához, és nudista tábort is létrehozhat rajta. (Amikor ezeket a sorokat írom, épp egy nudista alföldi tanyára készülök a barátaimmal együtt. Senki sem lát be, egymás között lehetünk, és két kis méretű medencében szabadon lubickolhatunk is.)

És ha a paraszt még a föld által nyújtott kétségtelen előnyökről is lemond, akkor sem kerül hátrányba, hiszen ugyanúgy bejárhat a városba dolgozni, mintha egy külvárosi kerületben lakna. (Amerikában aki teheti, az alvóvárosokból jár be.) És otthon is egyre több munkát lehet már végezni. Vesz egy számítógépet, tankönyvből megtanulja kezelni, online tanfolyamokat végez el, és otthonról könyvelhet, webáruházat üzemeltethet, vehet és eladhat (akár kínai árut is). Az Internet korában leértékelődik a lakhely értéke a gazdasági tevékenységekben.

És mit csináljon a földdel? A saját élelmét akkor is meg tudja termelni rajta, ha főállásban már mérnök, kereskedő vagy nyelvtanár. A birtokolt földterület sohasem válik hátrányává. Ameddig súlyosan meg nem adóztatják. (Sok településen jelenleg is létezik földadó, de az ellen a helyben lakó érintettek eredményesen tiltakozhatnak, hiszen az általuk megválasztott önkormányzat veti ki.)

.

Előrebocsájtom, hogy ezt a reflexiót nem írtam volna meg, ha a Közben című Virginia Woolf-adaptáció után nem bonyolódom éles összetűzésbe a darab rendezőjével, aki szinte elzavart. Ez arra késztetett, hogy alaposabban átgondoljam, mi idegesített az előadás közben. (Hogy melyik színházban adták elő, az most lényegtelen.)

A színészi alakítások tetszettek, különösen a lelkész-zongorista, aztán a Britanniát és később Flavindát játszó szinésznő, aztán az Erzsébet királynőt, majd Sir Nyúlszív Spánielt játszó szakállas színész, aztán a Lady Hárpia Harákot játszó színésznő (az utóbbi kettő jelenete önmagában is megállná a helyét), valamint a rendőr monológja (ugyanaz a színész játssza Flavinda szerelmét is).

A rendezés is jó, remek hangulatot teremt. Akkor mi a bajom? A darab rossz. El fogom olvasni az eredeti regényt (címe: Felvonások között, fordította Tandori Dezső), hogy rájöjjek, mi romlott el a színpadon. Az Interneten Szegedy-Maszák Mihálytól olvasható elemzés dicséri, de már itt is látszik, hogy színpadra állítása talán túl ambiciózus vállalkozás.

"A Between the Acts a történelmi tudat regénye. Időbeosztása (...)  kettős. A cselekmény egyetlen huszonnégy órájában az egész történelem sűrűsödik. A regény éjszakától éjszakáig tart. Ebből az éjszakából emelkedik ki a föld, az őslények, majd az egész emberi múlt egésze, a visszaút pedig ugyanezeken az állomásokon keresztül vezet a nemlétbe. A történeti színjáték „felvonásai között" az ember örök, változatlan, sajátosan emberi, az állattól megkülönböztető tulajdonsága lép előtérbe: a tudat öntükröző képessége, „a fénylő holdudvar, félig áttetsző burok, mely körülvesz bennünket tudatra ébredésünktől szellemünk kihunyásáig". Ezzel a Between the Acts Virginia Woolf egész életművének, regényírói felfogásának összegezése lesz." Ebből az következik, hogy ha a regényben szereplő "előadás" ennyire sokat markol, akkor az amatőr együttes szerepeltetése helyett jobb lett volna filmrészletekkel vagy legalább állóképekkel jelezni az egyes korszakokat. És akkor a színészek valóban csak a felvonások között mutatkozhatnának meg a maguk testi valójában.

Én azért néztem meg a darabot, mert érdekelnek a színészek, és imádom a színház-csinálást. És a szórólap is ezt sugallta. De szinte semmi sem úgy valósult meg, ahogy beharangozták. Nézzük mondatonként!

"A színtársulat előadásra készül..." A szöveg alapján úgy tűnik, hogy nem igazi színtársulatról van szó, hanem a helyiek évente egyszer bemutatnak egy élőkép-sorozatot. A színészeket nem látjuk magánemberként, csak az éppen alakított szerepükben.

"A rendezőnő, Miss La Trobe a haját tépi..." Ebből csak egy-két fejcsóválás valósult meg. És ez rendben is volt, hiszen nem voltak nagyobb gikszerek. (Ezek az amatőr előadásba bőven beleférnek.)

"... a közönség elsősorban a szünetet várja, hogy teázhasson és szendvicseket ehessen." Ehelyett egy baráti társaság gyűlik össze, kölcsönös udvariaskodások után türelmesen ültek a helyükön, illetve olykor beleszóltak a darabba, kommentálták a jeleneteket.

"A színészek nem találják a jelmezeiket, majd mikor szerepüket eljátszották, akkor a levetett jelmezüket eldobálják, a rendezőnő őrjöngve káromkodik." Semmi keresés, semmi eldobálás, semmi őrjöngve káromkodás.

"Az előadás, melyre a színtársulat készül, Anglia történelmét próbálja bemutatni, a Canterburybe tartó zarándokokat, Erzsébet királynőt, magát Angliát is megszemélyesítik, az Időt, Viktória királynő korát és a jelenkort..."

Itt van a kutya elásva. A helyi történések és az előadott jelenetek nem illenek össze. Egy regényben sem igazán (ehhez még el kell olvasnom az eredeti művet), de színpadon különösen nem. Persze lehet a színpadon is színészkedni (ilyen a Szentivánéji álom amatőr színjátszó jelenete vagy az Ugyanaz hátulról című remek Michael Frayn-vígjáték), de az a szerencsés, ha világosan kettéválik a két közeg. A színpadon elég lett volna a színészek oldaláról bemutatni az eseményeket, a dupla szerkezet nélkül. (Ez végső soron koncepció és szándék kérdése, de engem sokkal inkább a színház érdekelt, semmint a darabon belül előadott darab.)

"...miközben bombázó repülőgépek jelennek meg az égen, Anglia számára is elkezdődik a második világháború." Nos, mi csak a repülőgépzúgást halljuk, illetve időnként megszólal a rádió (egyszer Hitler hangját is felfedezni véljük, de kommentár nélkül). Senki sem beszél háborúról. De hát miért is beszélne? A megjelenített helyi parádé dátuma (a körbeadott színlap szerint) 1939 júniusa, a pusztító bombázások, az "angliai csata" kezdetéig még egy teljes év van hátra.

"... közben ... széthullik minden". Semmi sem hullik szét, legalábbis nem a szemünk előtt. Az előadásnak vége, a színészek bejönnek, hogy megköszönjék a tapsot, de a darab nem fejeződik be, hanem csak abbamarad. (Most már kíváncsi vagyok, hogyan fejeződik be a regény.)

Illetve van még a végén az élőképek rendezőjének monológja. Vértelen, nem igazán színpadra való. Ekkor arra gondoltam, hogy az amatőr előadást nem is igazán egy hivatásos rendezőnek kellett volna színpadra vinnie (aki Miss La Trobe a jelek szerint), hanem egy "kultúrosnak". (Gondoljunk a "Te rongyos élet" népművelő-rendezőjére!) Jobb lett volna, ha a monológot az igazi rendező (az egész darab rendezője) mondja el, a saját nevében. Vagy egy, a darabtól független, az írónőt képviselő narrátor. (Megjegyzem, Miss La Trobe jelmeze sem a profi, sem az amatőr rendezőnek nem felelt meg, inkább cirkuszi istállómesternek vagy udvari lovász fiúnak tűnt.)

Számomra nem világos, hogy hogy kerül a történelmi tabló mellé a másik, szerelmi jellegű történet. Önmagában nagyon jó az is, de nem illik bele a keretbe.

A színészek nézői szerepeltetésével függ össze, hogy sok az üresjáték. Ez engem mint nézőt zavar (minden más darabban is). Az a színész, akire épp nem kell figyelnünk, az jobb, ha nem is látható. Nagyon nehéz lehet úgy nem tenni semmit, hogy tudom, hogy néznek.

Mondom, ezt az egészet azért kezdtem írni, hogy kitaláljam: ha jók a színészek és jó a rendezés, akkor miért nem tetszett a darab. Dramaturgiai okokból. Van egy profi dramaturgia, de van egy nézői, laikus, befogadói dramaturgia is. A darab ennek az utóbbinak nem felelt meg. Pontosabban: az én befogadói dramaturgiámnak. Én nem vagyok színházi szakember. De nekem szólnak a színdarabok. Kéretik ezt figyelembe venni.

.

Hogy kikkel nem utazik együtt az ember!

Az egyik nap a villamoson egy 20 és 30 közötti fiatalember a fülem hallatára szervezett le egy több ezer euró értékű szállítmányt Erdélyből Ausztriába. Egy másik a kormány valamelyik tisztviselőjét biztosította arról, hogy a tervezett bizniszt "a Lajos" is jóváhagyta, nem kell tehát majrézni. Megint másik kölcsönt vesz fel "a zsidótól", de síránkozott a szigorú feltételek miatt. Egy hölgy azon morfondírozott, hogy elvállalja-e a felkínált filmszerepet. Valaki az édesanyját távirányította, hogy az Interneten keressen meg egy adatot, és diktálja be neki. Az már szinte mindennapos, hogy az anyák a gyereküket, a feleségek a férjüket emlékeztetik a vacsoraidőre. Vagy hogy a távoli partnertől azt kérdezi: "most mit látsz a monitoron?" Mint az Airport-filmeken. Leszállás segítséggel az irányító központból.

Egy harminc körüli nő azt vitatta meg valakivel, hogy érdemes-e elvállalnia azt a londoni takarítói állást. Aztán Brémára terelődött a szó, egy barátnője költözne oda Berlinből, de kérdés, hogy a néhány száz euróval nagyobb fizetés kedvéért érdemes-e szakítani hat év után az élettársával (aki egyébként még nem volt képes gyereket csinálni neki).

Drámák is vannak. Egy fiatal nő az egyik végállomástól a másikig azt magyarázta a telefonban, hogy szerinte a partnerének van valakije. A barátnő vélhetőleg vigasztalta, mert úgy tűnt, a hölgy tippeket kap arra vonatkozóan, hogy hogyan derítse ki az igazságot, hogyan szorítsa sarokba a férfit, és hogy egyébként meg a többi pasi is ugyanennyire rémes. Egy lány folyton csak azt hajtogatta, hogy "igen, igen", de a szeme könnyel volt tele. Egy hasonlóan kisírt szemű hölgy azt nem értette, hogy a fiúja miért akar szakítani vele, amikor eddig minden olyan jó volt, és neki a fiú volt az első. Egy másik fiatal nő arra kérte meg a beszélgetőtársát, aki a tegnapi partiról előbb jött el, hogy szálljon be az összehányt kanapé tisztításának költségeibe. Egy kopaszra borotvált, széles nyakú férfi viszont azt tervezte a mobilon, hogy közös ismerősüknek (aki különben egy csicska, és az ő feleségével "kavart"), rövidesen kivágja a szívét. De legalábbis szétveri azt a mocskos pofáját.

És ez így megy naphosszat. Életünk nagy részét a tömegközlekedési eszközökön éljük, és a mobiltelefonnak hála utazás közben is lehet üzleteket lebonyolítani, udvarolni vagy éppen szakítani. Akinek mondani akarunk valamit, azt felhívhatjuk, akivel nem, azt pedig akkor is "kinyomjuk", ha ő hívott bennünket. Ily módon a saját világunkban maradunk, azt visszük magunkkal mindenhová. Akivel épp beszélgetünk, az ott van (akkor is, ha fizikailag egy másik kontinensen tartózkodik), aki meg mellettünk áll (és minden szavunkat hallja), az nincs is.

Színház az egész világ. És a daraboknak (sok darabnak) egyszerre vagyunk nézői és szereplői. A történet több szálon fut, és ezek átfedik egymást. De az az érzésem, hogy több a beszélő, mint a hallgató.

.

Sok isten van és sok vallás. De ha egy mindenható istenben hiszünk, akkor csak ugyanabban az egyetlen, közös istenben hihetünk (mert nem lehet több mindenható isten egyszerre). Itt azonban mindjárt beleütközünk egy fogas kérdésbe. Miből gondoljuk, hogy egyáltalán van isten?

Egyetlen isteni lény sem nyilvánította ki magát közvetlenül, mindig csak látomásokon, hallucinációkon keresztül szólt hozzánk. Méghozzá többnyire nem is közvetlenül a hívőkhöz szólt, hanem valamely prófétához, nekünk pedig már az illető próféta közvetítette Isten szavait és elgondolásait. A próféták pedig emberek voltak, tévedhettek. És nem egyféleképpen interpretálták az isteni akaratot. (Ha a parancsolatok mind Istentől származnának, Ő nem sugallhatta azokat másként és másként.)

Ha a keresztény vonalon megyünk vissza, akkor Mózes volt az első, aki közvetítette a Teremtő szándékát és parancsolatait. A keresztények Jézust tekintik a legnagyobb új prófétának. Míg Mózes esetében az isteni üzenet csak egy széttört eredeti kőtábla után újraírt Törvény volt (és számos jelenés, amelyeknek kevés tanújuk akadt), Jézussal égi szózat tudatta (legelőször a Jordánban való megkeresztelkedéskor), hogy Isten őt tekinti a fiának. Az az Újtestamentum alapján is kérdéses, hogy mi alapján támadt Jézusnak az a gondolata, hogy ő nemcsak Isten fia, hanem maga is isten. (János evangéliuma 8. részének 58. versében azt mondja: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.". Később pedig, a 10. rész 30. versében még tovább megy: "Én és az Atya egy vagyunk." Vajon miből vonta le Jézus ezt a következtetést? Ha ez a "társítás" (hogy Isten maga mellé veszi Jézust, illetve hogy Ő eleve Isten fia) nem lenne, a muszlimoknak semmi bajuk sem lenne az Evangéliummal.

A muszlimok szerint ugyanis a séma egyszerű: van Allah, és voltak a próféták, akiket ő küldött a földre, különböző időkben és különböző üzenetekkel. (Így Jézus próféta küldetése is megmagyarázható. Ráadásul az iszlám vallás szerint Allah kicserélte Jézust egy valódi bűnözővel, így mentette meg a keresztre feszítéstől.) A Kegyes Koránból sem derül ki azonban, hogy Allah hogyan választ ki egy prófétát. (És az sincs kizárva, hogy később még más prófétákat is küld majd a Földre. Hiszen erről Mohamed még nem tudhat, ez mindig később derül ki.)

És valóban, jöttek a mormonok (akik számára még az "igazi" Jézus üzenetét tolmácsolták az angyalok, egy azóta elveszett aranylemezen).

Jehova Tanúi szintén hisznek Jézusban mint a megváltóban, de nem gondolják, hogy ő egy lenne Istennel. (Érdekes lenne az ő vitájuk a muszlimokkal. Mik az egyezések, és mik a különbségek? Feloldhatók-e ezek?)

Annyi istenkép és interpretáció, amennyi egyház. (És a keleti, nem zsidó gyökerű vallásokról nem is beszéltünk.) Lehetséges, hogy mindegyik közvetítőnek igaza van? Nem lehetséges, mivel ezek néhány fontos kérdésben ellentmondanak egymásnak. És az lehetséges, hogy egyiküknek sincs igaza? Az bizony lehetséges. Mert a mi emberi természetünk, az emberi tehetségünk nem elegendő ahhoz, hogy interpretáljuk a feltételezett Istent. Arra hajlok, hogy ha van Isten, az ember, a maga korlátozott elméjével, nem értheti meg.

Akkor hát mit tehetünk? Két megközelítési módot ajánlok. Az egyik a relativizmus. Tekinthetünk úgy a vallásokra, mint feltételezésekre. Feltételezhetjük, hogy Isten személyesen nyomon követi a sorsunkat, de azt is lehetségesnek tartjuk, hogy tőlünk várja a saját problémáink megoldását (például a Tőle kapott képességeinket használva). Lehetséges, hogy szereti az áldozat égbe szálló füstjét, de az is lehetséges, hogy ezt csak mi találtuk ki (illetve a próféta félreértett valamit). Lehetséges, hogy nem tűri, ha idegen isteneket bálványozunk, de az is lehetséges, hogy csak nevet a tévelygésünkön. Egyáltalán, az az istenkép, amit a Biblia elénk tár, nagyon emberközpontú, azt mutatja meg, milyenek lennénk mi, emberek, ha mi lennénk az Isten. Azt hinni a Mindenhatótól, hogy féltékeny más - valójában nem is létezhető - istenekre, már maga is istenkáromlás.

A másik megközelítési mód a gyakorlat szűrőjének alkalmazása. Isten semmiképp sem akarhatja, hogy a teremtményei egymásnak essenek. Az tehát biztosan nem igazi vallás, amelyiknek a nevében a másik hit híveit meg kell semmisíteni. Mindazokat az utalásokat, amelyek erre biztatnak, tévedésnek, félreértelmezésnek kell minősítenünk. Az Úr Isten nem hagyhatta jóvá, hogy a zsidók más népeket kardélre hányjanak, és Ő maga sem végezhette el a piszkos munkát. Jézus sem szánhatta a benne nem hívőket pokolra (hiszen ez ellentmondott volna azzal a tanítással, hogy a bűnösöket, az ellenségeinket is szeretnünk kell). A keresztényeket hitetlennek gondoló muszlimok hite sem lehet az egyetlen interpretáció. Az ilyen elképzelések csak a hamis írástudóktól, a félremagyarázóktól, olyan emberektől származhattak, akik nem értették meg Isten szándékait. Az, hogy valaki naponta hányszor imádkozik, és milyen irányban, vagy hogy mikor mit nem ehet, nem érintheti az Isten és ember kapcsolatát. Ezek mind külsődleges dolgok. Mit érdekli a mindenható Istent az, hogy a templomában van-e a fejünkön kalap, vagy hogy levetettük-e a cipőnket! Ezek a formai szabályok valószínűleg csak azért vannak, hogy kívülről meg lehessen ítélni egy ember viszonyát a valláshoz. Miközben ember és Isten viszonya a lélekben dől el.

Az igazi hit a történelem folyamán eltorzult. A keresztes háborúk, a vallásháborúk, az eretneküldözések biztosan ilyen torzulások voltak, hiszen ellentmondanak Jézus tanításainak. Ugyanilyen torzulás az úgynevezett "radikális" iszlamisták merénylethulláma és kegyetlenkedése (akár keresztényeket, akár az iszlám egy másik irányzatának híveit érinti). Isten nem akarhatja, hogy az Általa alkotott embereket bárki is elpusztítsa.

Ha ezeket a követelményeket a gyakorlat szűrőjén keresztül vizsgáljuk meg, találunk néhány olyan közös pontot, amelyet anélkül is betarthatunk, hogy választanunk kellene a vallási irányzatok között. Ha szeretjük a másik embert, ha megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, ha segítjük a szegényeket és az elesetteket, ha gyógyítjuk a betegeket, vigasztaljuk azokat, akik elbizonytalanodtak, kerüljük a hivalkodást, nem veszünk el semmit másoktól, ami nem a miénk, akkor egyik vallás fontos parancsolatai ellen sem vétünk.

Az olyan követelmények teljesítése másodlagos, hogy például szombatnapon ne végezzünk munkát. Kinek ártunk vele? Ha pénteken húst eszünk, ha zsidóként vagy muszlimként húst is fogyasztunk, legfeljebb a koleszterinszintünk bánja. A böjtölésnek lehetnek egészségi előnyei, de az ilyen apróságok csakis hidegen hagyhatják a mindenható Istent. Ugyanez vonatkozik a körülmetélésre (amit már Jézus, és nyomában Szent Pál is feleslegesnek tartott). Kiderült, hogy bizonyos fertőzések veszélyét csökkenti az előbőr eltávolítása, de ez nem vallási, hanem orvosi kérdés.

Amikor feltételezzük, hogy az Úrnak örömet okoz az áldozat égbe szálló füstje, akkor emberi természetet tulajdonítunk neki. Miért is törődne a Mindenható a mi áldozatunkkal? Hiszen minden az Övé. Az áldozathozatal készsége jót tesz a lelkünknek (mert gyakoroljuk a tulajdonunkról való lemondás készségét, amire máskor is szükségünk van), de egy legfelsőbb lényt ez hidegen hagyna.

Ha Istennek olyan hatalmat tulajdonítunk, hogy világokat teremthet és pusztíthat el, akkor hogyan hihetünk abban, hogy figyel ránk, meghallgatja imáinkat? Én ezt egyáltalán nem tekintem evidensnek. Lehet imádkozni, imádkozás közben legalább a saját céljainkat tisztázni tudjuk, és erőt is meríthetünk belőle, de aligha ésszerű mindent Istentől várni. Elsősorban saját magunkat kell megmentenünk, illetve kérhetjük és igénybe vehetjük a többi ember segítségét.

Bár nyilvánvalóan nem tudjuk követni Isten gondolatmenetét, azon sokan elgondolkodtunk, hogy miért nem jelenik meg személyesen előttünk. Miért csak közvetítőkön keresztül kommunikál? Nem lenne sokkal hatékonyabb közvetlenül egy nagyobb tömeg előtt megjelenni, és óvni bennünket a helytelen cselekedetektől és gondolatoktól? Akkor valószínűleg egyből megjavulnánk, azok is, akik nem bírnak a rossz késztetéseikkel, de hisznek (például a maffia tagjai).

Ha Isten azt akarja, hogy az emberek jók legyenek, akkor ezt megmondhatná közvetlenül is. Ha azt akarja, hogy magunktól legyünk jók, akkor pedig ne ijesztgessen a pokollal. A két dolog ellentmond egymásnak, legalábbis az emberi logika szerint. Arról nem is beszélve, hogy mit ér, ha csak félelemből vagyunk jók.

Jónak lenni jó. Önmagában jó. Ha jót teszünk másokkal, nagyobb az esélyünk, hogy mások is jók tegyenek velünk. Ha nem teszünk olyat a felebarátainkkal, amit nem akarunk, hogy ők tegyenek velünk, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fognak. A legtöbb rossz cselekedet rosszhiszeműségből és félelemből történik.

Az egyes vallások részét képezik az emberiség tudati világának, de én remélem, hogy ez a sokféle hit egyszer eggyé válik, és a sokféle mítosz helyett a közös értékek fognak érvényesülni. Ha Isten van, Ő sem akarhat mást. Ha Isten van, nem ellenezheti, hogy a fenti gondolataimat leírjam. Tőle kaptam az eszemet.

A világunkat az erre tévedő aszteroidáknál is jobban fenyegeti a szuperhatalmak nukleáris arzenálja. De miért van rá szükség?

A szuperhatalmak (az Egyesült Államok, Oroszország, és én harmadiknak ide veszem már Kínát) annyi nukleáris fegyvert halmoztak fel, hogy az többszörösen ki tudnák irtani az emberiséget. És miért? Mert félnek egymástól. Ép ésszel egyik sem akarhatja megtámadni a másikat, de a saját nukleáris doktrinájuk arra épül, hogy a másik támadhat. És ebből a feltevésből kiindulva megpróbálnak sok támaszponton (silókban, vasúti szerelvényeken, tengeralattjárókon) annyi rakétát elhelyezni, amennyit csak tudnak. És adott esetben ezeket a rakétákat mind ki kellene lőni, nehogy a másik fél a támadást túlélve visszavághasson. Mivel semleges vizeken is megbújhat egy-egy ilyen második hullámos tengeralattjáró, gyakorlatilag az egész földet el kellene pusztítaniuk. Mindezt a saját országuk sebezhetősége miatt. (Egy nyilvánosságra került amerikai dokumentum szerint Budapest, Szombathely, Debrecen és Szolnok is szerepelt a nukleáris célpontok között.)

De miért törne ki atomháború? Mindegyik ország a védelem szükségszerűségével magyarázza a nukleáris elrettentés doktrínáját. A hetvenes-nyolcvanas években az amerikaiak atomaknákat telepítettek Nyugat-Németországban, hogy megakadályozzák a szovjet páncélos-hadosztályok támadását. De miért támadta volna meg a Szovjetunió vagy a Varsói Szerződés hadserege Nyugat-Európát? A mai világban mindenki mindenütt ott lehet, üzleteket köthet, gyárakat alapíthat, és immár az Interneten is meg lehet rendelni bármit. A nyersanyagforrásokat sem lehet ingyen kiaknázni, minden magánkézben van, a nyersanyagot a saját államnak is meg kell vennie. Mit kezdene a mai Oroszország egy lerohant és elpusztított Nyugat-Európával? Területe bőven van, lakossága is, amire szüksége van, azt csak egy virágzó Európa tudja nyújtani. Ugyanez a helyzet az Egyesült Államokkal. Nincs szüksége orosz területekre. Elképzelhetetlen, hogy ez a két ország el akarná foglalni egymás területét.

Kína az egyedüli gond. Kínának sincsenek kifejezett területi követelései Oroszországgal szemben, de a cári birodalom ténylegesen elfoglalt olyan kínai területeket, amelyeket adott alkalommal visszakövetelhetne. De nem ez a fő veszély. Kína túlnépesedett, Szibéria pedig még mindig félig üres. Előbb-utóbb felvetődhet az a kínai igény, hogy kínaiak bevándorolhassanak Szibériába. 1969-ben már történt egy provokáció, a Damanszkij-szigeten, de a jelenlegi kínai vezetés nem ezt az utat járja. Egyelőre.

A közel-keleti migráció egyértelmű példával szolgált. Ha elindulna 10-20 millió kínai, ezt a népvándorlást katonai erővel nem lehetne megállítani. Ebben az esetben tehát indokolt lenne a nukleáris elrettentés.

Kína, India és Pakisztán között is vannak ütközési pontok, például a Himalája egyes magaslatainak birtoklásáért. De amikor mindenki minden ellenséges területet lát a kémholdak segítségével, a cirkáló rakéták pedig mindenhova el tudnak jutni, nincs igazán jelentősége, hogy melyik magaslat melyik országhoz tartozik.

Talán a Dél-kínai tenger ásványkincseinek birtoklása miatt törhet ki konfliktus (Kína és Vietnam között), de ezt a jelenlegi erőfölénye révén Kína így is, úgy is le tudná rendezni.

A nukleáris leszerelést nem úgy kell elképzelni, hogy a robbanófejeket ténylegesen szétszerelik (hiszen azért nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy később úgy alakul a helyzet, hogy mégis szükség lesz rájuk), hanem úgy, hogy szigorúan őrzik. Nemzetközi felügyelet alatt. Minden atomhatalom csak annyi bevethető nukleáris eszközt tartana készenlétben, amelynek révén egy kisebb hatalom (például Észak-Korea vagy Irán) esetleges támadását tudja elkerülni.

Milyen lehet egy nukleáris fegyverzet nélküli világ? Meg kellene végre érteni, hogy a modern korszakban nem a terület és a lakosság hovatartozása számít, hanem a gazdasági tevékenység. Egy multinacionális cég számára mindegy, hogy a termékeit hol állítja elő. Lehet orosz gyár Amerikában és amerikai gyár Oroszországban. A japán és kínai cégek már minden országban működnek. A geográfiai nézőpontot kellene háttérbe szorítanunk. A nemzeti szuverenitásnak egyre kevesebb a létjogosultsága.

Kína már az egész világon jelen van, mindannyian kínai termékeket használunk, és nagyon gyakran kínai ételeket eszünk. Ez a világuralom egyetlen elfogadható módja.

.

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha valamiféle katasztrófa következtében egy csapásra elveszítenénk minden ipart és szerszámot. Mit érne a tudásunk önmagában? Rekonstruálni tudnánk-e egyes eszközöket a hozzájuk tartozó iparágak nélkül? Az általános műveltségünk bizonyára lehetővé tenné, hogy a legprimitívebb szerszámokat újra "feltaláljuk".

Kalapácsot, ingát, csigát, valamint szúró és vágó szerszámokat ugyanúgy elő tudnánk állítani, mint az ősember. Tüzet is tudnánk csiholni, és vigyázni tudnánk rá, nehogy kialudjon.

A fémekkel már nem olyan egyszerű a helyzet, hiszen azokat először is ki kell bányászni (a kezdetleges kő- vagy faszerszámainkkal ez nehezen menne), aztán meg kell olvasztani őket, kovácsolni kell, és így tovább. A kerék képe is benne van az agyunkban, de kérdés, hogy küllős kereket tudnánk-e készíteni. A kerékgyártás mint mesterség talán egy évszázada megszűnt létezni. Legfeljebb valamilyen primitív, kőkerekekig jutnánk.

Ruhát az első időben csak levélből, fakéregből, esetleg vadállatok bőréből tudnánk előállítani (valamiféle primitív cserző eljárással). Lakóhelyként is a lombkunyhó, esetleg a földbe ásott verem vagy a jó öreg barlang jönne számításba. Aztán fákat vágnánk ki (balta nélkül elég nehéz), és a rönkökből már elég jó faházat tudnánk összerakni. (Ácskapocs helyett persze csak hánccsal összekötve. Ne felejtsük el, hogy még spárgánk sem lenne.)

Kérdés, hogy a könyveink megmaradnának-e. Könyvek segítségével sokkal gyorsabban haladnánk előre. De feltételezem, hogy ha az összes szerszámunk eltűnne egy kataklizma következtében, akkor a könyvek és tervrajzok sem maradnának meg. Az emlékezetünkre lennénk hagyatva.

Nyilván a legfontosabb tennivaló (az életünk megóvása után) az oktatás lenne. Mindent le kellene írni (ha máshova nem, akkor kőbe, sárba), amire csak vissza tudunk emlékezni. És amit lehet, meg kell tanítanunk a gyermekeinknek.

Ha ily módon újrakezdődne a civilizáció, vigyáznunk kellene arra, hogy ne legyünk túlságosan sokan. Ennek a helyzetnek az lenne a nagy előnye, hogy előről kezdhetnénk a világ benépesítését, vigyázva a helyes születésszámra. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudok jobbat kitalálni, mint azt, hogy az orvoslással nagyon csínján bánjunk. Hosszú távon jobban járunk, ha hagyjuk a betegeket és az öregeket meghalni. A gyógyszergyártás nyilván nagyon lassan tudna újra elkezdődni, hiszen olyan kémiai eljárásokra épül, amelyeket hosszú évtizedekig, esetleg évszázadokig sem tudnánk újra megteremteni. Maradna a megelőzés, az egészséges életmód, valamint a gyógynövények alkalmazása, elsősorban főzetként, ahogy a javasasszonyok és a szerzetesek csinálták.

Ahogy telne az idő, bőven lenne rá alkalmunk, hogy lelassítsuk a műszaki fejlődést. Egyes irányokban gyorsan kellene haladni. Ilyen a megújuló energia, a szél- és vízi erőművek készítése (az első időben elektromosság nélkül, mint a szélmalmok és vízi malmok). Más irányokban (például a vegyiparban) haladhatnánk olyan lassan, hogy ki tudjunk kerülni minél több környezetszennyező fázist.

A legnehezebb probléma a társadalmi viszonyok kontrollálása, a zsarnoki rendszerek, a háborúk elkerülése lenne. Talán az átélt katasztrófa adna nekünk annyi bölcsességet, hogy ki tudjunk alakítani egy egyensúlyi állapotot az egyes embercsoportok és az azokon belüli tagolódás ésszerű irányítására. Ehhez egy teljesen más szemléletre lenne szükség. Kapitalista türelmetlenség helyett a pozitív dolgok értékelésére, az egyéni és társadalmi harmónia megteremtésére, illetve megőrzésére.

Vagy minden rossz is újrakezdődne? Eddigi botlásainkat menti a fejlődés előre nem láthatósága, de ma már ezzel nem takarózhatunk. Ha újra elkövetnénk az osztálytársadalmak, az ipari forradalom, a fegyverkezés, a környezetrombolás minden baklövését, akkor egyszerűen nem lenne jogunk újra fejlődni.

.

Ötvenhatban egy lengyeleket támogató diáktüntetés fél napon belül a kommunista rendszer átmeneti összeomlásához vezetett. Mivel nem volt mögötte egy szervezett erő, a felkelés anarchiába torkolt (és mindentől függetlenül a szovjet beavatkozás vérbe fojtotta).

Miért tört ki a felkelés? Mert a hatalom elviselhetetlen volt, a társadalom minden szegletében gyűlöletet, vagy - a pártkáderek körében - meghasonlást váltott ki.

2006-ban két táborra szakadt az ország. A tömegeket a Gyurcsány által bevallott hazugságok felháborították, és a Fidesz minden eszközzel tovább tüzelte az embereket. Megvolt a szándék, megvolt az erő, de nem kedvezett a nemzetközi helyzet egy jobboldali hatalomátvételhez. Két hétig minden nap nagygyűlés volt a Kossuth téren, de Gyurcsány nem mondott le, a lakosság többsége nem akart balhét, és a kormányváltó hangulat lassan elpárolgott.

Ezekben a napokban is tüntetések zajlanak, méghozzá olyan témában, amely nem húsba vág (egy egyetem sorsáról és a civil szervezetek kontrollálásáról van szó). És nincs egy szervezett erő, amely a kormány esetleges bukása után átvehetné a hatalmat. Azzal pedig mit érnénk, ha Orbán Viktor után Lázár János következne? (Mint 56-ban Rákosi után Gerő Ernő.) Minden maradna a régiben. Az Európai Unió liberális része (a liberális és konzervatív világsajtóval együtt) a tüntetőkkel szimpatizál, de Putyin Orbánt támogatja, és végső soron az EU ellenes kampány Magyarország kilépéséhez is vezethet.

Akkor hát mi a permanens tüntetések haszna? A tüntetők között ismeretségek szövődhetnek, ami elvezethet egy távolabbi, szervezettebb együttműködéshez. De mindez elérhető lenne az Interneten, a Facebookon való szervezés révén is.

Én azt mondom, pihenjünk, gondoljuk át az esélyeket, és az ellenállás kevésbé mozgalmas, de tartósabb formáit részesítsük előnyben. Tartsunk kapcsolatot egymással, jelöljünk ki megvalósítható célokat, és vagy válasszunk ki egy jelenleg is létező politikai pártot, vagy hozzunk létre egy újat. Egy olyat, amelyik integrálni tudja a lakosság széles tömegeinek érdekeit, és be tudja csatornázni az aktivitását. Ehhez viszont nem kell naponta tüntetésekre járni.

.