Sok isten van és sok vallás. De ha egy mindenható istenben hiszünk, akkor csak ugyanabban az egyetlen, közös istenben hihetünk (mert nem lehet több mindenható isten egyszerre). Itt azonban mindjárt beleütközünk egy fogas kérdésbe. Miből gondoljuk, hogy egyáltalán van isten?

Egyetlen isteni lény sem nyilvánította ki magát közvetlenül, mindig csak látomásokon, hallucinációkon keresztül szólt hozzánk. Méghozzá többnyire nem is közvetlenül a hívőkhöz szólt, hanem valamely prófétához, nekünk pedig már az illető próféta közvetítette Isten szavait és elgondolásait. A próféták pedig emberek voltak, tévedhettek. És nem egyféleképpen interpretálták az isteni akaratot. (Ha a parancsolatok mind Istentől származnának, Ő nem sugallhatta azokat másként és másként.)

Ha a keresztény vonalon megyünk vissza, akkor Mózes volt az első, aki közvetítette a Teremtő szándékát és parancsolatait. A keresztények Jézust tekintik a legnagyobb új prófétának. Míg Mózes esetében az isteni üzenet csak egy széttört eredeti kőtábla után újraírt Törvény volt (és számos jelenés, amelyeknek kevés tanújuk akadt), Jézussal égi szózat tudatta (legelőször a Jordánban való megkeresztelkedéskor), hogy Isten őt tekinti a fiának. Az az Újtestamentum alapján is kérdéses, hogy mi alapján támadt Jézusnak az a gondolata, hogy ő nemcsak Isten fia, hanem maga is isten. (János evangéliuma 8. részének 58. versében azt mondja: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.". Később pedig, a 10. rész 30. versében még tovább megy: "Én és az Atya egy vagyunk." Vajon miből vonta le Jézus ezt a következtetést? Ha ez a "társítás" (hogy Isten maga mellé veszi Jézust, illetve hogy Ő eleve Isten fia) nem lenne, a muszlimoknak semmi bajuk sem lenne az Evangéliummal.

A muszlimok szerint ugyanis a séma egyszerű: van Allah, és voltak a próféták, akiket ő küldött a földre, különböző időkben és különböző üzenetekkel. (Így Jézus próféta küldetése is megmagyarázható. Ráadásul az iszlám vallás szerint Allah kicserélte Jézust egy valódi bűnözővel, így mentette meg a keresztre feszítéstől.) A Kegyes Koránból sem derül ki azonban, hogy Allah hogyan választ ki egy prófétát. (És az sincs kizárva, hogy később még más prófétákat is küld majd a Földre. Hiszen erről Mohamed még nem tudhat, ez mindig később derül ki.)

És valóban, jöttek a mormonok (akik számára még az "igazi" Jézus üzenetét tolmácsolták az angyalok, egy azóta elveszett aranylemezen).

Jehova Tanúi szintén hisznek Jézusban mint a megváltóban, de nem gondolják, hogy ő egy lenne Istennel. (Érdekes lenne az ő vitájuk a muszlimokkal. Mik az egyezések, és mik a különbségek? Feloldhatók-e ezek?)

Annyi istenkép és interpretáció, amennyi egyház. (És a keleti, nem zsidó gyökerű vallásokról nem is beszéltünk.) Lehetséges, hogy mindegyik közvetítőnek igaza van? Nem lehetséges, mivel ezek néhány fontos kérdésben ellentmondanak egymásnak. És az lehetséges, hogy egyiküknek sincs igaza? Az bizony lehetséges. Mert a mi emberi természetünk, az emberi tehetségünk nem elegendő ahhoz, hogy interpretáljuk a feltételezett Istent. Arra hajlok, hogy ha van Isten, az ember, a maga korlátozott elméjével, nem értheti meg.

Akkor hát mit tehetünk? Két megközelítési módot ajánlok. Az egyik a relativizmus. Tekinthetünk úgy a vallásokra, mint feltételezésekre. Feltételezhetjük, hogy Isten személyesen nyomon követi a sorsunkat, de azt is lehetségesnek tartjuk, hogy tőlünk várja a saját problémáink megoldását (például a Tőle kapott képességeinket használva). Lehetséges, hogy szereti az áldozat égbe szálló füstjét, de az is lehetséges, hogy ezt csak mi találtuk ki (illetve a próféta félreértett valamit). Lehetséges, hogy nem tűri, ha idegen isteneket bálványozunk, de az is lehetséges, hogy csak nevet a tévelygésünkön. Egyáltalán, az az istenkép, amit a Biblia elénk tár, nagyon emberközpontú, azt mutatja meg, milyenek lennénk mi, emberek, ha mi lennénk az Isten. Azt hinni a Mindenhatótól, hogy féltékeny más - valójában nem is létezhető - istenekre, már maga is istenkáromlás.

A másik megközelítési mód a gyakorlat szűrőjének alkalmazása. Isten semmiképp sem akarhatja, hogy a teremtményei egymásnak essenek. Az tehát biztosan nem igazi vallás, amelyiknek a nevében a másik hit híveit meg kell semmisíteni. Mindazokat az utalásokat, amelyek erre biztatnak, tévedésnek, félreértelmezésnek kell minősítenünk. Az Úr Isten nem hagyhatta jóvá, hogy a zsidók más népeket kardélre hányjanak, és Ő maga sem végezhette el a piszkos munkát. Jézus sem szánhatta a benne nem hívőket pokolra (hiszen ez ellentmondott volna azzal a tanítással, hogy a bűnösöket, az ellenségeinket is szeretnünk kell). A keresztényeket hitetlennek gondoló muszlimok hite sem lehet az egyetlen interpretáció. Az ilyen elképzelések csak a hamis írástudóktól, a félremagyarázóktól, olyan emberektől származhattak, akik nem értették meg Isten szándékait. Az, hogy valaki naponta hányszor imádkozik, és milyen irányban, vagy hogy mikor mit nem ehet, nem érintheti az Isten és ember kapcsolatát. Ezek mind külsődleges dolgok. Mit érdekli a mindenható Istent az, hogy a templomában van-e a fejünkön kalap, vagy hogy levetettük-e a cipőnket! Ezek a formai szabályok valószínűleg csak azért vannak, hogy kívülről meg lehessen ítélni egy ember viszonyát a valláshoz. Miközben ember és Isten viszonya a lélekben dől el.

Az igazi hit a történelem folyamán eltorzult. A keresztes háborúk, a vallásháborúk, az eretneküldözések biztosan ilyen torzulások voltak, hiszen ellentmondanak Jézus tanításainak. Ugyanilyen torzulás az úgynevezett "radikális" iszlamisták merénylethulláma és kegyetlenkedése (akár keresztényeket, akár az iszlám egy másik irányzatának híveit érinti). Isten nem akarhatja, hogy az Általa alkotott embereket bárki is elpusztítsa.

Ha ezeket a követelményeket a gyakorlat szűrőjén keresztül vizsgáljuk meg, találunk néhány olyan közös pontot, amelyet anélkül is betarthatunk, hogy választanunk kellene a vallási irányzatok között. Ha szeretjük a másik embert, ha megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, ha segítjük a szegényeket és az elesetteket, ha gyógyítjuk a betegeket, vigasztaljuk azokat, akik elbizonytalanodtak, kerüljük a hivalkodást, nem veszünk el semmit másoktól, ami nem a miénk, akkor egyik vallás fontos parancsolatai ellen sem vétünk.

Az olyan követelmények teljesítése másodlagos, hogy például szombatnapon ne végezzünk munkát. Kinek ártunk vele? Ha pénteken húst eszünk, ha zsidóként vagy muszlimként húst is fogyasztunk, legfeljebb a koleszterinszintünk bánja. A böjtölésnek lehetnek egészségi előnyei, de az ilyen apróságok csakis hidegen hagyhatják a mindenható Istent. Ugyanez vonatkozik a körülmetélésre (amit már Jézus, és nyomában Szent Pál is feleslegesnek tartott). Kiderült, hogy bizonyos fertőzések veszélyét csökkenti az előbőr eltávolítása, de ez nem vallási, hanem orvosi kérdés.

Amikor feltételezzük, hogy az Úrnak örömet okoz az áldozat égbe szálló füstje, akkor emberi természetet tulajdonítunk neki. Miért is törődne a Mindenható a mi áldozatunkkal? Hiszen minden az Övé. Az áldozathozatal készsége jót tesz a lelkünknek (mert gyakoroljuk a tulajdonunkról való lemondás készségét, amire máskor is szükségünk van), de egy legfelsőbb lényt ez hidegen hagyna.

Ha Istennek olyan hatalmat tulajdonítunk, hogy világokat teremthet és pusztíthat el, akkor hogyan hihetünk abban, hogy figyel ránk, meghallgatja imáinkat? Én ezt egyáltalán nem tekintem evidensnek. Lehet imádkozni, imádkozás közben legalább a saját céljainkat tisztázni tudjuk, és erőt is meríthetünk belőle, de aligha ésszerű mindent Istentől várni. Elsősorban saját magunkat kell megmentenünk, illetve kérhetjük és igénybe vehetjük a többi ember segítségét.

Bár nyilvánvalóan nem tudjuk követni Isten gondolatmenetét, azon sokan elgondolkodtunk, hogy miért nem jelenik meg személyesen előttünk. Miért csak közvetítőkön keresztül kommunikál? Nem lenne sokkal hatékonyabb közvetlenül egy nagyobb tömeg előtt megjelenni, és óvni bennünket a helytelen cselekedetektől és gondolatoktól? Akkor valószínűleg egyből megjavulnánk, azok is, akik nem bírnak a rossz késztetéseikkel, de hisznek (például a maffia tagjai).

Ha Isten azt akarja, hogy az emberek jók legyenek, akkor ezt megmondhatná közvetlenül is. Ha azt akarja, hogy magunktól legyünk jók, akkor pedig ne ijesztgessen a pokollal. A két dolog ellentmond egymásnak, legalábbis az emberi logika szerint. Arról nem is beszélve, hogy mit ér, ha csak félelemből vagyunk jók.

Jónak lenni jó. Önmagában jó. Ha jót teszünk másokkal, nagyobb az esélyünk, hogy mások is jók tegyenek velünk. Ha nem teszünk olyat a felebarátainkkal, amit nem akarunk, hogy ők tegyenek velünk, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fognak. A legtöbb rossz cselekedet rosszhiszeműségből és félelemből történik.

Az egyes vallások részét képezik az emberiség tudati világának, de én remélem, hogy ez a sokféle hit egyszer eggyé válik, és a sokféle mítosz helyett a közös értékek fognak érvényesülni. Ha Isten van, Ő sem akarhat mást. Ha Isten van, nem ellenezheti, hogy a fenti gondolataimat leírjam. Tőle kaptam az eszemet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.