Nem akarom elkeseríteni a demokratikus ellenzéket, de nekem az a benyomásom, hogy Kelet-Európában másodszor is elbukott a parlamentáris kapitalizmus kísérlete. Túlságosan nehéz a saját lábunkra állni. A polgárosodás nagyon későn kezdődött, és lassan haladt, és a kommunista pártállam bevezetésével hosszú időre lekerült a napirendről. Nem kerültünk az első világba, viszont a második világ, úgy tűnik, a szocializmus kudarca után is megmaradt. Valami köztes állapot ez, amely már a magántulajdonra épül, de azt nem veszi komolyan, zárójelbe teszi. Mindenkinek lehet magántulajdona, de azt az állam szabályozza - miközben maga az állam is magántulajdonban van. Szokták analógiaként emlegetni a latin-amerikai banánköztársaságokat, de elég sok a különbség. Ezen a tájon a földbirtoknak már nincs akkora súlya, a termelés jórészt ipari keretek között történik, magasabb szintű a szellemi élet (a műszaki értelmiség színvonalát is beleértve). Az államot itt is egy szűk érdekcsoport (ha nem is egy-egy természetes "család") irányítja, de a média birtoklása és manipulatív alkalmazása révén a hatalmat tartósan képes megőrizni. Az Orbán-rendszer ugyanakkor egy bizonyos értelemben a Kádár-rendszer természetes folytatásának is tűnik (minden ideológiai Horthy-párhuzam ellenére). Megszoktuk. Megszokjuk.

Teljes szívemből drukkolok azoknak, akik ezen a helyzeten változtatni akarnak, de látva, hogy erre az esélyük minimális (és Magyarországon a 2010-es választások óta egyre csökken), úgy gondolom, hogy azon is ideje elgondolkodni, hogy hogy lehetne ezt a rendszer "belakni". (Fél szemmel mindig azt figyelve, hogy mikor hozza el a változás esélyét valamiféle külső fordulat. Ahogy ez 1848-ban, 1944-ben, 1953-ban vagy 1989-ben is történt. Túl gyöngék vagyunk ahhoz, hogy magunktól le tudnánk vetni a zsarnokoskodói hatalom kényszerzubbonyát.)

A világon nagyon sok olyan ország van, ahol az emberek nem szabadok. De a politikai-hatalmi sík alatt létre tudtak hozni egy status quót, létezni, sőt, fejlődni is tudnak. Az egyik példa Dél-Korea, ahol az ötvenes-hatvanas években a diktatúra keretei között is sok ember el tudta érni a saját privát boldogságát, és meg tudott gazdagodni. Chilében Pinochet keményen sújtott le a baloldalra (az Allende-féle népfront győzelme után, illetve a válsága következtében), de a gazdaságot rendbe hozta. Kína még mindig a világ leggyorsabban fejlődő gazdasága, ahol nincsen politikai demokrácia (vállalkozói kapitalizmus viszont van). És a muzulmán országokról nem is beszéltünk: Irán is, Pakisztán is rohamosan fejlődik.

Ezekben a sikeres nem demokratikus országokban a hatalmat gyakorlók és a hatalmat elszenvedők között létrejött valamiféle konszenzus. Ki van jelölve az egyéni szabadság határa. És ez a modell - itt térek rá a címben jelzett kérdésre - nagyban hasonlít a felvilágosult abszolutista államformára. A hatalom egy szűk csoporté, nem kérdés, hogy belátható ideig így is marad, miközben az élet politikailag semleges területein virágzik a kultúra, fejlődik a tudomány és a technika.

Állítani nem merem, de feltételezem, hogy ebben a parlamentáris kapitalizmust működtetni nem tudó övezetben is lenne esély a hatalmi egyensúlyra. És azzal még mindig jobban járnánk, mintha görcsösen ellenállnánk, és újra és újra elbuknánk. Ki lehetne egyezni. Ha a maffiaállamnak már nem kellene félnie a humán tudományoktól (mivel a demokratikus forradalom deklaráltan hosszú időre lekerülne a napirendről), akkor talán megengedhetné magának azt a luxust, hogy eltűrje az önálló kutatást és az eszmék "cégen belüli" cseréjét, a gondolatok félszabad áramlását. Igaz, a cári igazgatás sem viselte el könnyen Tolsztojt, de Oroszország a mélyben forrongott, értelmiségi körökben gyakori téma volt a forradalom, és egy nagyobb felfordulást semmiképp sem mertek volna kockáztatni. Putyin uralma más, mostanra kialakult egy új egyensúly. Hasonló egyensúlyi állapot van Iránban és várható Törökországban. A magyar vidék is gyorsan alkalmazkodott az orbáni kurzus "új földesuraihoz", az ellenállásnak semmi jele.

Magyarország és Lengyelország is ebbe az irányba mozdult el, Szlovákiában már talán megszilárdult a struktúra, míg Románia, Szerbia, Horvátország még "billeg". Az Európai Unió ezeknek a társadalmaknak a demokratizálására is nagy ígéret volt, de úgy érzem, hogy ahogy gyengül, úgy csúsznak vissza ők is a poszt-szocialista, illetve (ami ugyanaz) a poszt-feudális állapotba.

A kérdés tehát szerintem az, hogy engedjünk-e a csábításnak, kössünk-e különbékét a maffiaállammal (csak annyit kérve, hogy egy szűkebb, európai gondolkodású réteg szabadnak érezhesse magát), vagy vívjuk tovább az egyelőre kilátástalannak tűnő harcot, életre-halálra. A különbéke azt jelentené, hogy működik a sajtó, de kis hatókörrel (emlékezzünk a kádári rendszer bizalmas információ-áramoltatására), bizonyos művészeti és tudományos területeken érvényesülne az autonómia, az állam nem szólna bele az egyetemi képzésbe, működhetnének a helyi társadalom közösségei, továbbra is szabadon utazhatnánk, vállalhatnánk munkát külföldön, tarthatnánk otthon valutát, szabadon indíthatnánk vállalkozásokat (számítva arra, hogy ami igazán sikeres, azt előbb-utóbb einstandolják). Egyetlen igazi tabu lenne: a politikai hatalom kérdésköre. Mint a mai Kínában.

A politika területén el tudok képzelni egy olyan érdekszövetséget, amelynek a képviselői bejutnak a parlamentbe, de ott elsősorban bizonyos társadalmi rétegek (parasztgazdák, munkások, pedagógusok, egészségügyi segédszemélyzet, nyugdíjasok stb.) érdekeit képviselnék. Ha nem a győzelem, hanem a fennmaradás a tét, akkor talán kevésbé lenne éles az ellenzéki csoportocskák egymás elleni pozícióharca, hiszen valamiféle képviseleti séma szerint mindegyik szóhoz juthatna a parlamentben. Ahogy 2014-ben Fodor Gábor egy egyezség révén, valóságos párt nélkül jutott be a parlamentbe (az összefogás listáján), úgy a feltehetően legerősebb erő, az MSZP listáján (vagy egy általa vezetett alkalmi szövetség listáján) ott lehetne Gyurcsány Ferenc, Juhász Péter, Szél Bernadett, Fekete-Győr András vagy akár Thürmer Gyula is. A szavazati arányoknak semmi jelentősége sem lenne, hiszen mindegy, hogy egy kormánypárti törvényre 3 vagy 10 képviselő mond nemet. Lemondanának a győzelem esélyéről, de legalább megőriznék a méltóságukat. (A képviselői fizetéseket pedig megoszthatnák a kampányhoz való anyagi hozzájárulás szerint.)

Tudom, hogy a fenti fejtegetés meglehetősen lehangoló, és lényegében egy politikai fegyverletétellel egyenlő. De volt nekünk egyáltalán fegyverünk? Csehországban a nemzeti függetlenség feladása mellett is folytatódott a polgári fejlődés, egészen az 1948-as kommunista hatalomátvételig. A mi esetünkben az ország lakosságának kisebb, de szabadabb része ugyanúgy átmenthetné a demokratikus elveket és értékeket egy másik korba, mint ahogy az írországi szerzetesek mentették át a kereszténységet a barbárok uralma idején.

Más kérdés a maffiaállam ideológiai "ruhája", amit Ungváry Rudolf fasisztoid mutációnak, Bartus László pedig egyszerűen fasizmusnak nevez. Naiv módon azt hiszem (vagy inkább csak remélem), hogy fasizmus csak ott jön létre, ahol az uralmon lévők úgyszólván "kénytelenek" erőszakosan elnyomni a nép egy részét. Talán Magyarországon nem lett volna fehérterror vörösterror nélkül. Hitlert is nagyban segítette a weimari köztársaság sokakat irritáló "túlzott szabadossága", a spanyol baloldal áttörése nélkül nem jutott volna hatalomra Franco tábornok. És amit most látunk Nyugat-Európában, az is ilyenfajta elbizonytalanodás. Donald Trump ugyanennek köszönheti a megválasztását. Amikor a liberalizmust féltjük, fel kell ismernünk, hogy a szabadságnak megvannak a határai. A belső határai. Amikor az egyének sokaságát már megijeszti a többiek szabadsága és a szabadságuk kinyilvánítása (ateizmus, drogozás, nudizmus, poligámia, homoszexualitás stb.), akkor - mintegy önvédelmi reflexként - hajlamosak elfogadni a saját személyes szabadságuk korlátozását is, egy stabil állapotban, a rend biztonságában reménykedve.

Laikus gondolatmenetemet azzal zárom, hogy a történelem kerekének jelenkori szomorú fordulatát észlelve minden lehetőséget nyitva kellene tartanunk. Ezek egyike a demokráciadeficit tartósságának megértése, következésképpen pedig egy békésebb, rezignáltabb attitűd, azoknak a lehetőségeknek a kiaknázása, amelyek még a rendelkezésünkre állnak. A másik fél egyetértése természetesen ehhez is szükséges. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az orbáni rendszer akár ezt a korlátozott, felvilágosult abszolutista jellegű hatalmi egyensúlyt is megengedné. Akkor viszont kivándorolhatunk - Kínába.

Bármilyen bajom van, az orvosok azzal bosszantanak, hogy nem iszom eleget. Ezért ráncos a bőröm, ezért alacsony a vérnyomásom, és még a fogorvosi érzéstelenítés is ezért nem hat.

Elgondolkoztam ezen. Valószínűleg tényleg sokkal többet kellene innom, legalább 2-3 liter folyadékot naponta. Miért olyan nehéz ez?

Visszagondoltam a gyerekkoromra. A felnőttek azzal ijesztgettek: Ne igyál annyit, béka nől a hasadba'! És legyőztem a szomjúságot. A nem ivás valóságos erénnyé vált. Amikor kirándulni mentünk, nem ettem, hogy ne kelljen rá innom, és nem ittam, hogy ne kelljen félrevonulnom a bokrok közé. Uraltam az ösztöneimet.

Aztán láttam egy filmet, amelyben fojtogatással növelték az élvezet intenzitását. (Sok filmben szerepel ilyen motívum, a leghirhedtebb közülük talán "Az érzékek birodalma".) Az oxigénhiány élvezetet okoz? Ezért szeretünk víz alá bukni meg visszatartani a lélegzetünket?

És talán a vízhiány is okozhat ilyen perverz örömet. Talán szeretjük, ha egy picit szomjasak maradunk. És nemcsak az önuralom miatt, hanem önmagáért is. Lehet, hogy a sejtek élvezik a vízhiányt.

Az életnek számos egyéb területén is lehetnek ilyen örömeink: gyaloglás vagy futás közben (milyen öröm legyőzni a holtpontot!), de egy hosszabb ideig tartó ácsorgás közben is. A vizelet vagy a bélszél visszatartása következtében is. Egy állatnál ezek nem tapasztalhatók. Még a jól nevelt kutyák is csak a gazdi kedvéért nem tartják vissza magukat. Az ember nem él természetes életet.

A legjobb lett volna a barlangban maradni!

Az egész a kémrepülőkkel kezdődött. A hatvanas években még nagy vitákat kavart egy amerikai U-2-es berepülése a Szovjetunió légterébe, hiszen a szovjet vezetés számára a felderíthetetlenség katonai tényezővé vált. Mert ha az ellenség nem tudja pontosan, mi hol van, akkor kevesebb is elég. A Szovjetunió felbomlása után elkezdődött a Nyitott égbolt program, aminek értelmében már a potenciális ellenfelek - bejelentés után - szabadon berepülhettek egymás területére. De még ez a lehetőség is elavulttá vált a kémholdak elterjedésével.

Egy kémhold 90-100 perc alatt megkerüli a Földet, és a kamerái mindent lefényképeznek, minden támaszpontot, olyan felbontásban, hogy nemcsak a repülőgépek számát lehet megállapítani a repülőtereken, hanem a repülőgépek azonosítóit is le lehet olvasni.

Ilyen helyzetben mit tehetnek a katonai vezérkarok? Föld alá bújnak. De ez sem annyira egyszerű, hiszen a föld alatti objektumoknak a helyén kívül azt is meg lehet tudni a képekből, hogy hol mit ásnak, milyen anyag kerül elő, szikla vagy puhább talaj. Amit beépítenek, azt szállítóeszközökön viszik oda, és ezeknek az anyagoknak az útját is végigkövethetik a műholdak. Nincs mese, nagyon sokat kell ásni, végső soron mindent el kell ásni, azt is, ami fontos és az is, ami nem. Így föld alá kerülnek a múzeumok, az oktatási intézmények, a kórházak is. És amit éppen ásnak, nem feltétlenül onnan kell kitermelni a talajt, hanem vegyesen kihozni a föld alól, nehogy a talajminta műholdas elemzéséből következtetni lehessen, hogy hol mi épül. Az egész föld alatti világ alagutak kötik össze.

Ez egy negatív utópiának tűnik, pedig nem az. Amerikában már a hetvenes években óriási rakétakomplexumot terveztek létrehozni a sivatagban (defense pack terv). A rakéták és robbanófejek föld alatti alagutakban mozogtak volna, abból a célból, hogy ne lehessen tudni, éppen mely rakétasilókban van ténylegesen rakéta, és melyikben nincs. A rakétasilókat ugyanis annyira megerősítik, hogy csak a direkt találat tudja őket megsemmisíteni. Egy ilyen rakétamező úgy festene, mint egy óriási sajt, amelyben nem lehet tudni, melyik lyukban van, amit keresünk.

Nézzük meg a Google Maps "lebutított" képeit! Amikor egy lakóházat, egy útkereszteződést ilyen közelről lehet látni, akkor elképzelhetjük, mire képesek az élvonalbeli katonai alkalmazások.

A következő történelmi korszak a vakondok kora lesz, amelynek keretében minden létfontosságú létesítmény föld alá kerül. És akkor a barlangi ember visszatér természetes környezetébe.

Látszólag az anyák a világ legbékésebb teremtései. Pedig valójában ők felelősek a háborúkért, az öldöklésért. Pontosabban nem maguk az anyák, hanem az anyai ösztön. Megmagyarázom.

Azoknál az állatfajoknál, amelyeknél az ivadékok maguktól nőnek fel, minden szülői támogatás nélkül, ismeretlen az agresszió. A halak ikrákat raknak le, a hímek spermával megtermékenyítik őket, és utána nem törődnek velük. Igaz, hogy az utódok együtt maradnak és nagy létszámú közösségeket, "iskolákat" alkotnak, de hogy melyik kis hal melyik felnőtt halnak az utóda, azt senki sem tartja számon. Ugyanez a helyzet a csigáknál és számos rovarfajnál.

A rovaroknál azonban már megjelenik a leszármazás. Gondoljunk csak a méhekre, darazsakra, hangyákra. Egy-egy kolónia a közös anyára (királynőre) vezethető vissza. Ezek a csapatok igen jól meg vannak szervezve, és a területért kíméletlen harcot folytatnak egymás ellen, annyira, hogy a faj maga nem is létezik, csak a családok, kolóniák.

Az igazi minőségi változás azoknál az állatoknál következik be, amelyeknél az anya táplálja, gondozza és neveli az utódait. Erre azért van szükség, mert az utódok születéskor még nem teljesen életképesek. Megjelenik tehát az anyai felelősség. A hímek nem nagyon törődnek az utódokkal (esetlegesen, mint az oroszlánoknál, az új hím meg is öli az előző hím kölykeit), az anyák viszont az életük árán is védelmezik őket.

Ez az anya-gyermek viszony a madaraknál és az emlősöknél jelenik meg, és a társadalmi szerveződésnek intenzívebb formáját képezi, mint a rovarkolóniák. A családok számon tartják egymást,a nagyszülőket, testvéreiket és a rokonokat is. Így alakul ki a törzs, sok rokon törzsből pedig a nemzet. És ezen belül már a hímeknek is feladatává válik a közösség védelme, ebből pedig egyenesen következik a másik közösség elleni állandó háborúzás. Mert korlátozott az élettér, és sok az utód. Persze nem lenne semmi baj, ha az utódokat egyszerűen hagynák éhen halni (mint például a rovaroknál, halaknál). Istenem, a gyengék elhullanak. Az anya-gyermek viszony és a rokonság szövevényes rendszere azonban szolidaritáshoz vezet, és ez az utódok mindenáron való védelmezését jelenti. Az öregekre ez kevésbé terjed ki, hiszen ők már nem vesznek részt az utódok létrehozásában. Az írás feltalálásáig viszont az öregek voltak azok, akik őrizték a csoport kollektív emlékezetét. Ez volt a fő oka az öregek kultuszának.

Gondolatmenetünkben egyelőre az egymással rivalizáló családoknál tartunk. Küzdelem van, de háború még nincs. A háborúhoz ennél nagyobb szervezés kell, és a munkamegosztás keretében létrejön a vezérek (az "urak") és a harcosok kasztja. A társadalmi fejlődés egy adott szintjén már a hit is erővé válik, amelyik kitermeli a papi kasztot. De még mindig békében élhetnének egymás mellett az egyes csoportok, törzsek, falvak. Ami mindezt felborítja, az a vezetők ambíciója, hogy minél nagyobb embertömeget irányítsanak. A harcosok eltartása sokba kerül, emiatt adókat kell kivetni, azaz a parasztok azért dolgoznak, hogy az uraik uralkodhassanak fölöttük. Ez a "védelmi pénz" egyik embrionális formája.

Mi történik, ha kitör a háború? Az egyik uralkodó néhány falut elvesz a másik uralkodótól. A parasztok ugyanúgy dolgoznak, őket egyáltalán nem érinti az uralmi szerkezet, mindegy nekik, hogy ki szedi az adót. Voltaképpen az uralkodók is megegyezhetnének. Hogy melyik falu kié legyen, azt akár sorsolással vagy kártyával is eldönthetnék. De ez túl egyszerű lenne. Hadsereget szerveznek (a katonák a legtöbb esetben egyáltalán nem dolgoznak), a fegyverekre is az adókból kell előteremteni a pénzt. Egyes esetekben egyáltalán nincs pénz, ekkor kölcsönt kell felvenni. A zsidótól. Ez még nem lenne baj, de túl gyakran nem jön be a számítás. Nem elég, hogy nincs haszon, de még a kölcsönt is meg kellene adni. Az antiszemitizmus egyik fontos eleme ez.

Minél fejlettebb a technika, annál többe kerül a fegyver és a kiképzett katonaság. És senkinek sincs belőle haszna, csak egy szűk rétegnek (az uralkodónak, a hadvezéreknek, a fegyvergyártóknak - és nagyon esetlegesen a bankároknak). Ugyanaz a képlet az íjak és a nukleáris fegyverek esetében is, csak a terméketlen költségtényező súlya egyre nagyobb.

Voltak olyan háborúk is, amelyekben a megtámadottakat megölték, és a termés egészét eltulajdonították. Ilyenek voltak a tatár hadjáratok. De ahol a tatárok hosszabb ideig meg tudták vetni a lábukat, ott már csak a többlet elvétele volt a cél, a termelő emberek életét és a szerszámokat meg kellett kímélni. (Ez történt Indiában, Kínában és Oroszország nagy részén.)

A mi korunkban már a javak eltulajdonításának sokkal kifinomultabb formái is kialakultak. Egy multinacionális vállalat elszakad a nemzeti, állami keretektől, megelégszik azzal, hogy a tevékenységét ne fékezzék a politikusok érdekei, a törvényhozók szándékai. Az 1950-es évektől kezdve a gyarmatok is elvesztették jelentőségüket, mindegy, hogy egy adott országon belül ki uralkodik, a nagy cégek termékei elárasztják az egész világot. A II. világháború előtt még számított, hogy hol húzódik Németország, Japán vagy Kína határa. Most Amerikában épp úgy ott vannak a japán nagyvállalatok, a kínai vendéglősök vagy a vietnami kiskereskedők, mint ahogy az amerikai cégek is az egész világon.

És mégsem küszöböltük ki a háború veszélyét, sőt, a haditechnika fejlődésével a veszély még nagyobbá vált, mint eddig bármikor. A fegyvergyárosoknak jó ez, de ez olyan, mint magunk alatt kitermelni az aranyat. Egy darabig megy, és aki ásott, meggazdagodhatott, de egy előre nem látható pillanatban az egész település összeomlik. Csak az jár jó, aki nem maradt ott. Csakhogy most nincs hova menni.

Összefügg ezzel, hogy az alattvalókat csak a nacionalizmus fokozásával lehet érdekeltté tenni. De ez hamis összetartozástudat. Igazából senki sem érdekelt abban, hogy ellenálljon egy másik ország katonáinak. Emberekre, alattvalókra mindig szükség van, és nekünk mindegy, hogy az angol király vagy a német császár zsákmányol ki bennünket. A modern korban az egyetlen logikus álláspont a pacifistáké - akiket természetesen a hatalmon lévők hazaárulással vádolnak, de "haza csak ott van, hol jog is van", a köznépnek pedig csak a hősi halálhoz van joga.

Hogy függ ez össze az anyákkal? A háborúskodás, megpróbáltam érzékeltetni, végső soron a családi összetartozásból, az anya-gyermek kapcsolatból fakad. Az uralkodók a nőket és a gyerekeket védik, ezzel igazolják a maguk háborúit.

Pedig a gyermek nem is az anyáé. Az apáé, mint ahogy az anya is az apáé. Az apa 15 pernyi élvezet révén szerzett jogot az egész család birtoklására. Pedig az anya azt is mondhatná: "Ez az én gyerekem. Neked semmi közöd hozzá. Én hordtam ki, én szoptattam, én neveltem. Te abban nem is lehetsz annyira biztos, hogy te vagy az apja. Ha nekem is lenne annyi erőforrásom, mint amennyit te magadhoz vontál, én is el tudnám tartani magunkat. Rám szükség van, de rád nincs."

Az anyák nem mondják ezt, mert elhiszik, hogy az apa jelenléte, irányítása nélkül nem létezhetnének. És ameddig nem állnak a sarkukra, addig csupán alkalmat adnak az agresszív férfiaknak, hogy rájuk hivatkozva minél több dolgot és embert hajtsanak az uralmuk alá. Akár annak árán is, hogy az egész föld elpusztul.

Itt azonban kell tenni egy megjegyzést. A női uralkodók ugyanolyan despoták tudtak lenni, mint a férfiak. Mária Terézia, Erzsébet királynő vagy Nagy Katalin cárnő háborúkat vívott és embereket végeztetett ki. Nem az a fontos, hogy egy uralkodó fiúnak vagy lánynak született, nem is az anyaság, hanem az állami gépezet, amit a férfiak hoztak létre, és azóta szinte magától működik, a saját logikája szerint. És állítólag az utódok érdekében. Az ország, a nemzet, a család fennmaradása érdekében.

Mi lenne hát a megoldás? A nagy, központosított birodalmak helyett a helyi közösségeket kellene fejleszteni (addig a szintig, amíg még mindenki számára átláthatók az ügyek), és a köztük lévő esetleges konfliktusokat központilag kellene kezelni. Hadvezérek helyett mediátorokkal.

Ebben a modellben az anyák nyugodtan gondozhatnák a kicsinyeiket, de a hatáskörük nem terjedne túl a családon (a rokonokat is beleértve). Az államnak, az uralkodónak nem lenne jogcíme, hogy a leszármazottak védelmében olyan háborúkba bonyolódjanak, amelyekben pusztul anya és gyermek is.

.

Az utóbbi hónapokban több olyan hölggyel keveredtem intenzív levelezésbe, akikről kiderült, hogy valójában szélhámosok, és csak a pénzem érdekli őket. Azaz én is érdeklem, és éppen erről akarok írni.

Az egyik egy orosz vegyész volt (illetve annak adta ki magát, ki tudja, ki és mi volt igazából), akinek haldoklott a demens apja, az anyja egyedül kínlódott vele, ő pedig járta a világot, különböző férfiakat látogatott végig. Amikor megírtam neki, hogy én nem tudom fizetni a repülőjegyét, hirtelen abbamaradtak a levelek. De mivel orosz nyelven leveleztünk, engem nagyon sarkalt a vágy, hogy tökéletesítsem a porosodó orosztudásomat, és mire abbamaradt a kapcsolat, már ezer tételre rúgott az orosz kifejezésgyűjteményem.

Aztán leveleztem egy másik orosz hölggyel is. A várt látogatás arra ösztönzött, hogy rendbehozzam a vendégszobámat (eredetileg gyerekszobának készült), könyvespolcot készíttettem, a számítógépemen létrehoztam egy orosz nyelvű menüt. Sajnos, a nyelvtudásomat nem tudtam kihasználni, mert ez a hölgy végig angolul írt, az orosz nyelvű leveleimre is angolul válaszolt. Azaz nem is igazán válaszolt, csak írta a magáét. Kezdtem gyanakodni, és megírtam neki, hogy inkább ne jöjjön. De ő csak írta tovább a leveleit, nagyon örült, hogy talált egy lelki társat, ezt megbeszélte a mamájával is, aki szintén nagyon örült, de óvta a szélhámosoktól. Megpróbáltam még egyértelműbb lenni, és megírtam neki, hogy ne jöjjön, mert nem tudom fogadni. Erre az volt a válasza, hogy a jövő héten már el is megy Moszkvába a schengeni vízumért. Ekkor igazán aggódni kezdtem, és értesítettem a moszkvai magyar konzulátust, hogy nehogy vízumot adjanak neki, mert az sem zárható ki, hogy az orosz maffiához tartozik. Több levelet nem kaptam tőle.

Aztán egy belgrádi nyugdíjas tanárnővel ismerkedtem, aki hajlott arra, hogy meglátogasson, és engem is vendégül lásson, de sietnie kell, mert nemsokára eladja a lakását, és vidékre költözik, abba a házba, amelyet még a férjével együtt vett meg. Ajánlottam, hogy rövidesen találkozzunk Szegeden, ahova egyéb okból kifolyólag úgyis el akartam utazni. Ez a levelezés is abbamaradt, egyik napról a másikra. Ebben az esetben nem tudtam kitalálni, mi volt a levelezés indoka, és miért hagyta abba. Írtam még neki, érdeklődve az egészségi állapotáról, de ez ilyenkor már felesleges. Csak remélni tudom, hogy nem megbetegedett, hanem csak csalódott.

Közben egy Afganisztánban szolgáló német orvosnővel, Ernestina Scharmannal alakult ki érzelmes levelezés. Jól tudott angolul, tetszettek neki az írásaim, kedvelte Bartókot és Lisztet, jól elbeszélgettünk a családról, a szolgálatról. Sajnos, a tálibok annyira veszélyesek voltak, hogy nem mert kimenni a városba, pedig sürgősen kellett volna vennie különböző női piperecikkeket. De szerencsére a parancsnoka Ghánába utazott, és neki elküldhetem ezeket, ő majd utólag kifizeti, amikor a szolgálat végeztével, márciusban, hazautazik, és a repülőutat megszakítja Budapesten, hogy velem tölthessen el két boldog hetet. Csak küldjem a megvásárolt termékeket. Sajnos, nem volt annyi türelmem, hogy tovább folytassam a játékot, hanem utánanéztem az Interneten. A nekem küldött fényképe különböző neveken és különböző társkereső portálokon már fenn volt (ezek egyike egy amerikai tiszt, Patricia Horoho, szerepelt a hírekben is), és valójában egy nigériai férfit sejtettek mögötte. De vele sem jártam rosszul. Megcsináltattam a bejárati ajtót, és megtanultam németül, ezen a nyelven is kialakítottam egy nagy kifejezésgyűjteményt, hogy majd el tudjunk beszélgetni. A levelezés természetesen a leleplezéssel abbamaradt, így már azt sem tudtam neki megköszönni, hogy milyen érzelmes, empatikus leveleket írt. Ezek nem sablonlevelek voltak, hanem kifejezetten az én leveleimre válaszoltak, és lélekkel, megértéssel, kíváncsisággal voltak tele.

Legújabban egy török nyugdíjas tanárral levelezek. Óvatosságból az ő fotóját is megkerestem a Google fényképes keresőjében. Nekem Jocasta néven írja az empatikus leveleit, de őt is megtaláltam már Sara, Olgina és Alimata néven is. Az utóbbi időben számítógépes problémákkal küszködik, levelezőrendszert váltott, hiába kerestem a Skype-on és a Yahoo Messengeren. Egyelőre nem tudom, hogy mit akar valójában, pénzt vagy életet, és nem lenne jó, ha ez a kapcsolat is abbamaradna. Vele politikáról is lehet beszélgetni, érdekli az irodalom, tetszettek neki a dalaim és a rajzaim, szeret utazni, és azt akarja, hogy hosszabb távra költözzek hozzá. Hogy hova, az nem egyértelmű, mert a különböző portálokon egyszer Muglát, egyszer Antalyát, egyszer Taksimot adta meg lakhelyként. Mindegyik a világ végén van, Törökország olyan részén, ahova út is alig vezet, nemhogy repülőtere lenne. Ez a levelezési kapcsolat még aktív, és ha Jocastát, Sarát, Olginát és Alimatát nem is tudom vendégül látni, azért a levelezés nagy örömet okoz, és jó kedvre derít.

Csak azt sajnálom, hogy egyikük sem valóságos. Szomorú világ az, ahol csak a szélhámosok mutatnak érdeklődést az ember iránt. És amikor velük állok kapcsolatban, egy kicsit magamat is szélhámosnak érzem. Hiszen tudom (vagy legalább is sejtem), hogy a kapcsolat nem igazi, mégis úgy teszek, mintha az lenne. Illúziót adunk egymásnak. És mivel tőlem pénzt nem fognak kapni, kérdés, hogy melyikünk csapja be a másikat.

A cigányok elleni ellenszenv egyik kiváltó (vagy inkább megerősítő) oka az a széles körű tapasztalat, hogy sokan közülük nem tudnak viselkedni. Ordítoznak, annak van igaza, aki hangosabb, a járműveken néha molesztálják az utasokat (persze a cigányokat is), gyakori körükben a lopás, a betörés, a rablás.

Néhány példával magam is szolgálhatok. Egyszer egy közértben elénk furakodott egy nő, azon az alapon, hogy gyerek van a karján. Sokan elégedetlenkedtek. Erre a kijáratnál megszólalt az izmos férj, és a felesége "védelmében" megfenyegetett bennünket. Ahelyett, hogy a vásárlás alatt ő lett volna a gyerekkel. Egy másik eset: a villamoson egy ölben tartott kicsi véletlenül megrúgta a térdemet. Nem szóltam semmit (hiszen nem volt szándékos), csak leporoltam a nadrágomat. Erre a mama elkezdett gúnyolni, hogy miért vagyok oda egy kis rugdolózás miatt. A harmadik eset is villamoson történt. Egy tíz év körüli cigány gyerek illedelmesen felállt, hogy átadja a helyét egy idős bácsinak. Az anyja visszanyomta, mondván: "Te csak maradj ülve. Megfizettük a jegyet." Végül: a metróban egyszer mellettem utazott egy cigány kamasz, aki a késével szorgalmasan szaggatta a bőrhuzatot. Megkérdeztem, miért csinálja. Azt felelte: Csak. Az apja (vagy legalábbis egy vele utazó felnőtt) nem szólt semmit. Azt hiszem, ezek az udvariatlanságok, durva viselkedési módok nagy szerepet játszanak abban, hogy a lakosság egy része a cigányság ellen hangolódjon, és a Jobbikra szavazzon.

Mit lehetne ez ellen tenni? A legjobb természetesen az lenne, ha a roma értelmiség vállalná magára a felvilágosító, népnevelő feladatot, és a saját szubkultúrájukon belül terjesztené a nem cigányokkal való normális együtt élés normáit.

A roma értelmiség kialakulása azonban nagyon lassan halad (és az utóbbi évtizedek közhangulata miatt még ez a folyamat is akadályokba ütközik). Egyelőre inkább a saját érdekvédelemben jeleskednek - amire természetesen nagy szükség van, de meglehetősen egyoldalúvá teszi a fellépésüket.

Arra gondoltam, hogy esetleg egy országos kampányt kellene kezdeni a helyes viselkedés érdekében. Nem valamiféle etikett-oktatásra gondolok, hanem a legáltalánosabb elvek népszerűsítésére. ("Ha nem vagy bunkó, ne tegyél úgy, mintha bunkó lennél!") Ez kielégítené a cigányokra panaszkodók igényét is (hiszen ha tényleg csak a cigányok viselkednek rosszul, akkor a helyzet orvoslása kihúzná a cigányellenesség méregfogát). De ez az antiszociális viselkedés korántsem korlátozódik a roma lakosságra. Hányszor látok nem cigányok után is összepiszkolt villamosülést, a padlón hagyott sörös és üdítős dobozokat, hányan teszik fel a lábukat a szemközti ülésre, hányan hallgatnak pimasz módon hangos zenét a mobiltelefonjukról! Ezt a fajta viselkedést etnikumtól függetlenül büntetni kellene. Több ellenőr kellene a tömegközlekedési járművekre, nemcsak a metróbejáratokhoz állítani őket. A fizetésüket meg tudnák keresni a büntetések díjából. (Ehhez csak megfelelően dokumentálni kellene az eseteket.)

A lopások csökkentése a jelenleginél is több térfigyelő kamerával lenne megoldható. (És ami a roma lakosságot illeti, a foglalkoztatás növelésével. El kellene érni, hogy a származás ne legyen akadály a munkásfelvételnél. Ha ezt Amerikában sikerült betartatni a feketékkel kapcsolatban, akkor nálunk is sikerülhet.)

A közterületek rombolóival le kellene dolgoztatni az okozott kárt. (Ez már korántsem etnikai probléma, sokkal inkább korosztályi jellegű.) Mindenkinek rá kellene jönnie, hogy ami tönkremegy, azt csak munkával lehet helyrehozni. A falfirkálástól kezdve a köztéri padok rongálásáig. Talán ha nekik kellene elvégezni ezt a munkát, legközelebb jobban meggondolnák a dolgot.

De jó is lenne egy kulturált városban élni! Mondjuk, Svájcban - de úgy, hogy nem tesszük ki a lábunkat Budapestről.

2018-ban választások lesznek, és a Jobbik meglehetősen jól áll. Nem lenne szabad hagyni, hogy a cigányellenesség juttassa őket hatalomra.

.

Hitlerhez hasonlóan Sztálin sem mindig döntött a saját valós érdekei szerint, többször is súlyosan tévedett. A bolsevik mozgalomban lassan jutott előre, és Lenin betegsége, majd halála adta meg neki a lehetőséget, hogy beírja magát a világtörténelembe.

Amikor megválasztották főtitkárnak, még volt esély arra, hogy Leninhez méltóan vezesse a pártot és az országot. De a Trockijjal kialakuló stratégiai vita lehetetlenné tette a korábbi vezetési stílus folytatását, és ekkor előtérbe került Sztálin ravaszsága, amelynek révén előbb a párton belül legyőzte Trockijt (aki az életét jogosan féltve külföldre is szökött), utána pedig egytől egyig megszabadult a bolsevik párt tekintélyes, a forradalomban nagy szerepet játszó vezetőitől. Innen kezdve már nem volt megállás, mindenkit letartóztattatott és kivégeztetett, aki veszélyeztethette volna a személyes uralmát. Ez a zsarnoki magatartás szöges ellentétben állt a kommunista mozgalom világjavító céljaival, de Sztálin kezében a saját nagyratörő tervének logikus eszköze volt. Nehéz megmondani, hogy hogyan alakult volna a Szovjetunió történelme, ha Sztálin nem erőlteti diktatórikus módszerekkel az iparosítást és különösen a hadiipart. Ami ebben a szakaszban elkerülhető lett volna, az a külföldi kommunista pártok Moszkvából történő irányítása. A Szovjetunió külön úton járt, és a nemzetközi kommunista mozgalom jóval több energiát emésztett fel, mint amennyi haszonnal járt.

Sztálin rémuralmat épített ki, ennek volt része a Nagy Terror. Biztosan szükség volt szigorúságra, de a tömeges kivégzések magát a rendszert is meggyengítették. A háború szempontjából a legnagyobb hiba Tuhacsevszkij híveinek kivégzése és eltávolítása volt (egy német forrásból származó, azóta bizonyítottan hamisított dokumentum nyomán). Ezzel jelentősen meggyengült a katonai vezetés, amit a Karéliai félszigetért folytatott szovjet-finn háború elhúzódása is bizonyított. Nincs kizárva, hogy a szovjetek akkori ügyetlenkedései is erősítették Hitlert abban a hitében, hogy a Vörös Hadsereg nem képvisel akkora erőt, mint amit a létszáma sugallna. Ha a szovjet diplomácia ügyesebb, háború nélkül is megszerezhette volna a területeket, ha pedig ez nem sikerül, de a hadsereg vezetése nem gyengül meg, néhány hét alatt legyőzhették volna a finneket.

A németekkel kötött meg nem támadási szerződést szovjet szempontból nem tartom nagy előnynek, hiszen a németeknél számítani kellett a további keleti előrenyomulásra (ez már a Mein Kampfban benne van), viszont Lengyelország után nem volt valószínű egy második, nagyobb szabású és kockázatú keleti offenzíva. Ezért Sztálin jobban tette volna, ha kihasználja a lengyelországi hadjáratot a saját hadseregének rendbe szedésére. El lehetett volna rendelni egy általános mozgósítást a német-lengyel háború ürügyén, amikor is összeírják a hadra fogható fiatalokat, megtanítják őket a modern fegyverek használatára, majd hazaengedik őket. Közben meg lehetett volna nyugtatni a németeket, hogy ez a riadó kizárólag belpolitikai célokat szolgál. És természetesen titokban, de a legnagyobb erővel fel kellett volna gyorsítani a fegyverkezési programot.

Már a spanyol polgárháborúban is bevetettek német repülőgépeket és páncélosokat, ezért ki kellett volna fejleszteni egy korszerű légvédelmi és tankelhárító rendszert. A Lengyelország elleni német hadjárat demonstrálta a villámháború sikerét. Visszaemlékezések szerint Sztálin még 1941-ben is arra számított, hogy a németek határincidensek formájában kezdik majd meg a szovjet-német háborút, holott hol másutt lenne a legnagyobb szükség a villámháborús taktikára, ha nem egy erős hadsereggel szemben? Bűnös hiba volt nem felkészülni rá - megfelelő tankelhárító ütegekkel, tagolt védelmi vonallal, a légierő hátrább helyezésével, a hadsereg fokozatos feltöltésével.

A német sikerek az első napokban kifejezetten ezeknek a hibáknak voltak köszönhetők. A német páncélosok áttörték a frontot, a német bombázók uralták a légteret, és a felkészületlen, óvatlan szovjet hadosztályokat napok alatt bekerítették. Lényegében megsemmisült a nyugati szovjet hadsereg, úgy, ahogy Hitler remélte.

Hitler egy dolgot nem tudott (és érthetetlen, hogy ezt a titkosszolgálata miért nem volt képes kideríteni), hogy ugyanis nem egy szovjet hadsereg volt, hanem legalább három. A nyugati hadsereg (persze ez alatt óriási egységeket, hadseregcsoportokat kell érteni) megsemmisült, de a Moszkva alatti második, "központi" hadsereg elég erős volt ahhoz, hogy megállítsa a németek előrenyomulását. És volt a Távol-Keleten egy harmadik hadsereg is, egy esetleges japán támadástól tartva. Amikor Japán Pearl Harbor megtámadásával lemondott a szibériai előrenyomulás tervéről, ezt a harmadik hadsereget át lehetett dobni Moszkva, illetve Sztálingrád térségébe, és ez döntötte el a háború kimenetelét. Miközben egy negyedik hadsereget is szerveztek, az általános mozgósításra jelentkezett emberekből (1945 végén összesen 17 millió szovjet katona állt fegyverben, az óriási világháborús veszteségek dacára).

Sztálin elkerülhette volna az első napok tragédiáját, ha számít a német támadásra és annak villámháborús jellegére. Akkor a németek Moszkváig sem jutnak el. Sztálin történelmi bűne, hogy az országot csak a tartalékok bevetésével, és sokkal vontatottabban lehetett megvédeni.

A német támadás véleményem szerint azért érte Sztálint váratlanul, mert ő - ellentétben Hitlerrel - reálpolitikus volt, és nem tudta elképzelni, hogy Hitler ilyen óriási rizikót vállaljon. A német támadásra utaló kémjelentéseket újra és újra brit intrika tákolmányainak vélte, attól tartott, hogy a légitámadások által már szorongatott britek a szovjetek és németek összeugratásával próbálnak egy kis időt szerezni a saját védelmükhöz. Sztálin nem számolt Hitler kalandorságával. De az első hónapok hibái után fokozatosan "felnőtt" a szerephez, és ha nem is mindig okosan, de végül is eredményesen vezette a szovjet ellenállást, illetve az ellentámadást.

Sztálin tehát alapjában véve helyes döntéseket hozott a háború folyamán. A zsarnoki természete nem engedte, hogy azokat a politikusokat és katonai vezetőket, akikre gyanakodott, életben hagyja, pedig ebben a helyzetben nagyon jó tanácsokat tudtak volna adni neki. Jellemző, hogy a háború végén, illetve az ötvenes években nagy jelentőségre szert tett rakétafejlesztés későbbi sztárját, Koroljovot is egy munkatáborból kellett visszahozni. Ugyanígy lehetett volna "reaktiválni" számos Tuhacsevszkij-kádert, és a Vörös Hadsereg már az elején is ugyanolyan jól teljesített volna, mint Sztálingrád után.

A második front megnyitásának kérdésével külön kell foglalkozni. Ezt Sztálin sürgette, pedig egyedül is le tudta volna győzni a németeket, már 1943-ban eljuthatott volna Berlinig (miközben a németek a Balkánon, Olaszországban, sőt, Afrikában voltak elfoglalva). Sztálinnak nem volt szüksége a Balkán megtisztítására, hiszen Németország védelmére a németek maguktól is hazafutottak volna. Egyenes út vezetett Berlinig, és hogy Sztálin nem ezt választotta, az elsősorban a szovjet befolyási övezet nagyobbításának szándékával magyarázható. A szovjet állam viszont ezzel szinte semmit sem nyert.

Ha Sztálin Berlin felé nyomul előre, az érdekes dilemma elé állította volna az amerikai vezetést. Ha nem szállnak partra azonnal (ez pedig csak jóval nagyobb veszteséggel és kevésbé előkészítve lett volna lehetséges), Németország teljesen szovjet megszállás alá kerül. A szovjet vezetésnek viszont - az éhező hátország miatt - nagyon nehéz lett volna a német lakosságot ellátni élelemmel. Csak az amerikaiaknak állt rendelkezésükre elég élelmiszer. Ezzel szemben ha a második frontot hamarabb nyitják meg (ahogy Sztálin sürgette), akkor a Vörös Hadseregnek nincs lehetősége megszállni Kelet-Európát, és létrehozni a szocialista országokat (amelyek nemcsak az ideológia terjesztését szolgálták, hanem ütköző övezetet is alkottak). Ha az amerikaiak gyorsabban megjelentek volna Európában, akkor nem lett volna NDK. Ha túl későn, akkor nem lett volna NSZK. És az sem lehetetlen, hogy az utóbbi esetben sokkal előbb befejeződött volna a Japán elleni háború is, és nem kerül bevetésre az atomfegyver.

A világháborús győzelem révén a Szovjetunió szuperhatalommá vált, és ebben kulcsszerepe volt Sztálinnak. Sztálin Hitlernél sokkal bölcsebb volt, de nem tudta legyőzni a demokratikus viszonyoktól való idegenkedését, ezért a háború után is a háborús-polgárháborús politikáját erőltette. A zsidó orvosok elleni kampány már nála is az őrület jele volt, és ha nem hal meg 1953-ban, az ország visszazuhan a harmincas évek viszonyai közé.

A koreai háborúval (1950-1953) kapcsolatos szovjet álláspont azonban jelezte, hogy Sztálin is képes volt változtatni. Az egész "béketábor" kiállt ugyan a koreai kommunista agresszorok mellett, sőt, mint kiderült, szovjet pilóták is részt vettek Kim Ir Szen oldalán, viszont a Szovjetunió nem akadályozta meg, hogy amerikai vezetéssel létrejöjjön az ENSZ-haderő, amely végül eldöntötte a háború sorsát. (A szovjet nagykövet egyszerűen nem volt jelen az ülésen.) Ez azt bizonyítja, hogy a háború alatt az amerikaiakkal és britekkel kialakult szövetségi viszonyból valami megmaradt. Sztálin nem akart nagyobb háborút. Igaz, akkor még csak az amerikaiak rendelkeztek az atomfegyverrel, a szovjet atombomba az 1949-es első kísérlet óta még nem volt igazán hadra fogható.

Ha utólag megpróbálunk összeállítani egy optimális tervet a valóságos Sztálin számára, akkor ugyanúgy a teljhatalomnál kötünk ki, de kevesebb terrorral, kivégzések helyett cári típusú szibériai száműzetéssel, egy jogkör nélküli, de széles körű tanácsadói testülettel, amely révén elkerülhető lett volna a Sztálin által elkövetett több súlyos tévedés. Nem kellett volna meg nem támadási szerződést kötni Németországgal, csak jelezni, hogy a Szovjetunió nem akar Lengyelország miatt háborúba keveredni. A Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka a Szovjetuniónak engedte át Lengyelország keleti részeit, de ebből végül is (a német támadás következtében) semmi előny nem származott. Ellenkezőleg: az emiatt előbbre tolt szovjet határ sokkal kevésbé volt védhető, mint az eredeti. El kellett volna kezdeni a Vörös Hadsereg megújítását, létszámbővítését, előbbre hozni a kiképzési terveket és meggyorsítani a hadiipar modernizálását. Komolyan kellett volna venni a kémjelentéseket (kétség esetén akár személyes konzultációkkal is). Ha a németek előrenyomulását sikerül még 1941-ben megállítani, az talán még a Németországon belüli helyzetre is hatással lehetett volna, elősegíthette volna, hogy az országot kudarcba belehajszoló Hitler elveszítse a vezérkar támogatását.

Sztálin alatt a Szovjetunió a mai Észak-Koreához hasonló rendszer maradt volna, óriási katonai potenciállal, de a nép éhezésével és rabszolga sorban tartásával. Berija, a rettegett titkosrendőrség vezetője és a szovjet atomprogram szervezője Sztálin halála után rövid időre hatalomra került. Ő is a könnyűipar fejlesztését és az életszínvonal emelését, sőt a kelet-nyugati viszony enyhítését kívánta elérni (Hruscsovnál jóval radikálisabban), de terveit nem tudta megvalósítani, mert addigra már annyi jogtalanságot követett el, hogy nem volt hitele, és a hadsereg vezetése Hruscsovot támogatta, aki nem késlekedett az eltávolításával (sokkal előbb végezték ki, mint ahogy elítélték). Berijáról egy érdekes cikk, a magyar olvasók számára sok új adalékkal:

http://szabadibela.hu/2015/09/lavrentyij-berija-elete-szerepe-pere-es-kivegzese-1-folyt/ .

Berija nem tudta tartósan megszerezni a hatalmat, bár ha ez sikerül, akkor ő talán Hruscsovnál is átfogóbban reformálta volna meg a posztsztálinista államot. Sok nagyszabású terve volt, amelyet nem hajthatott végre. Ki tudja, ha az örökösödési belharcból ő kerül ki győztesen, talán a Szovjetunió sem omlik össze.

Egy korábbi elmélkedésemben azzal foglalkoztam, hogy az emberiség mit köszönhet Hitlernek. A botrányos címadást az magyarázza, hogy ha Hitler nem olyan mohó, és nem a zsidóüldözéssel és más országok megtámadásával kezdi, akkor valóban a világ ura lehetett volna.

 A németországi zsidó tudósok és gyárosok nagy mértékben hozzájárulhattak volna az atomfegyver elsőként történő kifejlesztéséhez, és azzal fenyegetőzve Hitler mindent megszerezhetett volna, amit akar. Kevesebb ember halt volna meg (a világháború mintegy 50 millió áldozatot követelt!), de a nemzeti szocialista világrend még mindig fennállna, a németen kívül minden más népet rabságban tartva. Ehelyett elüldözte a legtehetségesebb koponyákat, egy teljesen felesleges háború kirobbantásával a végén tönkretette Németországot is. (Hasonlítsuk ezt össze a "megalázó" I. világháborús békekötéssel, amikor a harci események nem is érintették az anyaországot.)

Hitler okos volt és célratörő (a cél érdekében gátlástalan is), de nem volt elég bölcs. Túl gyorsan akart a világ ura lenni, és ennek abban az időben nem voltak meg a feltételei. Tíz-tizenkét évvel később már meglettek volna.

Mindazonáltal Hitler döntései intellektuális kihívást jelentenek a számunkra. Elképzelhetjük, hogy ennek a grandiózus tervnek melyek voltak azok a pontjai, amelyeknél megállva elkerülhető lett volna a bukás.

A magától értetődő első lehetőség a zsidóüldözés kihagyása. Németország egy évtized alatt minden hódítás nélkül is Európa legerősebb hatalmává vált volna, ehhez megvolt mindene: dolgos nép, törekvő és tehetséges tudósok, tőkeerős vállalkozók. Hitler persze nem akart demokráciában élni, ezért nem képzelhetjük el, hogy meghagyta volna a weimari köztársasági rendszert. Diktátor akart lenni, és ehhez meg kellett szereznie a parlament különleges felhatalmazását. Még azt is elfogadom, hogy ehhez szüksége lehetett az antiszemita indulatok felkorbácsolására (ne felejtsük el, hogy abban az időben a kommunisták is erősek voltak). De a zsidóellenes intézkedéseket néhány éven belül enyhíthette volna (ezért a zsidó tőkések is hálásak lettek volna, és Hitler zavartalanul törhetett volna a távlati célja felé).

Németországnak nem volt igazán szüksége egy nagyobb "élettérre" (ahogy a mai Németország is nagyon jól tud domináns szerepet játszani Európában az eredeti határok között). De ha mégis, akkor meg kellett volna elégednie Csehszlovákia feldarabolásával, a Szudétavidék megszerzésével. Ausztriát, Hollandiát és Dániát esetleg még magához kapcsolhatta volna a történelmi rokonság okán, de csak úgy, hogy megadja nekik a helyi önrendelkezési jogot (kicsit hasonlóan az osztrák-magyar monarchia felépítéséhez). Létrejöhetett volna egy tekintélyelvű, poroszos lelkületű, erős német szövetségi állam.

Lengyelországot már csak szovjet, brit és francia együttműködéssel lett volna lehetséges békésen annektálni. Igaz, hogy ehhez ők maguktól nem járultak volna hozzá, de ha Németországtól biztosítékot kapnak arra, hogy ezzel a terjeszkedésnek vége, nem tartom kizártnak, hogy lenyelik (egy München II. egyezmény keretében).

A szovjet-német meg nem támadási szerződés megkötése volt Hitler egész külpolitikájának az egyetlen ésszerű eleme. Sztálin úgy érezhette, hogy ezzel hosszú időre felosztották Európát, és a maga részéről biztosan nem akart volna változtatni ezen. Bár a lengyelek dacosan ellenálltak (az ésszerűség határain is túlmenően), a német lovagrendek korábbi hatalma, valamint a cári Oroszország 1918 előtti kiterjedése adott némi történelmi alapot az ország ketté osztására.

Ezzel szemben a Franciaország elleni támadás teljesen indokolatlan volt, és Hitler sajátos bosszúvágya magyarázhatja, hogy ebbe belement. Igaz, hogy a "furcsa háború" révén a franciák és a britek is elvileg hadban álltak a náci Németországgal (Lengyelország lerohanása miatt), de ezt az ellentétet a status quo alapján meg lehetett volna oldani. (A franciák is jobban tették volna, ha hadüzenet helyett meggyorsítják a hadiipar fejlesztését és a hadsereg modernizálását.)

A végzetesnek hiba a Szovjetunió megtámadása volt. Elvileg lett volna rá esély, hogy leszakítsák az oroszok ellen nagy sérelmeket tápláló ukránokat, valamint magukhoz kapcsolják a nyugati orientációjú Baltikumot, de a zsidógyűlölet, valamint a szláv "faj" lenézése ezt eleve lehetetlenné tette. És nagyon valószínű, hogy Sztálin sem ment volna bele könnyen e fontos területeinek elvesztésébe. A Barbarossa-terv tehát eleve elhibázott volt, arra épült, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhető, és a Szovjetunió az Urál mögé szorítható vissza. Még ha sikerült volna is elfoglalni az ország európai területeit, az ázsiai rész, az ottani, illetve a nyugatról átmentett hatalmas ipari potenciállal, emészthetetlennek bizonyult volna a németek számára. Spárta boldogult a helótákkal, rabszolga sorban tartva a többséget, de Németországnak semmiképp sem lett volna ereje és emberanyaga ennek a kivitelezésére. Ugyanez volt a helyzet Franciaországban is, csak kicsiben. A franciák büszkesége nem sokáig engedte volna, hogy a németek szolgaként kezeljék, előbb-utóbb fellobbant volna a felkelés lángja. Hogy egy népcsoport mekkora földterület fölött uralkodhat és milyen embertömeget tud uralma alá hajtani, az nem a vezér géniuszán múlik, hanem materiális összetevői vannak. Nagy Sándor és a Római birodalom uralmi technikáit nem lehetett extrapolálni a XX. századi körülményekre.

Még azt kell megemlíteni, hogy Hitler esetleg könnyebben megszerezhette volna az anyaországok helyett a belga és holland gyarmatokat, és ezt talán az amerikaiak is elviselték volna (lévén kezdettől fogva gyarmatellenesek). A francia és az angol gyarmatbirodalom nagyobb falat volt (ez meglátszott később az Afrika Korps csatáiban), de még talán ott is lehetett volna keresnivalójuk. Átmenetileg nyilván a gyarmati lakosság is üdvözölte volna a "felszabadítókat". Azonkívül a szlávok alacsonyabbrendűsége helyett sokkal egyszerűbb lett volna elfogadni az afrikaiak és ázsiaiak alacsonyabbrendűségét.

Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, ezzel kihívta maga ellen a sorsot. Mert ugyan utána is voltak olyan pontok, amelyeknél meg lehetett volna állni, de csak átmenetileg, ameddig a Vörös Hadsereg meg nem erősödik. A kocka el volt vetve. 1941. június 22-én.

Hitler egy sor felesleges terhet is magára vállalt. Értelmetlen volt támogatnia Mussolinit Afrikában, semmi keresnivalója nem volt a Balkánon és Görögországban, és főleg feleslegesen üzent hadat az Egyesült Államoknak Pearl Harbor után, mert ezzel bevonta az amerikaiakat az európai háborúba. (Az hogy mi, magyarok, miért üzentünk hadat Amerikának, az egy külön kérdés. De Horthy államférfiúi tehetsége még Hitleréhez sem mérhető.)

Tegyük fel, hogy Hitler későn ébredt rá, hogy elszámította magát. Az első figyelmeztetés 1941 végén érte, amikor kiderült, hogy a villámháborús szakasz véget ért, elhúzódó és költséges háborúra kell felkészülni. Hitler ugyanúgy visszajöhetett volna Moszkva alól, mint Napóleon, el sem kellett volna foglalni, elég "ráijesztés" volt a megjelenése Moszkvától 20 kilométerre. Még Sztálingrád után is lett volna módja, hogy egy-két évet nyerjen egy átmeneti békekötéssel. De soha nem kereste a kiegyezést, hitt a végső győzelemben, pedig legfeljebb csak a jobb német fegyverek kifejlesztésében bízhatott. A német hadiipar valóban csodákra volt képes. A háború végére elkészült a V-2 ballisztikus rakéta, már voltak sugárhajtású repülőgépeik, és az 1944-ben elkészült Királytigris becenevű új páncélosuk is a legjobb volt a világon. De csak az atomfegyver megalkotása változtatott volna lényegesen az erőviszonyokon, erre pedig a német atomfizikusoknak az ipari háttér korlátozottsága miatt esélyük sem volt. (Ez az amerikaiaknak is túl sok idejébe és pénzébe került.)

Ha utólag és elméletileg optimalizálni akarjuk Hitler hatalmi törekvéseit, akkor Csehszlovákia feldarabolása volt az utolsó olyan tett, amelyikből még profitálhatott. Lengyelország megosztása már erősen kérdéses, mert nagyobb volt a kockázat, mint a várható nyereség. (Pláne, ha feltételezzük - és a Mein Kampf alapján erre van okunk -, hogy Hitler mindenképpen ragaszkodott az élettérnek a szlávok rovására való jelentős kiterjesztéséhez, amely elkerülhetetlenné tette a Szovjetunió megtámadását.) Ezt követően már saját helytelen döntéseinek és makacsságának foglya volt. Sztálingrádnál lényegében minden eldőlt.

Ha most tágítjuk a kört, és Hitler helyett a német tőkések és politikusok szemszögéből vetjük fel a kérdést, akkor Ukrajna és Belorusszia megszerzése volt talán az utolsó pillanat, amikor egyezséget lehetett volna kötni Sztálinnal. Természetesen ennek feltétele lett volna Hitler elmozdítása és az elfoglalt területek kiürítése. De ahogy Hitlert a monomániája nem engedte ésszerű döntéseket hozni, ugyanúgy a mögötte álló megbabonázott vezető réteg sem tudott megszabadulni tőle, akkor sem, amikor már láthatóan nagyobb teher volt, mint támasz. Hitler feláldozása árán talán még megmenthették volna az országukat a pusztulástól. De nem volt meg hozzá az intellektuális bátorságuk. És amikor von Stauffenberg (1944 júliusában, amikor a szovjetek már Belorussziát is felszabadították) ténylegesen elkövette a merényletet, nem volt bátorsága, hogy magát is kitegye az életveszélynek. A robbanás előtt néhány perccel elhagyta a beszélgetés helyszínét (ráadásul a két robbanószerkezet közül csak az egyiket sikerült élesítenie), és túl korán elkönyvelte a sikert. Jelet adott, elkezdődött a puccs, de mivel a Führer nem halt meg, az egész kísérlet kudarcba fulladt.

Még Berlin ostromakor is megölhette volna bárki Hitlert a bunkerban, ezzel is sok tíz ezer ember életét mentette volna meg, ő maga pedig bizonyosan megúszhatta volna egy életfogytiglani börtönnel. Azon a helyszínen mindenki ebben volt érdekelt, még a náci főkolomposok is, de dermedten, még mindig megbabonázva figyelték az istenített vezérük mentális és erkölcsi leépülését, és hogy a végén még magukra is hagyja őket.

Az optimalizálás csak elméletben működik, az adott helyzetben a tényleges szereplők pillanatnyi helyzetével kell számolni, az pedig nem engedelmeskedik a józan észnek.

A magyar történelem tele van tragikusan téves döntésekkel. Mert minden másképp alakult volna

- ha nem szakadunk el a finnektől, hanem az egységes finn-ugor nép Észak-Európa ura lesz;

- vagy ha nem ijedünk meg a besenyőktől, hanem magunkba olvasztjuk őket, és kibekkeljük, amíg ők kihalnak;

- vagy ha nem Rómától, hanem Bizánctól vesszük fel a kereszténységet (akkor nem lett volna boszorkányüldözés, és a papoknak lehetne feleségük);

- vagy ha ugyanúgy vazallusai lettünk volna a töröknek, mint Erdély, az ország nem lett volna elpusztítva (és a törökök vallási kérdésekben toleránsabbak voltak, mint a Habsburgok);

- vagy ha Rákóczi egyezkedik az osztrákokkal (most nem lenne kurucinfó);

- vagy ha elfogadjuk II. József reformjait, és nálunk is ugyanúgy elindult volna a polgárosodás, mint az osztrákoknál;

- vagy ha 1848-ban megelégszünk egy kicsivel nagyobb önrendelkezési joggal a szabadságharc helyett;

- vagy ha 1867-ben nem csak az osztrákokkal, hanem a saját nemzetiségeinkkel is kiegyezünk;

- vagy ha 1914-ben nem veszünk részt a világháborúban (legfeljebb hadiszállítóként, az mindig bevált);

- vagy ha 1918-ban Károlyi Mihály elfogadja az Antant kemény feltételeit, és csak arra törekszik, hogy a Monarchia gazdasági kapcsolatai megmaradjanak (nem lett volna sem vörös, sem fehér terror),

- vagy ha 1941-ben nem üzenünk hadat a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak, hanem csak a gazdaságunkat állítjuk a németek szolgálatába (sokkal kevesebb magyar áldozat lett volna);

- vagy ha 1944-ben ugyanúgy nem küldjük haláltáborba a zsidók polgárainkat, mint a románok vagy a bolgárok;

- vagy ha 1949-ben Rákosi nem a kommunistákkal számolt volna le, hanem csak a valódi osztályellenséggel,

- vagy ha 1956-ban a nép hallgatott volna Nagy Imrére, és az ő vezetése alatt kezdődött volna el a "Kádár-korszak";

- vagy ha az 1980-as években Soros György nem taníttatta volna a mai magyar illiberálisokat;

- vagy ha 1989-ben népszavazáson döntünk a kapitalista többpártrendszer bevezetéséről (ma kevesebb ember érezné magát becsapottnak);

- vagy ha 1994 és 1998 között valóban közösen kormányoztak volna a szocialisták és a liberálisok, ahelyett, hogy egymásra kenjék a felelősséget;

- vagy ha 2002-ben Medgyessy nem valósítja meg a beígért 100 napos programját, és nem lódul meg az infláció;

- vagy ha 2004-ben Gyurcsány azonnal elkezdi az egyensúlyteremtő reformokat;

- vagy ha 2010-ben az LMP együttműködésével sikerül elkerülni a Fidesz kétharmados többségét;

- vagy ha 2014-ben Mesterházy Attila hajlandó lemondani a miniszterelnökjelöltségről (Bajnai kormányában könnyen lehetett volna miniszter);

- vagy ha Orbán Viktor 2014-ben megelégedett volna a megerősített többségével, és nem akarta volna annyira érezni a hatalom mámorát;

- vagy ha 2018-ban ...

(Ezt majd utólag írom meg. Ahogy ismerem magunkat, biztosan elkövetünk még jó pár tragikus hibát.)

.

Nemrég beszélgettem egy egyszerű asszonnyal, aki nem beszélt helyesen magyarul. Suk-sükölt. Rájöttem, hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Az ilyen emberek nem elrontották a magyar nyelvet, hanem nem tanulták meg jól. Pontosabban: nem a helyes magyar nyelvet tanulták meg, hanem a helytelent. A környezetük beszédmódját utánozták, ahogy mindannyian. (Megjegyzem, több erdélyi ismerősömet is ezen kaptam rajta. És a kivándorló magyarok közül is sokan magukkal vitték és kincsként őrzik ezt a helytelen nyelvhasználatot.)

Amikor az ember elsajátít egy idegen nyelvet, nem tud azonnal úgy is gondolkozni. Egy jó ideig az anyanyelvén jut eszébe minden, és azt egy második menetben, némi késedelem után fordítja le az új nyelvre. Minél jobban megy az idegen nyelv, annál rövidebb lesz ez a késedelem. Ezt az eljárást kellene követniük a suk-sükölőknek is.

Ki kellene adni egy kifejezésgyűjteményt, amelyben a helyes magyar nyelvhasználat szerinti alakokat is feltüntetjük. Ezt nem lenne nehéz megtanulni, hiszen maga a nyelv már ismerős, az intézményesített nyelv olyan lenne, mint egy másik nyelvjárás. (A nyelvjárásokkal egyébként semmi baj, azok nyelvileg többnyire tiszták, csak nem illik keverni őket, és a ragozott alakokat helyesen kell használni.) A Szeged környékiek őznek, a palócok ugyanúgy ejtik ki az "a"-t és az "át", amit a jászok úgy mondanak, hogy "píz", az a standard magyar nyelven "pénz", amit Debrecen környékén úgy ejtenek, hogy "joú", az "jó", amit a Vas megyeiek zsével mondanak, annak a nagy része "s"-sel ejtendő, és így tovább.

Néhány példa:

Vettem néhány szál tulipántot. = Vettem néhány szál tulipánt.
Mingyár mék, csak előbb eszek és iszok. = Mindjárt megyek, csak előbb eszem és iszom.
Majd meglássuk, mi lesz. = Majd meglátjuk, mi lesz. (De: Lássuk a medvét!),
Mögtanútad a leckét? = Megtanultad a leckét?
Oszt mi vót ott? = Aztán mi volt ott?
Nem szokok járni múzeumba. = Nem szoktam járni múzeumba. (Vagy: Nem járok múzeumba.)
Meg van vásárolva.  = Megvásárolták.

Nem szégyellni kell, hanem lefordítani. Ilyen magyarról olyan magyarra.

A fordítás persze felemészt némi energiát, és ha valaki nagyon fáradt, akkor előfordulhat, hogy a legősibb anyanyelvéhez tér vissza. Én is így jártam. Mivel már az általános iskolában sem tudtam összeegyeztetni az őzést az írott alakkal, ösztönösen elfojtottam magamban. Annyira, hogy szándékosan sem tudtam már őzni. Aztán egyszer csak annyira elfáradtam, hogy erre a kulturális elfojtásra sem volt erőm. És láss csodát, elkezdtem újra őzni. Így térne vissza a suk-sükölés is, de csak ha nagyon fáradt az illető.

.

Ma már a világon szinte minden valakinek vagy valamilyen intézménynek a tulajdona, köztulajdon alig van. A tulajdonos - a törvényes keretek között - azt csinálhat a tulajdonával, amit akar. Meg is semmisítheti. Csakhogy kérdéses magának a tulajdonnak az egy emberhez köthetősége.

Képzeljünk magunk elé egy kastélyt. Az eredeti tulajdonos egy arisztokrata volt, aki elképzelt magának egy helyszínt és egy épületet, a jobbágyainak a munkájából származó nagy jövedelméből megbízást adott egy építésznek, az megtervezte, egy kőműves csapata kivitelezte, és lehet, hogy még a jobbágyoknak is be kellett segíteniük. Az arisztokrata családja kihalt vagy pénzzavarba került, és a kastély egy idegen gazdag ember tulajdonába került, olyanéba, akinek már semmi köze sem volt a kastély tervezéséhez vagy kivitelezéséhez. Most az övé, ő is azt csinál vele, amit akar. A kastély az új tulajdonosé, azt csinál belőle, amit akar. Ha akarja, kuplerájjá vagy gyárrá alakíthatja, le is bonthatja, senkinek semmi köze hozzá. (Tegyük fel, hogy az épület szép ugyan, de nem védett, nem szerepel semmiféle kulturális örökségi listán.)

De vajon teljes mértékben az övé-e az a tulajdontárgy? Nem tulajdona-e szellemi értelemben az építésznek, referenciaként a kőművesnek, családi legendaként a helyi lakosoknak? A kastély szervesen beleépült a környezetébe, mint egy fa, a képzeletbeli gyökerei messzire nyúlnak, nem lehet csak úgy egyszerűen kivágni a tájból.

Gondoljunk az eredeti Nemzeti Színházra. Annyira beleépült a városba, hogy még egy közismert nóta is megénekelte a randevút a Nemzetinél, "ott, ahol a hatos megáll". Joga volt-e a metróépítés során a városvezetésnek lebontania? Nem értek a statikához, de az az érzésem, hogy a metrót úgy is meg lehetett volna építeni, hogy a színház a helyén marad, csak a tervezettnél tízszer vagy húszszor több betont építenek be az épület süllyedésének megakadályozására. Vagy ugyanúgy kikerülik, ahogy egy tavat vagy föld alatti forrást kerül ki az alagút. Ehelyett jött a maszatolás, a színház máshova helyezése, az építési pályázat az új intézmény felépítésére, és a dicstelen eredmény. (Olyan időben, amikor már nemzeti színházakat sehol sem építenek, hiszen a nemzetté válás folyamata régesrég befejeződött.)

És gondoljunk a szellemei tulajdonra! Megy a népdalgyűjtő a faluban, fonográfra veszi az énekelt nótákat, majd kiadja egy füzetben, egy népi együttes pedig feldolgozza. Az eredeti népdalt még szabadon lehetett variálni, a kötetben kiadottnak a dallamához, szövegéhez már tartania kellett magunkat, a lemezt viszont már nemcsak hogy lejátszani nem lehet, de ugyanabban a hangszerelésben már elénekelni sem volna szabad a szerzői jog megsértése nélkül. Egy Bródy János-slágert a szerző kifejezett engedélye nélkül nemhogy eljátszani nem lenne szabad, de elfütyülni sem (mint ahogy a legendabeli suszterinasok az operaáriákat). Stikában meg lehet csinálni, mint ahogy a DVD-filmeket is le lehet játszani kisebb közönség előtt a szigorú tiltás ellenére, de minden tanúnak tartania kell a száját.

Egyszer egy virtuális tánciskola videoklippjeihez egy ismert slágert használtam kísérőzeneként. Csak néhány taktust (általában ugyanazt a néhányat), egy-egy mozdulat, figura aláfestésére. A YouTube-ról le kellett vennem, mert rájöttek, hogy a zenerészletet a tulajdonos hozzájárulása nélkül használtam fel. Egyszer Bródy Sárika-dalához írtam egy variánst (amelyikben a szereplők a végén egymáséi lesznek), és a biztonság kedvéért elküldtem a szerzőnek. A titkára válaszolt, miszerint semmi baj, a dal annyira amatőr, hogy nem veszélyezteti a művész úr hírnevét. Ez rendben is van. De mi lett volna, ha az én variánsom is előadható? Hogy lehetett volna megoldani a szerzői jogi problémákat? És itt nem egyszerűen pénzkérdésről van szó. Ha egy védett alkotást ingyen adnak elő, az is sérti a tulajdonos jogát, hiszen akit érdekelt az ingyenes változat, annak is fizetnie kellett volna az eredetiért. Számos amatőr zenekar ad elő ismert slágereket saját feldolgozásban, amiért senki sem fizet. De az Internetre felvett amatőr hangfelvétel már veszélyes lehet a zenekarra és az operatőrre nézve.

Érdekes problémát vetnek fel az egyik író által a másiktól szó szerint átvett ún. vendégszövegek. Jogilag fizetni kellene az eredeti szerzőnek, sőt, ha az átvétellel negatívan változik az idézet, még kártérítést is fizetni kellene. De ez egy újkori probléma, majd megoldják a hozzáértők. Közismert szövegrészleteket én magam is felhasználtam saját verseimben, itt mindenki tudta, hogy nem én tírtam, és ha nem illendően kezeltem azokat, az egyedül az én hibám, nem hat vissza a klasszikus szerzőkre.

Amikor az új kommunikációs formák által mostanában kikezdett Gutenberg-galaxis létrejött, a szóbeliség nagy előnye veszett el. Attól kezdve már nem lehetett változtatni az egyszer kinyomtatott, szentesített szövegeken. A szóbeliség korában minden mesélő elvehetett vagy hozzátehetett az általa hallott történethez, eposzhoz. Ettől kezdve minden megmerevedett. Azok a gyerekek jártak jól, akiknek még emlékezetből meséltek, hiszen a szülő úgy alakíthatta a történetet, ahogy a gyerek pillanatnyi érdeklődése megkívánta, részletezhetett vagy lekerekíthetett valamit a sztorin. Ma együtt nézzük át a mesekönyvet, és az illusztrációk még a vizuális képzeletnek is határt szabnak. Nem láthatjuk a fanyüvőt a lelki szemeinkkel, mert ott a rajz, olyannak vagyunk kénytelenek elképzelni.

A publikációs eszközök robbanásszerű bővülésével a mi korunkban gyökeresen változik a helyzet. Mindenki publikálhat az Interneten, saját néven feltehetjük a verseinket (a másét is, legfeljebb később vita kerekedik belőle), fotózhatunk, filmezhetünk szabadon, senki sem tudja megakadályozni (legfeljebb utólag szankcionálhat, de addigra már esetleg több millióan látták az alkotásunkat). Persze ha naponta milliónyi új vers, novella, publicisztika kerül forgalomba, az egy műre eső figyelem arányosan csökken. Lassan olyanná válik a publikálásunk, mint a disznópásztor fütyürészése az állatainak. Nekünk örömet okoz, de senki sem figyel oda. (Az önkifejezés gyakorlása önmagában is hasznos, de ezt már nehezen nevezhetjük kommunikációnak, hiszen nincsen befogadó.)

Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy már írnunk sem kell, hiszen közvetlenül beszélgethetünk akár a tengeren túl élő ismerőseinkkel is, mobilon vagy skype-on, messengeren, akkor végképp túllépünk a Gutenberg-galaxison. Már nem kell nyomtatott könyv, a másokkal való kapcsolattartás egyenidejűvé vált, mindenki mindenkivel kapcsolatot tarthat, egyetlen nagy dumaparti lett a világ. Mint az őserdőben, csak globális méretekben.

Mi lesz ebben a helyzetben a szellemi tulajdonnal? Mindenki mindent publikálhat, mások műveit is, mindenféle engedély nélkül, legfeljebb azt kell hozzátennie, hogy "XY-tól azt olvastam, hogy". A szerzői jog védői elkeseredetten folytatják a harcukat, de ez hosszú távon reménytelen. Filozófiailag is. Mert ha egy szerző olvasni is alig tudó örökösétől kell engedélyt kérni egy mű megjelentetéséhez (és ő kapja a tiszteletdíjat is), akkor feltehetjük a kérdést: mennyit kapnak a eredeti szerző szülei, tanárai, orvosai, sőt azok a névtelenek, akik a regényének hőseivé váltak. Mert nélkülük ugyanúgy nem születhetett volna meg az adott remekmű. (Ez már csak vicc, de nem tudom kihagyni: Mennyi jogdíjat kaphatna Hitler a sok II.világháborús filmért, amik nélküle ugyanúgy nem jöhettek volna létre?)

A szellemi tulajdon az emberi társadalom fejlődésének fontos eszköze volt, de úgy tűnik, lassan közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor felolvad az emberiség kollektív tulajdonában. Mnden mindenkié. Mndannyiunké. És a védelmében is mindannyian részt kell vennünk.

.

Itt áll az asztalomon egy kiló méz. Elgondolkodtam azon, hogy vajon jogom van-e megenni. Persze kifizettem, hazahoztam, azt csinálok vele, amit akarok, akár angyalszárnyat is ragaszthatok össze vele galambtollakból. De amíg eljutott az asztalomig, sok minden történt vele. Először is virágpor volt, azt a méhek felderítették, összegyűjtötték, méhpempőt és mézet készítettek belőle, csomagolták, és elrakták télire. És mit csinált az ember? Elvette az életük munkáját.

Rendben van, az ember okosabb az állatoknál, és az állatvilágban is megszokott dolog az ilyenfajta rablás. Sőt, vannak sokkal rémísztőbb esetek is. De maradjunk az állattenyésztésnél.

Amikor egy háziállatot levágunk, akkor semmivel sem csinálunk rosszabbat, mint a ragadozók. A róka elkapja a galambot, a nyulat, az ólban tartott csirkét, és felfalja. Az ember tenyészti a háziállatokat, és ha nem használnánk fel a húsukat, bőrüket, szőrméjüket, akkor ezek meg sem születnének. És ha eltekintünk attól, ami az utóbbi ötven-hatvan év fejleménye, vagyis az iparszerű hústermeléstől, amelynek során az állatoknak folyamatosan fájdalmat okozunk a nagyobb termés érdekében, akkor azt mondhatjuk, hogy erkölcsileg semmi kifogásunk nem lehet a húsfogyasztás ellen. Éhesek vagyunk, kell a fehérje, és a húsban elég sok van. (Ez persze nem vonatkozik a királyi lakomákra, a szarvasok megölésére az agancsuk miatt vagy az úgynevezett "vadászsport" egyéb perverz esetere!)

Egy picivel különbözik ettől a tejük miatt tartott állatok helyzete. A tehén vemhes lesz, borjút hoz a világra, a borjút egy idő után elválasztják, de a tej képződése a folyamatos fejés miatt nem szűnik meg. Ez tehát egy alapjában természetes életműködés prolongálása. Az emberek között is vannak olyan anyák, akik hosszú éveken át szoptatják a gyerekeiket. Hasonló a helyzet a tyúkokkal. A kakas révén megtermékenyülnek, tojást raknak le, és ki is költenék, ha az ember az esetek túlnyomó részében nem lopná el tőlük. De másnap van új tojás, amit ugyanígy el lehet lopni. A tehén és a tyúk is azt csinálja, amit egyébként is megtenne, csak nem olyan gyakran, és nem mások hasznára.

És akkor nézzük a méheket! A méhek azért termelik a mézet, hogy az táplálékul szolgáljon maguknak és az utódoknak. De jön az ember, és a munkájuk eredményét elveszi. Ki tudja, hány méhecske szorgos - és az ő szempontjukból hiábavaló - munkája van benne ebben az egy kiló mézben? A tehén szoptat, a tyúk tojik, de a méh méztermelése nem egy ilyen utódgondozási folyamat állandósítása. Az ember az életükhöz szükséges anyagtól fosztja meg őket, csak arra ügyelve, hogy azért ebbe ne pusztuljanak bele. A méhész beavatkozása nélkül sokkal könnyebb lenne az életük. Mintha a pókok fonalát vennénk el, ami miatt ugyanazt a fonalat újra és újra meg kellene fonniuk.

És mit nyerünk a mézzel? Nagy gyógyító és tápláló erőt. De ha csak azért esszük, mert édes, akkor nem érdemeljük meg.

A méhek társadalma rendkívül tagolt és funkcionális. De ha eszük lenne, messzire kerülnék az embert. Nos, van eszük, és a rajzáskor meg is szabadulnak a kizsákmányolóiktól, oda fészkelnek, ahova csak tudnak, kövek réseibe, csatornák aljára, de az ember utánuk megy, és befogja őket, a "vadméheket" (értsd: szabad méheket) pedig irtja. Hát ennyit a méhészetről.

.

Én ateista vagyok. De nem istentagadó. (Akkor talán inkább agnosztikus?) Hogyan is tagadhatnám azt, amiről semmit sem tudok? Nem hiszek Istenben, mint ahogy sok másban sem. A saját hitetlenségemben sem. De Jézusban hiszek, és sok mindenben követem. Jézus emberként létezett, és a tanításai ma is érvényesek. Szeretni kell az embertársainkat. A szeretet sok sebet begyógyít, a szeretetben éljük ki igazán emberi mivoltunkat. És ahogy Jézus azt mondta, hogy nem annak kell adni, akitől, tudjuk, hogy úgyis visszakapjuk, hiszen az csak kölcsönszerződés, gazdasági ügylet lenne, azért sem érdemes adni, hogy majd a mennyekben megkapjuk érte a jutalmunkat. Azért kell adni, mert adni jó. Azért kell szeretni, mert szeretni jó. A szeretet jutalma önmagában, a cselekedetben van.

Hogy Jézus Isten fia volt-e vagy próféta (mint ahogy a muszlimok gondolják), esetleg csak egy az emberek közül, az számomra lényegtelen. A tanítása a fontos. Az is lehet, hogy Jézus nem a kínhalálával váltotta meg a világot, hanem a szeretet adománya által. Ha szeretünk, nem kárhozunk el. Ahogy a pokol sem a halálunk után vár ránk, hanem már itt, a földön. Mert a pokol is mi vagyunk. Ha rosszul gazdálkodunk a szeretet adományával.

A muszlimok nem Jézust tagadják, őt Allah küldöttjének tekintik, csak azt utasítják el, hogy Jézust Allah mellé emeljük, és azt állítsuk, hogy ő Allah fia (ezt ők "társításnak" nevezik). A muszlimokat meg lehet győzni arról, hogy Jézus tanítása a szeretetről rájuk is érvényes, nekik is szól. A szívükben elfér Jézus, a szeretet prófétája, aki Allah akaratát tolmácsolta, és nyugodtan gondolhatják a keresztények szentháromság-tanáról, hogy az csak egy naiv tévedés.

Hiszek a szeretetben. A gonoszban viszont nem hiszek. A gonosznak gonosz lenne a jutalma, ezt pedig mindenki igyekszik elkerülni. Aki nem tud aktívan szeretni, az még nem gonosz, csak nem jó. Mert még nem tudja, hogy a szeretet révén mekkora pozitív energiának van a birtokában. A jó tetteinkkel növeljük mások örömét, az pedig visszahat ránk. Minden konfliktusban, minden érdekütközésnél feltehetjük a kérdést: hogy lehetne ezt szeretettel, odafigyeléssel, egymás érdekeinek tiszteletben tartásával megoldani? Mindig figyelembe kell vennünk, hogy a döntéseink örömet vagy bánatot okoznak-e embertársainknak. Mert ha örömet, az nekünk is jó, akkor később majd ők is örömet okoznak nekünk és másoknak. Mert fájdalmas lenne a jót rosszal fizetni vissza. A velünk született lelkiismeretet csak átmenetileg némíthatjuk el, ehhez sok energiát kell elpazarolnunk, és a végén minden megvilágosodik. Az öröm viszont örömet teremt. Itt, a földön, a közvetlen környezetünkben.

Jézus egy gutaütöttnek azt mondta, hogy "megbocsáttattak a te bűneid". És ettől az meggyógyult. Bár a történet nyilván nem szó szerint értendő, az igaz, hogy ha nem úgy tekintünk magunkra mint javíthatatlan bűnösökre, hanem a megtisztulásra törekszünk, sok testi bajt is elkerülhetünk, és megkönnyíthetjük a gyógyulást.

Ha adunk egy falatot egy éhezőnek, ha adunk egy takarót a hajléktalannak, ha védelmet adunk a menekülőnek, ha rámosolygunk arra, akinek szomorú az arca, ha megpróbáljuk kibékíteni az egymással veszekedőket, akkor mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a világ jobb legyen. Ehhez megvan a hatalmunk. És Jézustól kaptunk támogatást.

Sok olyan helyzet van, amiben dönthetünk a jó és a rossz között. Tolakodunk, vagy előre engedünk valakit a járműre való felszállásnál? A szemetet a szemétgyűjtőbe dobjuk, vagy melléje? A buszon felejtett tárgyakat leadjuk a buszvezetőnek, vagy eltesszük magunknak? Ha valaki haragosan beszól, vitába bocsátkozunk vele, vagy megpróbáljuk megbékíteni? Segítünk-e egy vak embernek, vagy rohanunk tovább? Egyetlen jó tettel nem váltjuk meg a világot, és magunkat sem, de attól az egy pici cselekedettől is javul a jó és rossz mérlege. A legkisebb dolog, amit tehetünk, hogy segítséget kérünk másoktól. Ezzel lehetőséget adunk nekik, hogy jók lehessenek. Ha fáradt vagy, és nincs ülőhely, kérj! Nem biztos, hogy adatik, de aki átadja az ülőhelyét, az egy kicsivel jobban fogja érezni magát a saját jó cselekedetétől. És mosolyogva kell megköszönni. Semmibe sem kerül, de a jó kérése és megadása máris összeköt két embert.

Vannak olyan hatalmasságok, akik visszaélnek Jézus nevével, és pont az ellenkezőjét teszik, mint amire a kereszténység tanít. Akik gyűlölködést hirdetnek, tagadják a szolidaritás parancsát, megtagadják a szenvedőktől a kenyeret és a jó szót. Ők a kereszténység ellenségei, az újkori farizeusok. De Jézus szellemében őket is szeretnünk kell, csöndes szóval, magyarázattal, és a megtámadottak mellé állva. Előfordulhat, hogy ártanak nekünk, de minél nyilvánvalóbb a tetteik nem keresztény volta, annál nagyobb lesz a szomorúságuk később. Mert hosszú távon nem lehet senki rossz, a saját rossz tetteinket nagyon nehéz elviselni. Ne féljünk hát kiállni a jó mellett, a rossz ellen, mert mi is részei vagyunk az egyensúlynak.

Sok ateistát az tart vissza a keresztényi viselkedéstől, hogy úgy vélik, hinniük kell a mítoszban is. Nem muszáj hinniük. A kereszténységet nem hinni kell elsősorban, hanem élni. És az a mozgalmár, aki valóban a többiekért harcol, ugyanúgy lehet keresztény, mint aki keresztet vet a templomban. Bízom benne (ateistaként naná, hogy bízom), hogy a végső elszámolásnál elnézi nekem Isten, hogy nem hittem benne.

(Egy szerkesztett változata megjelent az Egyház és Társadalom c. online folyóiratban is.)

.

.

Soros György magyar zsidó származású amerikai üzletember nagy vagyont gyűjtött össze "önerejéből, felsőfokú végzettségének, pénzügyi tehetségének köszönhetően a sikeres tőzsdei befektetéseinek hasznából, illetve egyes valuták árfolyamváltozását jól kihasználó pénzügyi tranzakciók segítségével" (Wikipédia), és vagyonának jelentős részével hozzá szeretett volna járulni a világ országainak (de ezen belül is elsősorban a Szovjetunió utódállamainak és a kelet-európai országoknak) a demokratizálódásához. Álma a nyílt társadalom, ennek elősegítése érdekében ösztöndíjakkal támogatta a szocialista országok másképp gondolkodó fiataljait, alapítványokat hozott létre, ő alapította a Közép-európai Egyetemet és a Nyílt Társadalom Archívumot is.

Két évtizedes filantróp tevékenységének nem sok eredménye lett. A szovjet utódállamokban és Oroszországban is diktatúrák vagy féldiktatúrák jutottak hatalomra, és azok a reményteli demokraták, akiket ösztöndíjakkal támogatott, ellene fordultak. Ezt a kudarcos trendet tetőzte be Donald Trump megválasztása amerikai elnökké, a Soros által előnyben részesített Hillary Clintonnal szemben.

Soros György álma nem teljesült be. Beigazolódott, hogy a világtendenciákkal szemben a legjobb szándék és a bőkezűen osztogatott pénz sem ér sokat. Az emberek, a társadalmak hajlamosak a saját beidegződésükre hallgatni, a saját érdekeikért nem kiállni. Mintha Oswald Spengler ("A Nyugat alkonya") jóslata válna igazabbá Francis Fukuyama ("A történelem vége") optimizmusa helyett. Lehet, hogy a XX. század borzalmai után most értünk el arra a pontra, amikor a neoprimitív ösztönök végleg maguk alá temetik az eszméket, és a nyugati, zsidó-keresztény gyökerű civilizáció végleg megsemmisül. (És egy másik, kínai vagy iszlám civilizáció sem veszi át a helyét.)

Ez nagyon sajnálatos. Pusztulnak az értékek, és ki tudja, mikor jutunk el odáig, hogy egy új, még csírájában sem létező civilizáció magasabb szintre emelje az emberi fejlődést. Addig jön egy új középkor, a maga fénysebességgel terjedő új babonáival, valamint zsarnokaival. Mert a rabszolgatartó társadalmakat talán nem is a termelőerők fejlődésének korlátai tették elavulttá, hanem a javak megszerzésének újabb, gyorsabb módszerei. És ahogy az erőforrásaink elfogynak, minden visszalendülhet abba a korszakba. Hallottuk, hogy magyar tanyákon idős embereket tartottak rabszolgaként, pusztán azért, hogy a nyugdíjukat elvehessék. Növekszik a szexrabszolgák száma, a velük folytatott kereskedelem. És akkor még nem említettük a szervkereskedésre specializálódott emberi tenyésztelepek perspektíváját.

A civilizáció nem növekszik állandóan, hanem annak a tükre, hogy az adott korban mi szükséges és mi lehetséges. Az ember mindig nulláról indul, azon a szinten, amelyiken éppen tart a társadalom. Előre vagy hátrafelé. Néhány évtizeden belül eljuthatunk oda, hogy megint szükség lesz az emberi munkaerőre. Ha nem a gépeket helyettesítendő (bár az energiahordozók fogyása miatt erre is van kilátás), akkor azért, hogy a hatalmasok érezzék és élvezzék a fölényüket az alattuk lévőkkel szemben. A nácik nem csak azért tették rabszolgává a koncentrációs táborok foglyait, mert szükségük volt a munkájukra, hanem azért is, hogy a megalázásukkal a saját felsőbbrendűségüket ki tudják élvezni. Koldusok között igazán jó érzés gazdagnak lenni.

Soros György nagy projektje megbukni látszik. A társadalmak visszazárulnak, az osztályok különbsége növekszik. A jövő a Putyinoké, Donald Trumpoké, az utódállami despotáké, az újfasisztáké. Én hittem Soros György álmában, annyira hittem, hogy legbelül már csak egy olyan nyílt társadalomban tudnék élni, mint amilyet ő elképzelt. Vagyunk így jó páran a világban.

Az lenne a legjobb, ha Soros György a maradék pénzén venne egy szigetet (vannak még ilyenek), és ott összegyűjtene bennünket. Aztán majd ott boldogan élnénk, hasonszőrűek, amíg el nem nyel bennünket az emelkedő tengervíz. De ez már az én álmom.

.

Az Ószövetségben még nincs kifejezett Pokol, csak utalások és látomások a másvilágról. Az emberek bűneit Jahve már itt a földön, sajátkezűleg és lehetőleg azonnal megtorolja (kiűzetés a Paradicsomból, az özönvíz, az egyiptomi tíz csapás, számos nép kiirtása stb.).

A Poklot igazából a mindenkit szerető Jézus találta fel, és utána készségesen átvette Mohamed, a könyörületes Allah prófétája.

De miért van egyáltalán szükség a Pokolra? Nem elég az erényes életre buzdítás a földön, esetleg némi túlvilági jutalom?

Van egy olyan érzésem, hogy a nem megfelelő élet miatti büntetés részletes leírása tulajdonképpen a szerzők szadizmusának kifejeződése. A fantáziájukban meglévő gonoszságot vetítik ki egy olyan helyre, ahol mindez szabadon megvalósulhat. Természetesen indokolt esetben.

Azzal van bajom, hogy ez az indokolt eset nagyon könnyen bekövetkezhet. A kereszténységnél és az iszlámban is tűzbe kerül az, aki nem hisz Istenben, illetve Allahban. Hiába élt egyébként makulátlanul, a hitetlenség önmagában elég a hosszan tartó szenvedéshez.

A kereszténységnél az Utolsó ítélet során a Jézus a balra állóknak (akik nem voltak elég jók) azt mondja: "Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre" (Máté 25:41).

A szörnyűségek János jelenéseiben bontakoznak ki teljességükben. A második pecsét feltörése után a veres lovon ülő lovasnak megadatik, "hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék". A negyedik pecsét feltörése után a sárga lovon ülő lovas "neve halál", "és adatik annak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel". A hatodik pecsét felnyitása után "nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér", "és az ég csillagai a földre hullának". A hetedik pecsét felbontása után hét angyal kezd trombitálni. Az első angyal "trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre, és a földnek harmadrésze megége, és az élőfáknak harmadrésze megége, is minden zöldelő fű megége". A második angyal trombitaszavára "egy tűzzel égő nagy hegy vetteték a tengerbe, és a tengernek harmadrésze vérré lőn, és meghala a tengerben lévő teremtett állatoknak harmadrésze..." A harmadik angyal trombitaszavára "leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint a fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira." A negyedik angyal trombitálására "megvereték a napnak harmadrésze, és a holdnak harmadrésze, és a csillagoknak harmadrésze..." "Az ötödik angyal is trombitált, és látám, hogy egy csillag esett le az égről a földre..." Ez a csillag megnyitja a mélység kútját, amelyből füst jön fel, "a füstből pedig sáskák jövének ki a földre". A hatodik trombitaszó hatására "eloldaték azért a négy angyal, aki el vala készítve az órára és napra és hónapra és esztendőre, hogy megölje az emberek harmadrészét." (Jelenések 5-11).

Allah is azért bünteti az embereket, mert nem hisznek, esetleg hittek, de elbizonytalanodtak. "Hát hisztek a Könyv [a Tóra] egy részében, és nem hisztek a másikban? Hát mi más lehetne a fizetsége azoknak, akik ezt teszitek közületek, mint megaláztatás az evilági életben, és a Feltámadás Napján a legszigorúbb kínzásba lesztek küldve." (2. szúra, 85. ája.) "És aki nem hisz, annak élvezeteket biztosítok egy kis ideig, aztán a Tűz büntetésébe fogom kényszeríteni." (2. szúra, 126. ája.) "De azok, akik tagadják a Mi ájáinkat, és fennhéjázók velük szemben, azok a Tűz társai, benne fognak időzni örökké." (7:36) "A Pokol lesz az ágyuk, és takarók lesznek rajtuk [tűzből]. Így fizetünk meg a bűnösöknek." (7:41) "Aki nem hisz Allahban, miután már hitt..., rajtuk Allah haragja van, és hatalmas büntetés jár nekik." (16:106) A Tűzben "a bűnösöket benne hagyjuk, a térdükön állva". (19:72) "Egyetlen város sem hitt előttük, amelyet elpusztítottunk" (21:6). A bűnösök jajgattak. "Aztán a kiáltásuk nem szűnt meg addig, amíg olyanná nem tettük őket, mint a learatott mező" (21:15) "akik hitetlenek, tűzből lesz ruha szabva. Forró vizet öntenek majd a fejükre, ami elolvasztja majd azt, ami a hasukban van, és a bőrüket. És horgas vasrudak vannak számukra." (22:19-21) Aki Allah mellett más istenekhez is fohászkodik: "A büntetés meg lesz duplázva neki a Feltámadás Napján, és abban fog lakozni örökké, megalázva." (25:68-69) A hitetlenek a Pokoltűz fenekén növő fa gyümölcséből fognak enni, ami "olyan, mintha a sátánok feje lenne", "aztán pedig forró víz keverékét kapják. Aztán a Pokoltűzbe lesz visszatérésük." (37:63-68)

A jutalom és a büntetés dichotómiája erősíteni hivatott a próféta szerinti helyes út kiválasztásának motivációját. Egyben azt is jelzi, hogy enélkül sokan megmaradnának a bűnben.

Szerintem pedig csak a gyenge erkölcsi tanításnak van szüksége ijesztgetésre. Jónak lenni önmagában is jó. Ezen a világon is. Ezt a mentalitást kellene erősíteni.

Európában a reneszánsz óta számít, hogy ki kibe szerelmes. Előtte a családok egyezségétől, a helyi közösségen belül elfoglalt helytől, a várható anyagi előnyöktől függött a házasságkötés (például hogy ki művelje a földet, és a birtok hogyan gyarapodjék, ki képes egy bizonyos mesterséget folytatni). A szerelmi házasságról azonban még ma sem mondhatjuk, hogy ideális, hiszen a váratlanul keletkező fellángolás ugyanolyan gyorsan el is párologhat. És amikor a házastársak megszűnnek kívánni, szerelemmel szeretni egymást, minden összedőlhet. Azok a szenvedélyek, amelyek addig a szerelmet táplálták, hirtelen átcsaphatnak gyűlölködésbe. Az irányuk ellenkezőjére fordul, csak az intenzitásuk marad meg. (Még az a legjobb, ha a szerelmet közömbösség váltja fel, de a másik fél számára ez is fájó csalódás lehet.)

Van egy másik út is. Az, amelyen a világ fejletlen országaiban ma is járnak. Ennek lényege, hogy nem mi magunk, és főleg nem a szerelem villámfényénél választjuk ki a partnerünket, hanem igénybe vesszük (igaz, muszájból, társadalmi kényszerből) mások segítségét. Ez a másik személy lehet a szülő, a rabbi vagy egy tapasztalt házasságközvetítő (a hagyományos kínai történetekben a házasságközvetítő asszony rendszeres szereplő). A lényeg, hogy egy külső szemlélő, az egyéni vonzalmaktól nem befolyásolva talál partnert.

Vegyük ezt a közvetített házasságot alapesetnek. Ilyenkor mit tehetünk? A nekünk rendelt párt lehet szeretni vagy nem szeretni, de jobban járunk, ha szeretjük (nem szenvedéllyel, mert az rajtunk kívül áll, hanem elhatározásból, tiszta szívből, majdhogynem keresztényi módon, felebarátként). Ha mi magunk nem rosszat, hanem jót adunk, akkor nagyobb az esély, hogy viszonzásul mi is jót kapunk.

A házasság együttműködés. Az anyagi boldogulástól a munkában való helytálláson keresztül a gyereknevelésig az élet sok területén. Ha szándékosan mondunk le a szerelemről mint az együttműködés nélkülözhetetlen alapjáról, akkor könnyebben tudjuk kezelni az időről időre felbukkanó csábításokat, sőt, a félrelépéseket is. Nyugodt szívvel szerelmeskedhetünk mással is - a hátunk mögött egy házasság biztos alapjával. Ha a férj a feleségét nem egy szerelmi fellobbanás hatására vette el, akkor a feleségnek nem kell félnie attól, hogy egy hasonló fellángolás miatt örökre elveszítheti. (Ez fordítva is működik, csak a nőknek meg kell szokniuk, hogy ha alkalmakként mással is ágyba bújnak, attól még nem válnak kurvává.) A szex élvezeti forrássá degradálódik, házasságon belül és azon kívül is.

Amikor kamaszként először olvastam el a Kámaszutrát, nem is az erotikus részletek keltették fel az érdeklődésemet, hanem az a keret, hogy ha valaki megtanulja a szerelem tankönyvét, akkor tetszőleges partnerrel ki tud jönni. Figyelni kell a másikra. A szerelem "kegyelmi állapota" természetesen jobb ízűvé teszi a szerelmeskedést, de a mindennapos házasélet egy másik műfaj. Ha férj, feleség alaposan felkészül, akkor tudatosan és szakértelemmel fogják gyakorolni azokat a fogásokat, amelyektől kielégítő lehet a házaséletük. Az ölelés, cirógatás, a nemi szervek gyengéd ingerlése akkor is kellemes érzés, ha nem vagyunk szerelmesek abba, aki csinálja. Alapvető viszont a jó szándék és a kedvesség. 

Egy nőnek talán furcsa lehet ez a "szex akárkivel" megközelítés, hiszen a nők nagyon fontosnak tartják, hogy meglegyen "az a bizonyos szikra", más néven, hogy működjön a szerelem "kémiája". De úgy gondolom (na persze, férfi aggyal), hogy a kedvesség és a becézés, a folyamatos tanulás ezt a biológiai jellegű korlátot is le tudja küzdeni. És a házasság stabilitása alapvető nemcsak az anyagi biztonság szempontjából, hanem a gyerekek számára is. Nem az a fontos, hogy az apa, anya minden éjszakát otthon töltsön, hanem az, hogy a gyerek számíthasson rájuk, biztos háttérnek érezze őket. (Meggyőződésem, hogy az otthoni veszekedéseknek egyik fő forrása a szexuális összeférhetetlenség, kielégítetlenség, a külső kapcsolatokkal szembeni féltékenység.)

A házasság egy ideje válságban van, és ennek egyik fő oka a partnerek túlzott igényessége, gyakran önzése, élvhajhászása. De ez élvet nem hajhászni kell, hanem megtalálni és megbecsülni. Erre pedig egy szeretetházasság a megfelelő alap. (A közvetített házassággal szemben talán a barátságból kifejlődő házasság a legtartósabb.)

A reneszánsz romantikája szép epizód volt, de a házasságon kívüli kapcsolatok megengedésével, helyes kezelésével egy stabil szeretetházasságba is átmenthetjük az értékeit.

Nem vagyok vallásos, és emiatt a Biblia tanulmányozása során folyton olyan ellentmondásokba ütközöm, amelyeken csak a hit tudna átsegíteni. Legutóbb Jézus ember-voltán gondolkodtam el.

Ahhoz, hogy Jézus egészséges emberként megszülethessen, a fogamzás során szükség volt egy férfi kromoszómára, arra, amit halandók esetében egy sperma szállít. És ha ez a kromoszóma nem férfitól származik, akkor semmiképp sem lehet férfi az utód. A kromoszómák ugyanis alaphelyzetben XX összetételűek, és az egyik X-nek Y-ná kell változnia ahhoz, hogy a gyermek fiúnak szülessen. Ha a fogamzáskor nem lett volna jelen a férfi kromoszóma, Jézus nő lett volna (hasonlóan ahhoz, ahogy mi magyarok a szárnyas Jézuskát elképzeljük).

A nem kellően képzett olvasó önkéntelenül is arra gondol, mennyivel egyszerűbb lett volna József spermáját megáldani, valamilyen csodás tulajdonsággal felruházni, és így érni el Jézus különlegességét. Csak akkor Mária nem maradhatott volna szűz. De miért kellett szűznek maradnia? Ádámnak és Évának komoly népesedési feladatokat kellett végrehajtania az Édenkertből való kiebrudalásuk után, ezért tehát a küldetés teljesítéséig egy szűznek nem lehetett komolyabb értéke. A kereszténység bűn-elképzelésében kapott szerepet a szeplőtlenség. Egy szűz még szeplőtlen, azaz mentes az eredendő bűntől. Ez a megközelítés azonban sántít. Az eredendő bűn nem a szexualitás felismerése és élvezete volt, hanem a tudás almájának tiltás ellenére történő eltulajdonítása. (Persze ha figyelembe vesszük, hogy az átlagember mennyire értelmes, akkor arra gondolhatunk, hogy az első emberpár a tudás almájába épp hogy csak beleharapott, teljesen megemészteni nem tudta.)

De térjünk vissza Jézus ember-voltára. Ha a születendő gyermek csak félig lett volna ember (a genetikai anyagnak a sperma által hordozott másik fele nélkül), akkor nem tudta volna leélni az életét egészen a tragikus végkifejletig, valamilyen genetikai betegségben elpusztult volna. Ha tehát Jézus valóságos ember volt, akkor az isteni összetevőnek is emberi jellemzőkkel kellett rendelkeznie. És ha Jézus férfi volt, abból egyenesen következik, hogy Isten is csak férfi lehetett.

De itt a bökkenő. Az ember és a csimpánz genetikai felépítése 90 %-ban azonos. És más fajok DNS-e is kevéssé különbözik tőlünk. Én arra gondolok (ha mindenképpen össze akarom egyeztetni a teremtéstörténetet a tudománnyal), hogy Isten a világot nem a semmiből teremtette, hanem önmagából. Így hát nem olyan nagy a távolság Isten és ember, Isten és csimpánz, de akár Isten és egy tengerimalac között sem.

A világ alapvetően azonos anyagból áll, és ebben az anyagban maga a Teremtő is benne van. Bennünk van. Ha egyáltalán van Isten, akkor az maga a világ. Meglepetés?

(Eredetileg a Facebookra feltöltve, 2016. jún. 17.)

Miközben az Ószövetség minden története az egyetlen, mindenható Istent igazolja, közben azt is pontosan leírja, hogy hogyan születnek az istenek. Az emberi közösségeknek van szükségük istenre, és nem az istennek az emberre.

Vegyük azt a jelenetet, amikor Mózes felmegy a Sinai hegyre. Isten várja ott, elmondja neki a betartandó törvényeket, és átad egy sajátkezűleg kőtáblára írt emlékeztetőt is. Ezalatt a nép várja, várja, de egyszer csak megunja a várakozást, és azt kérik Árontól, a főpaptól: " Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak..." (Mózes II.32.1)

Ebből két mozzanat érdekes. Hogy Áronnak kell isteneket csinálni, és hogy nem egyet (a mindenhatót), hanem többet is. Áron (akit maga az Úr választott ki a papi feladatra) erre begyűjti az aranytárgyakat, a fülönfüggőket a néptől, és abból aranyborjút önt. Hogy hányat, az nem egyértelmű, mivel így szólnak a hívők: "Ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak téged Égyiptom földéről." Ebben az a furcsa, hogy a nép tudja, hogy nem az aranyborjú hozta ki őket Egyiptomból, hanem Ábrahám Istene. Tehát vagy elválik az Egyiptomból való menekülés az Isten személyétől, vagy igazából az aranyborjú alakjában is az igazi Istent akarják imádni.

Megint van isten, mert van rá igény. A népművelő szakon a hatvanas években a valláskritika tanára sem tudta volna jobban szemléltetni, hogy az istenek az emberek igényeit elégítik ki. Negyven napig sem bírják ki anélkül, hogy valakit mádhassanak. (Az istenek mellett ez a diktátorok iránti rajongásra is érvényes.)

Az Úr ezt már felülről látja (Mózesnek ehhez le kell mennie a hegyről), és nagyon megharagszik. "Hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom ellenök, és törüljem el őket." (32.9) Mózesnek erről sikerül lebeszélnie (azzal, hogy akkor mire volt jó ez az egész kivonulás), de az Úr nagy haragja magyarázatra szorul. Ha Ő az egyetlen, az igazi, a világot teremtő Isten, akkor miért bosszantja annyira, hogy a saját teremtményei egy kicsit egyéb istenekkel is szórakoznak? Hiszen Ő csak tudja, hogy azok nem igaziak.

A Tízparancsolatban is külön leszögezi: "Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából." (II. 20.2) Rögtön utána. "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem." (20.3) Egyáltalán, hogy lehetnének idegen isteneik, amikor az Úr az egyetlen, a mindenható? És hogy kell értelmezni azt, hogy "én előttem"? Csak úgy mellékesen lehetnek más istenek is?

A zsidók újra és újra beleesnek abba a hibába, hogy bálványokat imádjanak, ezzel lehet az Istent a legjobban felbosszantani. Isten "kiontja haragját" az olyan emberre, aki "odaadja az ő magzatát a Moloknak", az ilyen ember "halállal lakoljon, a földnek népe kövezze agyon kővel". (Mózes III.20.2) Ez a Molok (akinek gyerekeket áldoztak) nyilván nem olyan hatalmas, mint az Úr, akkor pedig egyszerűen eliminálhatná az általa teremtett világból. Ehelyett az Úr azokat az embereket és népeket irtja ki, akik a Molokkal "paráználkodnak". (20.5) Józsué halála után megint "gonoszul cselekedtek az Izrael fiai az Úrnak szemei előtt, mert a Baáloknak szolgáltak." (Bírák Könyve, 2.11) Baál viharisten volt, semmiképp sem világteremtő, tehát az Úrnak ő sem lehetett vetélytársa. De ilyen esetekben az Úr hevesen ragál, felgerjed a haragja Izráel ellen, "adá őket a ragadozók kezébe" (2.14). Az Úr bírákat támasztott, de "mihelyt a bíró meghalt, visszatértek, és jobban megromlottak, mint atyáik". (2.19) Újra és újra előfordul, hogy a nép gonoszul cselekszik, amire a válasz, hogy Ábrahám istene az ellenségeiket támogatja (a "kezükbe adja" őket). Változó időtartamokra szól a büntetés, ezután Izráel fiai az Úrhoz kiáltanak, mire változik a hadiszerencse. Egyszer "megnyugovék a föld negyven esztendeig". "De az Izráel fiai ismét gonoszul cselekedének az Úr szemei előtt, és megerősítette az Úr Eglont, Moáb királyát Izráel ellen". (3.12) Ezúttal 18 évig tartott a harag, a nép az Úrhoz kiáltott, "és az Úr megint szabadítót támasztott nékik". (3.15) Ez így megy nemzedékeken keresztül. A nép hol az egyetlen igazi Istent követi, hol elfordul tőle. "Lőn pedig, hogy amikor meghalt Gedeon, elfordulnak az Izráel fiai az Úrtól, és a Baálokkal paráználkodának..." (8.33)

Különös, hogy időnként mintha az Úr is elbizonytalanodna. Mózesnek például úgy fogalmaz, hogy "Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, a ki kihoztalak titeket Égyiptom földéből, hogy legyek néktek Istenetekké." (Mózes IV. 15.41) Ebből az következik, hogy nem automatikusan volt az Istenük (mint mindenki másnak is Istene, aki megteremtette az egész világot), hanem csak a zsidóknak. Az természetes, hogy ha csak a zsidók istene volt, akkor fokozottan érzékeny a választott nép viselkedésére, bálványimádására (elvégre tőlük különös tiszteletet várhat el), de akkor milyen viszony van Isten és a többi nép között? Mi bálványt imádhatunk, odaadhatjuk gyerekeinket a Moloknak, paráználkodhatunk a Baállal? Mi csak arra vagyunk jók, hogy Isten velünk jutalmazhassa vagy büntesse a választott népét? (Az első esetben a kezeikbe ad bennünket, a második esetben pedig őket adja a mi kezeinkbe.) Ez az egyoldalúság sokat elvesz Isten mindenhatóságából.

Egyre jobban érdekel Isten "fejlődéstörténete", azaz hogy az Ószövetség zsidó-központú Istene azonos-e az Újszövetség univerzálisabb, szeretnivalóbb Istenével (az Atyával), vagy itt alapvetően két Istenről van szó, és az egyiket Mózes interpretálja, a másikat Jézus. Mennyire függ Isten viselkedése (a neki tulajdonított viselkedés) és értékrendje attól, hogy ki interpretálja? Isten emberi igényt elégít ki, de hogy Isten milyen legyen, az elsősorban a prófétákon múlik.

(Bírák könyve, 16.1-21.)

A bibliai idők szerelmi életébe enged érdekes bepillantást Sámson története. Sámson húsz esztendeig bíráskodott a zsidók fölött. Egyszer elment Gázába, és betért egy parázna asszonyhoz. A helybeliek mindenáron meg akarták ölni, de nem sikerült. Sámson úgy távozott, hogy még a városkaput is magával vitte.

"És történt azután, hogy megszeretett egy asszonyt a Sórek völgyében, a kinek a neve Delila volt." A filiszteusok beszélnek Sámson szerelmével, és megkérik: "Kérdezd ki őt és tudd meg, miben áll az ő nagy ereje, és miképpen vehetünk rajta erőt, hogy megkötözzük és megkínozzuk őt, és mi mindenikünk adunk néked ezerszáz ezüst siklust." (16.5)

A szeretett hölgy unszolja is Sámsont: "Mondd meg nékem, miben van a te nagy erőd és mivel kellene téged megkötni, hogy megkínozhassanak téged." (16.6)

Sámson nem fog gyanút (hogy ugyanis miért akarná az ő szerelme megkínoztatni), hanem hamis tippeket ad. A lekötözött bajnok először a nyers gúzst rázza le magáról. Akkor Delila megfeddi: "Íme rászedtél, és hazugságot szóltál nékem, most mondd meg igazán, hogy mivel lehet téged megkötözni." (16.10) A következő tipp: új, még nem használt kötelekkel lehet. "És vett Delila új köteleket, és megkötözte őt velük..." Persze ez sem működött. Delila: " Meddig fogsz még rászedni engem és hazudni nékem? Mondd meg egyszer már, mivel kötöztethetel meg?" (16.13) Sámson: "Ha összeszövöd az én fejemnek hét fonatékját a nyüstfonállal." Persze ezt is lerázza.

Delila erre jelenetet csinál: "Miképpen mondhatod: Szeretlek téged, ha szíved nincsen én velem? Immár három ízeben szedtél rá engem, és nem mondtad meg, hogy miben van a te nagy erőd." (16.15)
A végén Sámson - az állandó zaklatások hatására - kitárja előtte egész szívét, és elárulja a titkát: le kell vágni a haját, attól elveszíti az erejét. A szeretett asszony üzen a filiszteusoknak, azok jönnek is a pénzzel. Delila elaltatja a térdén Sámsont (ez milyen lírai jelenet lehetett!), lenyíratja a fejét, "és kezdé őt kínozni".

A filiszteusok megfogják Sámsont, kiszúrják a szemeit, leviszik Gázába, "ott megkötözték két vaslánczczal, és őrölnie kellett a fogházban."

Amikor a haja újra kinő, akkor persze Sámson sajátos bosszút áll: összedönti a palotát, mindenki ott pusztul, több embert öl meg halálában, mint amennyit megölt életében, de ez már nem annyira érdekes.

Ami érdekes, az Sámson szexuális vágya, ami miatt egy parázna asszonyhoz betér az elején. Ezt a Delilával kifejlődő románc feltehetően szükségtelenné tette. De milyen kapcsolat van férfi és nő között, ha belefér ez a grandiózus árulás? És miért nem hagyja ott Sámson azt az asszonyt, aki szeretné, ha a filiszteusok megkínoznák a férjét?

Az Ószövetség férfiai házasodnak, több feleséget is elvesznek (nem lehetetlen, hogy a muszlimok is innen vették az ötletet), emellett vannak ágyasaik, egyszer ez szül nekik gyereket, egyszer a másik, nagyon fontosnak tartják az elsőszülöttséget, és azt, hogy férfi ágon nehogy kihaljon a család. A királyok alighogy meglátnak egy szép fehérnépet, már feleségül is veszik. Hogy a hölgy hajlandó-e erre, az fel sem merül.

Hogy Sámson milyen minőségben élt Delilával, az pontosan nem derül ki, de hogy a nő nem volt belé szerelmes, az nagyon valószínű. Ez Sámsont nem is nagyon érdekelte. És ebből lett a baj. Sámson testileg rendkivül erős volt, de az érzelmi intelligencia-koefficiense (EQ) nem lehetett nagyon magas. (Egyébként másutt, több helyen is felbukkannak eszes asszonyok, de nekik nincs hatalmuk, legfeljebb a tanácsaikért jutalmat kapnak.)

A történetet gyakran felhasználták a festők, de igazából ez nem a látvány miatt érdekes, hanem azért, mert ez talán az első erotikus thriller. Ajvé, ajvé.

Egy alkotmánynak két fő funkciója van. Egyfelől meg kell határoznia az államberendezkedést, a különböző politikai intézmények egymáshoz való viszonyát, másfelől átalános alapot kell szolgáltatnia a törvényesség megítéléséhez.

Először a másodikról. Ha átvesszük a mértékadónak tekintett nemzetközi emberi jogi határozatokat, a sajátosan nemzeti változat kidolgozása nem indokolt. A jogok mellett kötelezettségek is vannak, de ezt is röviden elintézhetjük. Minden állampolgárnak kötelessége hozzájárulni a közjóhoz, az ország és a demokratikus berendezkedés védelméhez. Az ország védelme, a választásokon való részvétel, az adófizetés, az egészségügyi ellátás vagy a természetvédelem ezekből könnyen levezethető.

Ami az államberendezkedést illeti, a hatalmi ágak amerikai megosztása látszik a legjobbnak: törvényhozói hatalom (ott: a Kongresszus), a végrehajtói hatalom (ott: az elnök és kormánya), valamint a bírói függetlenség (ennek ott a Legfelsőbb Bíróság a legfőbb letéteményese). Minden tisztségre mindenkit választani kell, egy előre meghatározott időre. (Amerikában az elnököt legfeljebb kétszer négy évre, a kongresszusi képviselőket és szenátusi tagokat is négy évenként, de korlátlan alkalommal, a Legfelsőbb Bíróság tagjait pedig egész életükre. Szerintem ebben csak a kongresszusi képviselők hosszú működése kifogásolható, hiszen ez elősegíti a lobbizást és a korrupciót. A bírák állandósága viszont biztosíték a kormányváltások meredek fordulataival szemben.)

Az államelnök és a miniszterelnök együttes működésében nem látok semmiféle előnyt. Az elnök sok országban vagy végső ellenőrző szerepet tölt be, vagy csak névleges, protokolláris jelentősége van. A magyarországi megoldás semmiképp sem jó, hiszen a köztársasági elnöknek a parlament által való megválasztása a képviselők (hosszú távon pedig a kormány) alá rendelését jelenti, az elnöki hatáskör minimális.

Mivel az alkotmány az általam javasolt rendszerben csak a legfontosabb elveket foglalná magában (hivatkozásaiban is), nem kellene változtatni rajta (sem kétharmados, sem négyötödös parlamenti többség esetén).

Nem tartozik szorosan az alkotmányhoz, de meg kell jegyeznem, hogy a meghozott törvényeken is ritkábban kellene változtatni. Csak hosszú távon is érvényben lévő törvényekkel lehet jogbiztonságot teremteni. Az esetleges hátrányokért kárpótol a törvények állandósága, kiszámíthatósága.

A részvételi és képviseleti demokrácia kérdésében a két rendszer szimbiózisát tartom a legjobnak. A képviselőinket négy évre választjuk meg, de az országgyűlési választásoknál lehetetlen előre látni a négy év minden fontos döntési helyzetét (és ezek a választások egyébként is elnagyoltak, inkább a bizalomról, mintsem a konkrét tennivalókról szólnak). Ezekben a kérdésekben vélemény-népszavazásokat kellene tartani. Az informatika fejlődése ma már lehetővé teszi, hogy ezt bármilyen gyakorisággal is olcsón megtehessük. Hogy milyen ügyben mennyire indokolt kikérni az egész lakosság véleményét, azt egy a kormánytól független testületnek kell megállapítania. Ugyancsak egy független testületnek kellene biztosítania, hogy a választási kampányok tárgyszerűek legyenek, és hogy ne a kampányköltségvetés nagyságán múljon a pártok sikere.

Minden olyan kérdésben a lakosság konszenzusára kell törekedni, amelyik hosszú távon befolyásolja a lakosság életét. Ilyenek: az egészségügyi rendszer és az oktatási rendszer működése, a jövőt meghatározó nagyberuházások (az infrastruktúrában, az energiaszektorban, a tudomány és technika fejlesztésében stb.).

Végül a nemzeti alkotmányoknak összhangban kell lenniük a nemzetközi keretekkel, a mi esetünkben az Európai Unió előbb-utóbb megszülető alkotmányával. Ebben az esetben minden saját intézmény és rendelkezés csak a tagállami keretek között érvényes, és a kisebb egység szabályai nem kerülhetnek szembe a nagyobb egység szabályozásával.

(Írtam a 3-as metrón, a Lehel tér és Kőbánya-Kispest között.)

Isten útjai kifürkészhetetlenek. De azért kellene lennie valamilyen rendszernek, hogy mit miért csinál, mi tetszik neki, és mi nem. A Biblia (ezúttal az Ószövetséget olvasgatom) nem szolgál biztos iránytűként.

Már az sem világos, hogy miért volt szüksége az Istennek a világra. Unatkozott? De ha öröktől fogva létezett, akkor miért (és pontosan mikor) unta el magát? Lehetséges, hogy Isten önmagát is a világgal együtt teremtette?

Az állatokat párosával hozta létre, de emberből kezdetben csak az egyiket, a férfit (ha egyáltalán beszélhetünk férfiról a nő nélkül), és Évát Ádám oldalbordájából alkotta. Miért volt erre szükség? Talán azért, hogy kifejezze, míg az állatoknál a két nem egyenlő értékű, az embernél a férfi van feljebb. (Mit szólnak ehhez a női lelkészek?)

Éltek, éldegéltek volna békésen az Édenkertben, ha Isten nem állított volna csapdát az emberpárnak. Felhívta a figyelmüket arra, hogy minden fa közül melyekről nem ehetnek. (Maguktól talán sohasem találtak volna rá. És miért kellenek ezek a fák, ha nem szabad belőlük enni?) Magában még ez sem volt elég, ezért a kígyónak kellett biztatnia őket, hogy csak bátran harapjanak bele. Vajon a kígyó honnan tudta, hogy van ilyen fa? Ha ő is hallotta a tiltást, akkor miért nem ő harapott bele elsőnek? A teológusok szerint az ember megkapta a tévedés és a rossz cselekedet jogát, ezért volt szükség a kísértésre. De nem lett volna egyszerűbb jó embereket teremteni?

Szigorú volt a büntetés. Az asszonynak fájdalommal kell világra hoznia a gyermekét (ráadásul örökké epekednie kell a férje után), a férfinak pedig orczája verejtékével kell megkeresnie a kenyerét. A kígyó is megkapta a magáét: ezentúl a hasán kell csúsznia. De ha csak két ember (és egy állat) követett el bűnt, a büntetés miéfrt sújtja minden ivadékukat? Ez ellenkezik az igazságérzékünkkel.

Kain és Ábel az első emberpár fiai voltak. Mindketten hoztak áldozatot Istennek, de valamiért az Úr "Kain áldozatára nem tekinte". Ez vezetett az első gyilkossághoz, ami után az Úr megbélyegezte Kain utódait is (akik szintén nem voltak bűnösök). Hogy Isten miért kivételezett, sosem derül ki. (Egyáltalán, miért tetszett neki az egyik ajándék jobban, mint a másik? Neki aztán semmire nem volt szüksége.)

Az emberek kezdtek szaporodni, Isten ezért 120 esztendőben maximálta az emberi kor legfelső határát. Lányok is születtek, és "az Isten fiai" elvették az ember lányait. (Kik voltak ezek az Isten fiai?) Aztán az ember bűnei megsokasodtak (nem lehetetlen, hogy ebben az Isten fiainak genetikai öröksége is közrejátszott, hiszen akárhogy is vesszük, ez fajkeveredés volt), az egész emberiséget el kellett pusztítani. Kivéve egyetlen embert és a családját. Noéról megtudjuk, hogy "igaz, tökéletes férfiú vala", ezért ő kapta a feladatot, hogy az özönvíz során mentse ki a földön lakó állatokat. És mit tett ez a tökéletes férfiú, amikor levonult a víz? Szőlőt kezdett termeszteni, és egy alkalommal úgy berúgott, mint a disznó. Meztelenül feküdt a sátrában. Meglátta az egyik fia, és szólt a többieknek, mire azok illendően betakarták. Aki semmi rosszat sem tett, csak látta és szólt, annak utódjait Noé szörnyű átokkal sújtotta. Ez után az igazságtalan átok után Noé a 120 éves határ ellenére összesen 950 évig élhetett.

Szodomát és Gomorrát is a bűnös emberek miatt pusztította el Isten. Szodomában Lót és családja találtatott igaz embernek, de a feleség viszanézett, és ezért sóbálvánnyá vált, a két lány pedig később leitatta az apát, hogy tőle támasszanak magot. Ilyeneket ment meg az Úr.

Később kiderül, hogy a gonosz embereket az Úr egyenként is képes levadászni. Így jár például Hér, Júda elsőszülött fia, vagy Onan, mert az Úr parancsa ellenére nem akart gyereket csinálni a bátyja feleségének (róla nevezték el az onanizálást) . Mindkettőt Isten ölte meg, közvetlenül. A gyermekáldás is Istentől jön, ő változtat nőket meddővé és meddőket szülőképessé. A vén Sára kételkedik abban, hogy ő is szülhet még, mire Isten azt mondja: "Avagy az Úrnak lehetetlen-é valami?" 

Az emberek eredetileg egy nyelvet beszéltek, és összetartottak, de amikor egy égig érő tornyot akartak volna építeni, Isten erre is mérgesen ragált. "Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét". Az emberek nem értették meg egymást, így nem tudtak dolgozni, és mivel a tolmács szakma még nem fejlődött ki, szétszéledtek. Nem tudjuk, miért nem tetszett Istennek az emberek egysége. Attól biztosan nem kellett félnie, hogy a torony felér az égig, hiszen legalább neki tudnia kellett, hol lakik az Úristen.

Örök rejtély a számomra, hogy Isten miért választott ki egyetlen embercsoportot, Ábrám/Ábrahám nemzetségét, az összes többivel szemben. Amikor Ábrám Kanaán földjére megy, biztatást kap Istentől: "A te magodnak adom ezt a földet." Ábrám, istenfélelmében, saját egyetlen fiát is kész feláldozni (egy jelenés nyomán), ami mély benyomást tesz Istenre: "Én magamra esküszöm ... megáldván megáldalak téged, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van..."

Akik Isten támogatását bírják, azok is ugyanolyan bűnös emberek, mint a többi, az ószövetségi történetekben az emberi aljasság csaknem minden válfaja előfordul. Elsősorban a kiválasztott népen belül (ez természetes, hiszen az Ószövetség az ő cselekedeteikről szól). Ábrahám például azt hazudja a feleségéről, hogy a huga, mire Gérár királya elviteti a feleséget, de éjjel megjelenik álmában az Isten ("Ímé meghalsz az asszonyért, a kit elvettél, holott férjnél van"), azaz nem a hazug, hanem a jóhiszemű felet érné a büntetés. Ugyanez megismétlődik Izsák feleségével. Jákób csellel veszi el bátyjától az elsőszülötti áldást. Később égig érő lajtorját lát álmában, és Isten neki is azt ígéri: "ezt a földet, a melyen fekszel,, neked adom és a te magodnak." Jákóbot ugyan Lábán kihasználta (mert Rákhel helyett először Leát dja neki feleségül, és a lefixált 7 év helyett 14 évet kellett dolgoznia, hogy megkaphassa Rákhelt is), de Jákób meggazdagodása (a pettyezett és csíkos vesszőkkel) és eltávozása (a házi bálványok ellopása) sem lehet példa a helyes viselkedésre.

Talán a legbűnösebb cselekedet az, amikor Dinába (Jákób és Lea lányába) szerelmes lesz Khámor fejedelem fia, és erőszakkal teszi a magáévá. Utána hiába kedves hozzá, az apa pedig hiába ajánl velük sógorságot, és hogy egy néppé váljanak (egy megbecstelenített lány feleségül vétele igazán megfelelő kárpótlásnak tűnik). Jákobék látszólag belemennek ebbe, és azt kérik, hogy minden férfi metéltesse körül magát. Amikor ez megtörténik, és a férfiak még a sebeik fájdalmában vannak, "Jákób két fia, Simeon és Lévi, Dinának bátyjai, fegyvert ragadának s bátran a városra ütének, és minden férfit megölének." (Ennyit a bátorságról.) "Jákob fiai a megölteknek esének és feldúlák a várost, mivelhogy megszeplősítették vala az ő húgokat." És mit tesz erre az égbekiáltó bűnre Isten? Megáldja Jákobot.

Amikor a zsidók kimenekülnének Egyiptomból, a fáraó nem akarja őket elengedni. Ekkor jön a tíz csapás. Szegény fáraó már hajlana, de "az Úr megkeményíté a Faraó szívét". Miért? Hogy ismét lesújthasson rá. Ahogy ez le van írva, az már-már egy szadista isten szórakozása. (Arról nem is beszélve, hogy a fáraó viselkedéséért hogyan bűnhődhet egy egész nép.) A tizedik csapás során minden elsőszülött meghal. (Kínosan hasonlít ez Heródes gyermekgyilkosságaira az Újszövetségben. Ha a módszer ugyanaz, nem lehet, hogy ugyanaz az ötletadó?)

Sorolhatnám napestig a megkérdőjelezhető eseteket, de azt hiszem, ennyi is elég. Az Ószövetség történetei alapján úgy tűnik, Isten nem jóindulatú, nem jóságos, mindekelőtt a saját hatalmát szereti. Igazságtalan: a jókat bünteti, a hamisakat felmagasztalja. Jézusnak kellett eljönnie ahhoz, hogy tisztelni tudjunk valakit. (Talán a keresztény egyháznak élesebben el lehetett volna határolódnia az Ószövetségtől. Az Ószövetség mindenekelőtt egy nép saját eredetmondája, és a Tízparancsolaton kívül alig van benne értékelhető pozitív erkölcsi tanítás.)

.

Lapozgatom a Bibliát (Károli Gáspár első magyar fordítását, nem lehetetlen, hogy tele van hibákkal, félreértelmezésekkel, de ez van meg itthon).

Azon töröm a fejem, hogy honnan tudták az evangélisták, mi történt Jézus születése előtt. Máté leírja, hogy amikor József tudomást szerzett a menyasszonya terhességéről, titokban el akarta bocsátani, de az Úr angyala álmában megmagyarázta a dolgot. Lukácsnál Mária tudja meg először, milyen megtiszteltetés fogja érni. Mária meglátogatta Erzsébetet, aki meddő asszonyként már a hatodik hónapban járt az ő váratlan terhességében. A magzat pedig “repese az ő méhében”, amikor meghallotta Mária hangját. Márk és János nem tud az előzményekről, ők Keresztelő Jánossal kezdik a történetet. Ez tehát az első rejtély.

De némileg rejtély a Jézus megkísértéséről való történet is. A Lélek vitte oda, azzal a céllal, hogy a Sátán megkísérthesse. A Sátán mindenfélét ígért neki, ha ezentúl őt imádja. Még egy kicsit meg is röptette, hogy megmutathassa neki a világ minden országát. De Jézus ellenállt. Erről vajon hogy tudhattak az evangélisták? (Még a párbeszédet is leírják, szóról szóra.) Jézus talán személyesen mondta el nekik? Ez nem nagyon valószínű, hiszen kérkedésnek tűnhetett volna.

Az is lehetséges, hogy mindegyik evangéliumot maga Isten diktálta a szerzőknek. De akkor miért különböznek a szövegek?

Akárhogy töröm a fejem, az a magyarázat tűnik a leghihetőbbnek, hogy ezeket a történeteket az evangélisták részben kitalálták, részben egymástól vették át, és az ízlésüknek megfelelően változtattak rajta. Nyilván van valóságalapja a történetnek, a példabeszédeket valakinek el kellett mondania (ha a csodáktól el is tekinthetünk), hiszen azok egy eredeti gondolatmenetet és egy új, összefüggő erkölcsi rendszert tükröznek.

Most itt tartok. Ahol a Mester és Margarita elkezdődik. Az irodalmi lap szerkesztője (Berlioz) arra akarja rábeszélni a költőt (Hontalant), hogy a költeményében azt emelje ki: Jézus létezése csupán legenda, az egyéb hasonló legendákhoz hasonlóan. (Bár én hiszek az emberben és a tanításaiban, csak az isteni körítésben nem.) Várom, mikor jelenik meg Woland, a titokzatos professzor...

Lévai Katalin szenvedélyes, vitára ingerlő cikkben (Mennyit ér a nő? ÉS, 2016. febr. 12.) próbálja meg felrázni a közvéleményt a nőkkel szemben megnyilvánuló megkülönböztetések elutasítására. Több olyan kérdést vet fel, amit érdemes külön is megvizsgálni.

Két irányzat érveit veti össze. "A biopolitika képviselői a patriarchális családmodellt népszerűsítik, amely szerint a nő morális kötelessége, hogy minél több gyereket szüljön, és az anyaságban találja meg igazi hivatását." Nos, az állatvilágból örökölt biológiai szerep olyan világot sugallna, amelyben a nők a nőstény állatok mintájára teherbe esnek, szülnek, szoptatnak, védik és gondozzák a kölykeiket. Igen ám, de ők emberek, és mint minden ember, eszes lények. A modern társadalom pedig nem engedheti meg magának, hogy akár egyetlen női Einsteint is hagyjon elkallódni. A nők tényleges biológiai szerepe leszűkült a szülésre és a szoptatásra, előtte és utána semmi lényeges különbség nem mutatkozik a nők teljesítményében a férfiakhoz képest. A patriarchális családmodell végleg elavult.

A gender-elmélet ezzel szemben az azonos jogokat, a férfi és nő közötti partnerséget hirdeti. "A férfiak együttműködésével olyan társadalmi tér létrehozását igényli. amelyben nő és férfi számára egyaránt adott a szabad választás lehetősége." Ez a két megközelítés nem kibékíthető. "A női egyenrangúság elutasítása nálunk össztársadalmi reflex." Mi minden van ebben az elutasításban? A nők nem kereshetnek több pénzt (annyit sem), mint a férfiak, nehogy a fejükre nőjenek. A családfenntartó szerep görcsös megtartása mellett persze a háttérben sokszor a nő kezeli a családi kasszát (hiszen ő tudja jobban beosztani a pénzt, ő tartja számon jobban a család vásárlási igényeit), de erről egyik fél sem beszél szívesen. A társadalmi felfogás lassan változik.

Makacsul tartja magát a terhes nők alkalmazásával szembeni ellenállás, de ez elsősorban a nyers kapitalizmus érdekviszonyaiból következik. Természetes, hogy a munkaadó nem szívesen vesz fel olyan munkavállalót, akit nemsokára elveszít, s ráadásul neki kell fizetnie a bérét vagy a gyermekgondozási segélyt. (Ha nő a munkaadó, ő is ugyanígy gondolkodik.) Ha a törvényeket oly módon változtatnák meg, hogy a járandóságokat kezdettől fogva átvállalná az állam, a munkaadókat pedig kedvezmények illetnének meg, amennyiben az ilyen dolgozók számára alkalmas feladatokat találnak, más lenne az ő hozzáállásuk is. Ezzel függ össze a szingli-adó mostanában felvetett kérdése. Nem értem a szenvedélyeket. Fogjuk fel úgy, hogy a gyereket nevelő családokat kedvezményekben részesítjük. Mivel a szinglik ezt nem kapnák, ugyanott vannak, mintha adót kellene fizetniük.Szerintem az állam (azaz a társadalom összessége) ugyanígy tudná támogatni a válási árvákat is az elvált apák helyett, akik most életük végéig szenvednek, amiért nem maradtak meg a házasság kötelékében. (Ha a férfi nem bűnhődne egy meggondolatlan kalandért, az anyát pedig jobban támogatná az állam, valószínűleg több gyerek is születne.)

A nők a mellőztetésük során többféle ellentaktikát fejlesztettek ki. Ez vezet át a patriarchális tábor által emlegetett "női önzés" témájához. Mert nem az a probléma, hogy az anya gyermekgondozás helyett karriert épít, hanem amikor egyes elvált anyák azzal próbálnak bosszút állni a csapodár férjükön, hogy korlátozzák a kapcsolatát a közös gyerekkel, miközben az apa akkor is gyerektartásra kötelezett, ha az új partner sokkal jobban keres. Ez ártalmas a gyerek számára, de sajnálatos módon ezt erősíti az ítélkezési gyakorlat is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy már könyvek is jelentek meg arról, hogy hogyan vetesse el magát az okos nő, és utána hogy rázza le a férjet, annak javait megszerezve.) Ha a két nem egyenrangú lenne, akkor ez a túlkompenzálás sem működne.

A családon belüli erőszak a férfi-központú társadalom hatalmi lecsapódása. Az ellene való küzdelemnek a bizonyíthatóság hiánya a legnagyobb problémája. Ha én nő lennék, és megverne a férjem, az lenne az első dolgom, hogy bekamerázzam és bemikrofonozzam a lakást, és hiteles bizonyítékokat gyűjtsek. Ha a bizonyítékok egyértelműek, csak akkor lehet segíteni - átmeneti szállással, börtönnel, távol tartással. Miért nem fordulnak rendőrséghez, bírósághoz az áldozatok? A leggyakrabban azért, mert szégyellik feltárni a helyzetet (a többi nő előtt), illetve mert anyagilag a férfitól függenek. Az előbbin a felvilágosítás és a nyilvánosság segíthet, az utóbbiban pedig a nők gazdasági egyenjogúsítása.

A férfiak agresszivitást az állatvilágból örököltük, de fennmaradásában nagy szerepe van annak, hogy a nők ösztönösen (és kísérletileg bizonyíthatóan) a domináns férfiakhoz vonzódnak. Ha a szelídebb, együttműködőbb partnerektől születnének a gyerekek, néhány nemzedék alatt kiszelektálódna az erőszak-gén. A nők számára az a férfi az ideális, aki bátor és erős, de egyben gyöngéd és empatikus is. Nagyon ritka ez a kombináció. Ezzel függ össze az is, hogy a nők gyakran elfogadják alárendelt státuszukat. Úgy gondolják, ez a természet rendje. És hányan éneklik közülük is meggyőződéssel azt a magyarnótát, hogy "nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel..."? Nem lehet harcolni a nők egyenjogúságáért, és ugyanakkor ünnepelni a férfi gőg ilyen megnyilvánulásait.

A nők a hagyomány legjobb őrzői, beleértve a számukra hátrányosakat is. Emlékezzünk arra az időszakra, amikor már megtarthatta a lánykori nevét a feleség. Sok nőnek ez nagyon nem tetszett, és még a szülőszobában is lenézték az ilyeneket. Nem a férfi orvos, hanem a főnővér és a többi anyuka. Nem a férfiak tekintik értékesebbnek a férjes asszonyokat a párkapcsolatban élőknél, vagy a 3 gyerekeseket a 2 gyerekeseknél (ahogy a cikk szerzője említi), hanem a többi nő. Azok, akik nem akarják, hogy ha nekik szenvedniük kellett, akkor mások könnyebben megúszhassák. (Szomorú lábjegyzet, hogy amikor az egyik észak-afrikai országban betiltották az infibulációt, azaz a nők genitális megcsonkítását, épp a nők tiltakoztak ellene a leghangosabban.)

Néhány fejlett országban sikerült összehangolni a nők önként vállalt biológiai szerepét a munka világával (részfoglalkoztatás, otthoni munka, a férj lehetősége a gyermekgondozásra stb.), és ehhez valóban minden technikai lehetőség megvan. Az internet révén igazából már a férfiak nagy része is dolgozhatna otthon, ezt is már főleg csak emberi tényezők akadályozzák (a főnök szeme hizlalja az adminisztrációt). Szerencsére fokozatosan teret nyer az a szemlélet, amely elsősorban nem a férfit vagy a nőt látja a másikban, hanem az embert, akinek gondolatai és méltányolandó érzései vannak. És ehhez nem elsősorban "gender-elméletre" van szükség (hiszen az csak evidenciákat próbál bizonyítani), hanem aktivizmusra, szerveződésre (beleértve a nők önszerveződését is), a férfiak és nők közös fellépésére. Olyan társadalomban a férfi sem lehet szabad, ahol a nő nem szabad.

Magyarországon persze nem egyszerű a helyzet, hiszen 2010-ben a legerőszakosabb és legbutább hímsoviniszták kerültek hatalomra, akik minden erővel egy elavult, férfi-központú társadalom eszményeit akarják visszahozni. A nőnek ebben nem egyenlő elbánás és egyenlő fizetés jár, hanem kézcsók. És ha nem ért a szóból, ha nem teljesíti az elvárásokat, akkor könnyen áteshet egy vak komondoron. Én mégsem vagyok pesszimista. A mélyben zajló kulturális változások akkor is folytatódnak, amikor a politikai és gazdasági feltételek nem kedvezőek. Hiszek a férfiak és nők emberré válásában.

Bartus László könyvét olvasom ("Az Unió első fasiszta állama - Válogatott írások 2010-2015", Wesley Kiadó, 2016). Bosszantó. Bosszantó, hogy mindent megjósolt előre: mi minden következik logikusan a Nemzeti Együttműködés rendszeréből. És fájdalmas látni, hogy a demokratikus ellenzék vagy nem olvasta ezeket az írásokat, vagy nem hitt neki, és most pontosan ott vagyunk, ahol Bartus számításai szerint lenniünk kell. A gödör fenekén.

Bartus Amerikából jobban látott mindent, de mi nem hittünk neki. És nem is nagyon ismertük a jóslatait. Talán Orbán Viktor volt az egyetlen, aki vezérfonalként felhasználta: mit tehet meg az országgal és az ellenzékkel.

Nekem a legfájdalmasabb az összefogással kapcsolatos jóslatainak beteljesedése. Amikor Orbánék megváltoztatták az alkotmányt, sokan reménykedtünk abban, hogy ez csak ideiglenes lesz. Magam is úgy véltem, hogy egy jelentős ellenzéki választási győzelem után ugyanúgy semmissé lehet tenni a 2010 óta hozott intézkedéseket, mint ahogy a második világháború után történt a náci törvényekkel. Amit az eredeti alkotmány ellenében tettek, azt mind semmissé lehetne nyilvánítani, mindegy, mennyire igyekeztek bebetonozni a rendszert, és egy népszavazás helyre tudná állítani az alkotmányosságot. Bartus erre azt mondta, hogy a lakosság nem fogadná el, megint jönnének a randalírozások, a gyújtogatások. Csökönyösen hajtogatta, hogy az alkotmány elleni puccs miatt a bűnösöket rács mögé kell állítani, az ellenzék pedig ne asszisztáljon egy diktatúra felépítéséhez. 2010-ben azért nem hittem neki, mert a demokratikus oldal a padlón volt, nem lett volna ereje a bojkotthoz. 2014-re egy olyan összefogást javasoltam, amelyben a demokratikus pártok már csak frakcióként viselkednek, egyeztetik álláspontjukat a nép javára, és a Fidesz-KDNP jobboldali-nacionalista népfrontjával egy demokratikus népfrontot szegeznek szembe. Ez nem történt meg, mivel a pártok túlságosan el voltak telve a saját nézeteikkel és befolyásukkal. Az erő alapján akartak kooperálni, nem abból indultak ki, hogy milyen intézkedések szükségesek az ország rendbe tételéhez. Abban vitatkozom Bartussal, hogy egy szétzilált ellenzék bojkottja elérte volna-e a NER bukását. Az biztos, hogy nagy nemzetközi figyelmet keltett volna, de talán nem sokáig. Csak erős ellenzék tudja igazán alkalmazni a parlament bojkottjának a fegyverét.

Nem hiszem, hogy a demokratikus ellenzék pusztán az egyéni túlélésre játszik, s hogy csak az érdekli, hogy meglegyen a parlamenti fizetése és a pártjának - a miniszterelnök kegyelméből - kifizetendő állami támogatás. (Ezt egy diktátor egy pillanat alatt eltörölheti, és már voltak is tervek arról, hogy egyik pártnak se járjon támogatás.) De ha nem árulók, akkor nagyon ügyetlenek, és ezzel végső soron a rendszer demokratikus álcájának fenntartásához járulnak hozzá.

Ha a Parlamentben nem rúghatnak labdába, az utcán pedig nincs erejük, akkor nemigen tudják formálni a magyar politikát. Akkor minden megy tovább a maga útján. Orbán tovább követi Mussolini forgatókönyvét, egyre többször vegyítve az olasz fasizmus államközpontúságát a nácizmus antiszemitizmusával. A demokratikus jogokból csak annyit hagy meg, amennyi még nem veszélyezteti a rendszerét, és amennyi szükséges a pénzforrásként, fejős tehénként használt Európai Unióban való maradáshoz. De ne reménykedjünk abban, hogy egy diktátort meg lehet fékezni a pénzcsapok elzárásával! Hitler maga lépett ki a Nemzetközösségből, Észak-Korea pedig lényegében a saját erejéből jutott el mára a hidrogénbombával felszerelt interkontinentális rakétáig. (A népe pedig juj, de boldog.) Miért gondolnánk, hogy Orbán ezt nem tudná utána csinálni? Ha beledöglünk is. Egy diktátornak a pénznél is többet ér a hatalom, s az ország elszegényedése ebben nem szempont.

A nyers diktatúra veszélye itt lebeg a fejünk fölött. Ha Veszprémben nem sérült volna meg a kétharmad, és ha a Jobbik nem érzi meg az őt is fenyegető veszélyeket, most a terrorizmus-fenyegetettségre hivatkozva a kormány bevezethetné a teljes ellenőrzést a média fölött, mehetnénk katonának, és bármikor elvihetnék az autóinkat is, az ország védelme érdekében. És a napokban máris veszélyhelyzetet hirdettek ki, az ország egész területére, holott az újabb migránshullámnak még semmi jele. És ha jönnek is majd, vajon mitől félnének Egerben, Salgótarjánban, Miskolcon?

Bartus László szerint 2014-ben további húsz évre adtunk felhatalmazást a jelenlegi rendszernek - butaságból, gyávaságból, sunyiságból. Egyetértek. De ebben a helyzetben mit lehet tenni?

Ha a versenyt el is vesztettük, még indulhatunk a reményfutamban. Még többé-kevésbé urai vagyunk a saját helyzetünknek. Még mi döntjük el, hogy házasodjunk-e, vállaljunk-e gyerekeket, mivel egyensúlyozzuk ki az állami oktatás egyoldalúságát, szemellenzősségét. Hiszek abban, hogy az állami struktúrák mellett, azokat nem lebontva, de esetenként azokat negligálva létre lehet hozni egy másik közösséget. Lehet egy megye, egy város, egy kerület, vagy akár csak egy lakótelep is olyan, amilyennek az ott lakók szeretnék. Önkéntes alapon besegíthetünk a lerobbant egészségügynek és a pedagógusoknak, pénzt gyűjthetünk nekik, és külföldi forrásokat is igénybe vehetünk. Valahogy jó lenne kibekkelni az elkövetkező sanyarú éveket, megtartva demokratikus hitünket, gyakorolva emberségünket, ébren tartva a reményt. És készen állva a rendszer megbuktatására is - ha eljön az idő.

Egy "alternatív Magyarország" élhetőbb lehetne, mint az igazi. Erről már írtam. Tovább kellene gondolni az ötletet.

http://nol.hu/velemeny/alternativ-magyarorszag-1561101

.

 Sok jó barátom van, akik zsidóként azonosítják magukat, így már régen szembesültem az úgynevezett zsidókérdéssel. Hogy lehet valaki antiszemita? És miért kellene filoszemitának lennie annak, aki ezt elítéli? Én sem nem utálom a zsidókat (nem is lenne rá okom), sem nem szeretem őket (kivéve közülük néhányat), egyszerűen tudomásul veszem a zsidóságukat. A "zsidókérdés" tehát számomra úgy vetődik fel, hogy miért lehet egyáltalán kérdés a zsidókhoz való viszony.

Nemrég elolvastam Heller Ágnes évekkel ezelőtt megjelent esszéjét (A "zsidókérdés" megoldhatatlansága..“.), és különösen az ajánló szövegnek az a része keltette fel az érdeklődésemet, miszerint az antiszemitizmus legújabb válfaja az Izrael-ellenesség. Én ugyanis sok ponton bírálom Izrael Állam politikáját. Kíváncsi voltam, hogy vajon én is antiszemitának minősülök-e emiatt.

Heller Ágnes végigveszi az antiszemitizmus megnyilvánulási formáit az ókortól a holokauszt utáni korszakig, és megállapítja, hogy zsidógyűlölet mindig volt, és mindig lesz, a probléma megoldási kísérletei (az asszimiláció, az integráció, a cionizmus) nem váltak be, mert ez az ősrégi indulat mindig új formát ölt. Nem kételkedem ennek az elemzésnek az alaposságában, de én egy kicsit másképpen látom a dolgot.

A zsidók másságának sok összetevője van. Mindegyiket kezelni lehet valamilyen módon. Az izraelita vallás által okozott ellenérzéseket az ateizmus oldaná meg. Nincs Isten, következésképp a kiválasztott nép legendáját is a zsidók találták ki. (Persze ehhez hozzátartozik, hogy Isten a keresztények számára is megszűnne, maradna Jézus, a prédikátor, egy új erkölcsiség hirdetője.) Egy kevésbé radikális megoldás, hogy mindenki higgyen abban az istenben, akiben akar, ez magányügy vagy ha tetszik, egy csoport belügye. A végén úgyis mindnyájan meghalunk. (És aki nem hisz a reinkarnációban, az nem is születik újra.)

A zsidó szokások összeegyeztethetők a többi nép szokásaival. Senkinek semmi köze, hogy ki milyen húst fogyaszt, és mikor koplal, vagy hogy ugyanabban az edényben tartja-e a tejes ételeket, mint a húsos ételeket. A szombat tartása vallási követelmény, a vallással együtt ez is megszűnik. A zsidók is dolgozhatnak szombaton, vasárnap pedig pihenhetnek, vagy fordítva: mindenki szombaton pihen vasárnap helyett. Én ebben nem látok olyan ellentmondást, ami miatt bárkit is utálnunk kellene.

A zsidóknak nem latin írásuk van, mint ahogy nagyon sok más népnek, és jobbról balra írnak, mint az arabok. Na és? Ma már olyan számítógépes programok vannak, amelyek egy szempillantás alatt megoldják a betű szerinti átírást bármilyen írásrendszerről bármilyen írásrendszerre. A zsidók átmenetileg, a szétszóratás után használt nyelvei (a jiddis és a ladino) tökéletesen irodalomképesek voltak, a jiddisül író Isaac Bashevis Singer még az irodalmi Nobel-díjat is kiérdemelte. Az Izrael Állam létrejötte után megreformált héber nyelven pedig a legbonyolultabb műszaki információk is közölhetők, tehát ez is "partiképessé" vált a nyelvek sok színű családjában.

Van-e sajátosan zsidó kultúra? Van. Ez a kedvezőtlen környezettel való megküzdés és a sikeressé válás kultúrája. (Istennek a zsidókkal kötött szövetsége, a kiválasztottság ennek a kultúrának egyszerre oka és terméke. Minden nép eredetmondája közül ez volt a leggyümölcsözőbb.) A zsidók rendkivüli sikerességének (és most nem az átlagról beszélek, hiszen a zsidók között éppúgy vannak élhetetlenek, terméketlen álmodozók és kudarcos üzletemberek, mint a többi nép között) az a hit az alapja, hogy minden külső segítség nélkül, illetve az ellenségeskedés ellenére csak magukra számíthatnak, és mindent meg kell tenniük a sorsuk jobbra fordulása érdekében. Ez a titka annak, hogy sok értelmiségi pályán találunk sikeres zsidókat. Ha a többi nép is nagyon sikeres akarna lenni, a zsidók sikeressége nem lenne annyira nyilvánvaló. És nem is az. A kínaiak legendás szívóssága, találékonysága ugyanolyan hatékony lehetett, és idővel - már csak a népesedési adatok különbsége okán is - minden fontos pozícióba a kínaiak fognak kerülni. És a koreaiak. És mindenki más, akinek van elég kitartása és szorgalma.

A zsidókkal szembeni ellenszenvnek sok oka van, illetve volt. A zsidók ragaszkodtak a saját istenükhöz. Ez nem lett volna nagy baj, ha a helyi isteneknek is áldoztak volna. Jahve lehetett volna egy plusz isten, a saját pártfogójuk. A zsidók makacssága (a Mózes által közvetített parancsolat, hogy ugyanis ne legyenek más isteneitek) ezt megakadályozta. Persze a keresztények is beleestek ugyanebbe a hibába, amikor ugyanígy ragaszkodtak a Jézus által közvetített istenükhöz. Nem lett volna keresztényüldözés, ha a római keresztények egyszerűen tanítójuknak tekintették volna Jézust, aki iránymutatást ad ahhoz, hogy hogy kell bánni embertársainkkal, vagy éppen az ellenségeinkkel. És nem hiszem, hogy a mártíraik nélkül kevésbé terjedt volna el a kereszténység. (Figyelemre méltó, hogy valamivel később az iszlám is hasonló, univerzális igénnyel állt elő.)

Heller Ágnes megemlíti az újra és újra felbukkanó vérvádat, ami szerinte eredetileg a görög kultúra kivetülése volt az idegen zsidókra. A világuralmat megszerezni akaró Cion bölcseinek tulajdonított hamisítvány ma is igen népszerű. Ez ellen felvilágosítással lehet harcolni. Az antiszemitizmus elleni harc egy bizonyos vonatkozásban a butaság elleni harc.

És most nézzük Izraelt. Az ősi földre való visszatérés volt a cionisták megoldása arra, hogy a zsidók ugyanolyan néppé váljanak, mint a többi. Lehetett volna más úticéljuk is: Szibéria (a birobidzsáni zsidó autonóm köztársaság már a harmincas évek óta létezett, sajnos, a kommunista rendszeren belül, Sztálin diktatúrájában), vagy az Egyesült Államok. (Az Amish közösséghez hasonlóan létesülhettek volna zsidó önigazgatású közösségek is Amerikában. )

Igaz, hogy Amerikában is létezik antiszemitizmus, de az teljes mértékben európai import. A bevándorlók hurcolták be, és nem nyer megerősítést az új viszonyok között. Hiszen Amerika még mindig a lehetőségek országa, ahol elvben mindenki megvalósíthatja az álmait. Ha megvalósíthatóak. Amerikában nem üldözik a zsidókat, és a század elején elegendő hely is lett volna a letelepedéshez. (És sok szovjet zsidó számára Izrael egy kitérő volt, eleve Amerikába szerettek volna kivándorolni.)

Palesztínával az volt a baj, hogy ott már - a csekély létszámú zsidó maradványok mellett - arabok laktak, a középkori hódítások eredményeképpen, az arab világbirodalom maradványaképpen. Ráadásul a terület angol fennhatóság alatt állt. Heller Ágnes figyelmeztet, hogy Izraelt nem szabad úgy kezelnünk, mintha tényleg kiválasztottak lennének, és ennek megfelelően minden problémát okosabban kellene megoldaniuk, mint a többi nép. Ez igaz. Nem is felelősségrevonásról van szó. De amikor az ember egy ilyen problémával találja szemben magát, óhatatlanul eszébe jutnak jobbnak tűnő megoldások. Például: mi lett volna, ha a zsidók az arabokkal szövetkezve, a kettejük jövőbeli együttműködése jegyében harcoltak volna a britek ellen? Mi lett volna, ha a hagyományos és kevéssé hatékony arab gazdaságoknak felajánlják az európai színvonalú technikák megosztását? Mi lett volna, ha a szükséges területeket - a világ zsidóságától kapott pénzen - megveszik, vagy legalább bérbe veszik, elismerve, hogy a föld tulajdonjoga továbbra is a palesztíniai arabokat illeti meg? Mi lett volna, ha a szuezi háború és az 1967-es hatnapos háború helyett az ENSZ-hez fordulnak a vitás kérdések tisztázása céljából?

Nehéz dolog még az ENSZ-határozat alapján is kikanyarítani az arab földek egy részét a nemzetállam létrehozása vagy megerősítése céljából. Heller Ágnes szerint az újkori antiszemitizmus egyik formája Izrael elítélése a palesztín földek jogtalan birtoklása vagy legújabban a falépítés miatt. Bizonyos, hogy az antiszemiták számára Izrael megfelelő új célpont (sokat mond például a Jobbik elkötelezettsége a palesztín nép harca mellett), de Izrael maga is nem kevés okot ad a kritikára. Engem elsősorban az idegesít, amikor Izrael a világ zsidóságához fordul támogatásért. Ezzel a felszólítással teszi ügynökökké azokat a zsidó identitású embereket, akik az egyes országok parlamentjeiben vagy egyéb állami intézményeiben dolgoznak. Mert ők vajon hogy segíthetnék Izraelt másképp, mint hogy igyekeznek a saját államuk politikáját Izrael-baráttá tenni? Nem mondom, hogy valójában ezt meg is teszik, hiszen a kettős kötődéssel mindkét irányban kötelezettségek is járnak, de maga a felhívás erre biztatná őket. A zsidók helyett Izraelnek a világhoz, az ENSZ-hez kellene fordulnia. Mindenkinek kötelessége segíteni az agresszió áldozatait, legyenek azok zsidók vagy arabok.

Izraelt azért támadják a környező országok demagóg vezetői, hogy az alapjában véve európai problémát áthozták a Közel-Keletre (ezt mondta a korábbi iráni elnök is), és hogy a zsidókérdést Európának kell megoldania. Európában pedig azzal lehet népszerű egy szélsőjobb párt, ha a zsidók kivándorlását sürgeti. A zsidókérdést valóban azokban az országokban kellene megoldani, ahonnan el akarják űzni a zsidókat. Ennek a kulcsa, hogy a nemzetállamoknak multinacionális ország-államokká kell válniuk. Minél előbb, annál jobb. Az ilyen államokban evidens, hogy mindenki egyenlő jogokkal rendelkezik, akár bennszülött, akár bevándorló, akármilyen a nemzetisége, a vallása, a bőrszíne vagy az anyanyelve.

Ami Izraelnek a környező arab országokhoz való viszonyát illeti, a problémának van egy humánus, és van egy brutális megoldása. A humánus megoldás az, hogy Izrael is átalakul egy ilyen ország-állammá, megszűnik nemzetállam lenni, és minden nemzetiség megkapja az őt megillető jogi védelmet. A környező országok elismerik Izrael Állam létét és jogát az önálló létezéshez. A palesztín menekülttáborokat véglegesen felszámolják, a palesztínok beolvadnak a környező országok lakosságába, és ehhez Izrael, illetve az ENSZ ad pénzalapot.

A brutális megoldásnál figyelembe kell venni, hogy az Izraelt fenyegető iráni atomprogram katonai összecsapásokhoz, végső soron egy senki által nem akart nukleáris holokauszthoz vezethet, és ennek során megszűnhet az emberi élet a Földön. Ha ekkora a kockázat, akkor a megelőzésénél vállalt veszteség is lehet nagy. Ez pedig szerintem az, hogy mind az arabok, mint a zsidók költözzenek el a vitatott területekről, keressenek más helyet maguknak, azt a területet pedig nyilvánítsák a világörökség részének, múzeumokkal, skanzennel, mindenki által látogatható vallási emlékparkokkal. Nem akarok meghalni azért, mert a Föld területének egy pici, a világűrből alig látható részén nem tudnak meglenni egymással az egyébként faji és kulturális rokonságban lévő népek.

Nekem ilyen megoldások jutnak eszembe. Most mégegyszer felteszem a kérdést: antiszemita vagyok, vagy filoszemita? Szerintem csak normális. És félek.