Leszögezem mindjárt az elején: mesterséges intelligencia nem létezik. Az intelligencia alapfeltétele ugyanis, hogy okosan érvényesíti a saját érdekeit. Nem a létrehozójának programját hajtja végre. (Ebből nagy baj származott már az Édenkertben is.) Emiatt nem lehetségesek olyan szabályok, mint például Asimov robotikai törvényei közül az első: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen." Az a robot, amelyik feláldozná magát a létrehozója érdekében, eleve nem lenne intelligens. (Ez vonatkozik az életmentő kutyákra is.)

Laikusként sokat töprengtem azon, hogy mivel lehetne pótolni mesterséges körülmények között az élet két fő funkcióját: az önfenntartást és a fajfenntartást. Egyes kísérletekben az elsőt a villamosvezetékhez való kapcsolódás helyettesítette (amikor a robot akkumulátora kezd lemerülni, azaz "éhes" lesz, és megkeresi a konnektort). Attól itt eltekinthetünk, hogy ebben a folyamatban szinte egyáltalán nem képződik salakanyag, azaz az anyagcserének csak a bemeneti oldala működik. Ez végül is előfordulhatna a természetben is, attól függően, hogy a táplálék mennyire tiszta.

A robot is öregszik, egyes alkatrészei meghibásodhatnak. Jelenleg nehezen tudnánk elgondolni egy olyan robotot, amelyik saját maga gondoskodik egy utódról, hiszen ehhez egy komplex technológiai folyamatot kellene kontrollálnia. Egy gép számára már az az egyszerű dolog is megoldhatatlan lenne, ahogy egy amőba osztódik. A természetben az utód általában picinek születik, azután növekszik. A robotnál ez a növekedés is szinte elképzelhetetlen. De a nagyobb akadály az érdek hiánya. A robotba nem lehet saját érdeket programozni, ha pedig külső érdeket kell beleprogramoznunk, azzal az intelligenciáját tagadjuk.

Az élő szervezetek nem működnek tökéletesen, és épp ennek a tökéletlenségnek köszönhetik azt a képességüket, hogy alkalmazkodni tudnak az előre nem látható helyzetekhez (például a klímaváltozáshoz, az ennivaló mennyiségi és minőségi változásaihoz). A tökéletlenség a tökéletlen reprodukcióból adódik. Mindig akad néhány százaléknyi "selejt", és előfordul, hogy épp ezek a hibás példányok mentik meg a fajt. Ilyen tökéletlenséget persze a robotokba is beprogramozhatunk, de mi lesz az ily módon kiszelektálódó egyedekkel? A természetben a hibás példányok a táplálkozási lánc keretében más élőlények táplálékává válnak (voltaképpen minden zsákmány kudarcot vallott valamilyen módon), de ezt elég nehéz lenne mesterséges körülmények között előállítani. (És riasztó az az elképzelés, hogy kialakulhatnak "ragadozó robotok", amelyek magukba építik egyéb robotok alkatrészeit. Valahogy ezek az alkatrészek túlságosan specializáltak ahhoz, hogy ez a beépítés zökkenőmentesen működhessen.)

Ha valamikor lehetséges lesz olyan szerkezet megalkotása, amelyik az élő szervezet minden fontos funkcióját utánozni tudja, az valószínűleg más módon "él" majd, mint ahogy azt a természetben tapasztaljuk. Az ember megalkotta a repülőgépet és a helikoptert, de még mindig nem képes utánozni a muslica repülését vagy a szitakötő lebegését.

A mesterséges intelligenciánál több sikerrel kecsegtet az élő szervezet kombinálása "intelligens" műszaki elemekkel. (Ez a folyamat már régen elkezdődött, a legkülönfélébb, egyre kifinomultabb protézisek megalkotása révén.) Talán már ma is be lehetne ültetni egy vadkacsa fejébe egy miniatűr kamerát és egy jeltovábbítót (ezek az állat testhőjétől kapnák az energiát), és ennek révén láthatnánk ugyanazt a képet, amelyet a madár lát repülés közben. Egyelőre keveset tudunk azokról az agyi folyamatokról, amelyek az irányváltozással és más mozgásokkal, a felszállással és leszállással függenek össze, de hosszabb távon az sem lehetetlen, hogy a madarat irányítani tudjuk. Ennek révén a madár helyettünk repülne. (Más kérdés, hogy egy ilyen "kibermadár" sem adná tovább képességeit az utódjainak, tehát a beállítását újra és újra a nulláról kellene elvégezni.)

Végül azt a kérdést is fel kell tenni, hogy miért érdekel bennünket egyáltalán a mesterséges intelligencia. Talán mi emberek nem vagyunk eléggé intelligensek? Én úgy gondolom, hogy nem az intelligenciánkat, hanem a teljesítményünket kellene fokozni. Jó lenne úgy olvasni egy könyvet, hogy később minden szavát fel tudjuk idézni. Jó lenne a jelenleginél ezerszer, milliószor gyorsabban (és hibamentesen) végezni el a számításokat.

Mivel az agyunk saját teljesítményét egy határon túl már nem tudjuk fokozni (agykontrollal sem), azon kellene gondolkodni, hogy a külső számítástechnikai kapacitást hogyan lehetne irányítani az idegrendszer felől. A legmodernebb művégtagokat már lehet mozgatni puszta rágondolással. Ugyanígy kellene behívhatóvá tenni a kívánt adatokat, elvégeztetni a szükséges számításokat. Ha szuahéliül akarok kommunikálni, elég lenne a saját anyanyelvemen megfogalmazni valamit, és a szuahéli nyelvre gondolni, és máris megjelenne az agyunkban a szuahéli társalgási könyv megfelelő kifejezése, a kiejtést pedig hallanánk is.

Ha valaha is létezik mesterséges intelligencia, ahhoz a gép csak az információfeldolgozás sebességét és pontosságát adhatja, az intelligenciát sajnos továbbra is az embernek kell szolgáltatnia.

Régóta vitatják, hogy lehetséges-e az időben való utazás, ezt a témát különösen a regényírók és filmrendezők szeretik. Jó lenne, ha úgy utazhatnánk az időben, mint a térben, de ez sok szempontból kérdéses.

A legegyszerűbb paradoxon az, hogy ha visszautazhatnánk a múltba, és megakadályozhatnánk a saját megszületésünket, akkor nem tudnánk kinek a testébe visszajutni, hiszen a jelenben többé már nem léteznénk.

Egy másik, ennél is erősebb korlát, de amiről kevesebbet beszélnek, hogy csak olyan időpontba utazhatunk, amelyben mi magunk is léteztünk, illetve létezni fogunk. A múlt egy bizonyos tartományába beletartozunk, de csak abba. Nem utazhatunk tehát vissza az őskorba, mert akkor mi nem voltunk, ott nincs semmiféle helyünk, és ugyanez érvényes a távoli jövőre.

Arról szintén kevés szó esik, hogy az idővel együtt változik a tudatunk is, tehát ha feltalálnánk az időgépet, és visszarepülnénk egy olyan évbe, amikor még nem létezett az időgép, mindörökre ott ragadnánk, hiszen abban az időpontban sem az időgépnek, sem a mi időgéppel kapcsolatos ismeretünknek nincs helye. Nem szállhatunk ki abból, ami nem létezik, és különben sem tudnánk, hogy az a szerkezet mire való.

De tegyük fel, hogy lehetséges létrehozni egy időgépet. Akkor azt már valaki biztosan létrehozta a jövőben (feltéve, hogy az emberiség is megérte azt a jövőt). Az a valaki itt járt, és megváltoztatott valamit a történelemben. De mi hogyan tudhatnánk erről? A mi tudatunk a változással együtt módosult. Nem emlékezhetünk olyasvalamire, ami nem létezett. Ha valaki megakadályozta volna, hogy - mondjuk - Putyin vagy Obama megszülessen, nem tudhatnánk róluk. És persze többen is járhattak itt a jövőből, de valahányszor valamit megváltoztattak, a mi emlékeink, történelmi tudásunk is mindannyiszor megváltozott, és mindig csak a legutóbbi állapotra emlékeznénk.

Az időutazásnak mégis van egy jelképes módja. Mert egyszerre több idő is létezik. Ha a brazíliai esőerdő egyik bennszülöttjét elvinnénk New Yorkba, egy bizonyos szempontból a saját jövőjébe kerülhetne, és szabadon vissza is utazhatna a jelenben élő múltjába.

Ha van esze, visszamegy.

Induljunk ki abból, hogy egyetlen Isten van. Mivel Isten mindenható, nem is lehet elgondolni azt a helyzetet, hogy több mindenható Isten is létezik. Ezt az egy Istent viszont a különféle próféták különféleképpen interpretálják. A próféták (Mózes, Jézus és Mohamed) emberek voltak, és mivel senki emberfia nem értheti meg Istent, nem tételezhető fel, hogy bármelyikük interpretációja tökéletes és hogy kizárja a másikét. Az a feltételezés, hogy egy prófétának van annyi esze, hogy ő képviselhesse Istent a többi ember előtt, eleve istenkáromlás.

Nem képzelhető el, hogy ez az egyetlen Isten a zsinagógában azt szereti, ha kalap van a fejemen, a keresztény templomban azt szereti, ha leveszem a kalapomat, a mecsetben pedig azt, ha leveszem a cipőmet. Ezek pusztán emberi hiedelmek és az egyes vallásokon belül elterjedt szokások. Ugyanezt elmondhatjuk a kalapos-pajeszos zsidókról, a keresztet vető keresztényekről és a hosszú szakállú mohamedánokról. Isten nyilván kedveli, ha imádják, de hogy ki mikor böjtöl és naponta hányszor imádkozik, az feltehetően hidegen hagyja. És ha az egyik próféta hívei gyilkolják a másik próféta híveit, az feltehetően arra fogja késztetni ezt az egy Istent, hogy egy adott pillanatban véget vessen ennek az egész vircsaftnak.

Kellene egy olyan alapnorma, amely mindegyik vallásra érvényes. Ebbe beletartozna, hogy tisztelni kell az emberi életet, segíteni kell a rászorulóknak, szorgalmasan kell dolgozni, valamint óvni kell a természeti környezetet. Ehhez egy-két dolgot még biztosan hozzá lehet tenni, de most nem a teljesség a lényeg. A lényeg az, hogy az egyéni vagy vallási szokások követése magánügy kell legyen, és az egyik irányzat hívei nem kérhetik számon a saját értékrendjüket a másik irányzat hívein. A multikulturalizmus és vallási sokszínűség csak egy ilyen általánosan elfogadott normával együtt létezhet. Aki úgy vándorol be egy országba, hogy nem ismeri el magára nézve kötelezőnek ezeket a követelményeket (vagy ha már ott születik, de megsérti a normát), annak nem lehet helye az adott országban.

Nagyon fontos megértetni minden vallásos emberrel: ha hősiesen gyilkolod a másik vallás híveit, akkor nemcsak hogy nem hős mártírként jutsz a mennyországba (már ha egyáltalán létezik - ezen a téren a zsidók hátrányban vannak), hanem egyáltalán nem kerülhetsz oda. Ártatlan embereket megölni nem erény, hanem bűn, és ha közben te magad is meghalsz, az az öngyilkosság egyik fajtája. Az öngyilkosságot pedig minden vallás tiltja. (Talán a buddhista szerzetesek esetét, akik elégették magukat a vietnami háború alatt, a politikai tényezők miatt külön kezelhetjük.)

2015 januárjában Párizsban iszlám terroristák hidegvérrel lemészároltak tizenkét embert, majd azt kiáltották: "Megbosszultuk a prófétát". Mohamedet (Mózest, Jézust stb.) nem lehet megbosszulni. Akárhány gyilkosság sem feledtetheti azt a tényt, hogy valaki valamit (valami rosszat) gondolt róla. Mohamed nem olvas francia élclapokat, és senkinek sem tiltotta meg, hogy nyilvánosan ábrázolja. (Nem ismerem a Koránt, de ha tett ilyen említést, akkor az nyilván a "személyi kultusz" elkerülésére vonatkozott.) Mózest sem érdeklik a kommentárok, és Jézusnak sem fűződik semmi érdeke ahhoz, hogy glóriával jelenítsék meg - a keresztre feszítés ábrázolását pedig véleményem szerint kifejezetten perverz dolognak tarthatja.

Egy Isten van, és mi, emberek, semmit sem tudhatunk róla biztosan.

Utóirat: Lehet, hogy mindezekben tévedek. Én is ember vagyok.

Bevallom, a cím erősen túlzó. Az én elképzelésem nem a játékelméletből eredezteti az etikát, és legfeljebb a nem zéró összegű játékokhoz van köze. Nevezetesen ahhoz, hogy ha az ellenfél érdekeit is figyelembe vesszük, akkor mindketten jól járunk. És ezt nem én találtam ki. Maga az erkölcs is így jött létre, csak az akkori emberek nem voltak annyira tudatosak és együttműködők, hogy ezt így meg tudták volna fogalmazni. Szükségük volt egy Tízparancsolatra, egy állam törvényeire, hogy elfogadják: az önzés konfliktusokhoz vezet. Ezek a konfliktusok pedig végső soron mindenféle együttes tevékenységet lehetetlenné tesznek, tehát szükség van játékszabályokra, amelyek segítik kordában tartani azokat.

Ha lenne egy filozófiai műveltségem, most idézhetném az egyes elméleteket, amelyek kísérletet tettek az erkölcsi szabályok megmagyarázására, a vallási előírásoktól a szocialista együtt élés elveiig. Mindegyik közös jellemzője, hogy az önzésnek határt kell szabni, és az erkölcsi szabályoknak engedelmeskedni kell.

Nagy különbség azonban, hogy ezekben az erkölcsi konstrukciókban kiket tekintenek játékosnak. A király és a nemesség jogait a Magna Carta és az Aranybulla szabályozta, az állam és a felvilágosulás polgárának viszonyát az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, és az államok egymás közti viszonyát az ENSZ alapokmánya és számos fontos állásfoglalása.

Én úgy gondolom, hogy az egymásnak ellentmondó érdekek összeegyeztethetők. A királynak nem lehet érdeke, hogy mindent elvegyen az alattvalóitól, a földesúrnak sem, hogy a jobbágyait teljesen kifossza. Hasonlóképpen a tőkés is jobban jár, ha nagyobb munkabérrel fizeti ki és tartja meg a munkásait. Marx jött rá, hogy a tőkés a munkaerőt is áruként kezeli, a munkást ugyanúgy megveszi, mint a termeléshez szükséges gépeket és nyersanyagokat. Mivel mindent a lehető legolcsóbban kell megvenni és a lehető legdrágábban eladni, a tőkés túlhatalmával (a termelési eszközök és a tőke tulajdonlásával) szemben a munkások szervezkedni kezdtek (szakszervezetek és munkáspártok), és így valóságos háború alakult ki, holott volt egy sokkal ésszerűbb út is az érdekeik egyeztetésére. Ha a tőkés nem fix fizetést adott volna a munkásoknak, hanem a megtermelt többlet egy bizonyos százalékát, egyből helyreállt volna a harmónia. Ha nő a termelés, mindenkinek a javadalmazása nő, tehát mindenkinek az az érdeke, hogy a termelés jobban menjen. Mi van akkor, ha a bevétel csökken? Ez mindenkit intenzív gondolkodásra késztette volna, és vagy közösen alakítottak volna ki új profilt, vagy megegyeztek volna a létszám konszenzus alapján történő csökkentésében. Nem a tőkés mondott volna le az alacsony hasznot termelő tényezőkről (gépről és munkásról), hanem a vállalat, beleértve a munkások kollektíváját is. Ha a kezdetektől ilyen alapon működik a tőkés vállalkozás, a munkásmozgalom ki sem alakult volna, illetve az önző kapitalistákkal senki sem szerződött volna.

Ezt a gondolatmenetet a történelemre is lehet alkalmazni. Utólag könnyen látható, hogy egy sor olyan háborút indítottak, amelyek egyáltalán nem kecsegtettek győzelemmel, csak ezt az uralkodók és a tábornokaik nem tudták. Hannibál nem menetelt volna Róma ellen az elefántjaival, ha akad valaki, aki elmagyarázza neki, hogy a kockázat sokkal nagyobb az elérhető haszonnál. Napóleon nem támadta volna meg Oroszországot, Hitler pedig megelégedett volna a lengyel földek birtoklásával (amelyek megtartása a brit és francia hadüzenet ellenére is biztosítottnak látszott). Mennyire más lett volna a történelem, ha a gyengébb népek meghódolnak, az erősebbek pedig nem kezdenek bele a megvalósíthatatlannak látszó hódításokba! Ez lett volna az intelligens megoldás. Olyan megállapodások kötése, amelyek mindegyik fél számára a legnagyobb hasznot ígéri, a legkevesebb veszteség mellett. Erre a "játékelméleti" megközelítésre azonban nem volt az emberiség eléggé érett. És talán most sem az. De lehetne rá törekedni.

"Nem zéró összegű játék" helyett persze mondhatnánk harmonizálást is. Hiszek abban, hogy a konfliktusaink túlnyomó része abból fakad, hogy nem vesszük figyelembe a többi játékos érdekeit, és nem harmóniára törekszünk, hanem az önző céljainkat erőltetjük. A társadalomban és a magánéletben is. Biztos vagyok benne, hogy ha váláskor a felek figyelembe vennék a másik érdekét (és a gyerekek érdekeit mindenekelőtt), kevesebb lenne a pereskedés és a gyűlölködés. Mindenkinek joga van a boldogság keresésére (ezt az amerikai alkotmány is leszögezi), és ebben a többiek is partnerek lehetnek.

Ez csak egy vázlat, ezért a gondolatmenetemet itt be is fejezem. Csak még egy szó a mai magyarországi politikai küzdelmekről. Nyilvánvaló, hogy a Fidesz-KDNP kormány minden erőforrást magának akar megszerezni, és olyan jogszabályokat hoz, amelyek hosszú távon lehetetlenné teszik az elszámoltatást. A jelenlegi "játszmában" figyelembe veszik az Európai Unió gyengeségét és az ellenzék szétforgácsolódását. Sajnálatos módon az Unió tehetetlen, mert az uniós elveket csak az egyes országok felvételénél veszik figyelembe, nem vizsgálják évről évre. (Az utóbbi esetben már régen kipenderítették volna Magyarországot.) Sajnálatos módon rövidesen elfogynak a fejletlenebb tagországok felzárkózását célzó kohéziós alapok, és akkor már a kormányunk érdekeltsége is megszűnik abban, hogy legalább szavakban megfeleljenek az EU elvárásainak. Akkor kilépünk, és az eddigi puha diktatúra gyorsan keményedni kezd. A kormányzó erőtől nem várhatjuk el, hogy harmonizálja az érdekeket (egy rabló legfeljebb a társaival hajlandó osztozni a zsákmányon, és azt is csak akkor, ha muszáj). Az ellenzéki csoportok dilemmája: beolvadás a rendszerbe, vagy a rendszer megdöntése. Úgy érzem, ők túl korán a beolvadás mellett döntöttek, nem bíztak benne, hogy a saját jogukon is megszerezhetik a hatalmat. Ellenzékiségük látszat-ellenzékiség, gyengeségük tudatában a könnyebbik utat választották. Mit tehetnek a polgárok? Számukra is ugyanez a dilemma jelentkezik: elfogadják a diktatúrát, vagy tesznek ellene. A diktatúra elfogadása sokkal egyszerűbb. Egy bizonyos pontig. Ameddig még nem a saját rabságukról van szó. De egy diktatúrát nem lehet megúszni önmagunk teljes elvesztése nélkül. (Ennek első fázisa, amikor csak az elveinket, a meggyőződésünket adjuk fel, és nyilvánosan dicsőítünk egy embert, akit pedig belül mélyen megvetünk.)

Az ellenzéknek újra kell születnie. Ebben kényszerűségből a külső hatalmakra is támaszkodni kell (és vállalni a vádakat a hazaárulásról). Ha magunkat nem tudjuk felszabadítani, akkor engednünk kell, hogy mások szabadítsanak fel bennünket. Ez nem új a magyar történelemben (a törökök ellen a Habsburgok segítettek, a németek ellen a szovjetek). Németország is úgy tudott visszatérni a demokrácia útjára, hogy előbb elveszített egy háborút. Erővel szemben csak erő állítható, ez nem is kérdés. Ahhoz, hogy az emberek felismerjék, már nem szükséges magukat megalázni a túlélés érdekében, komoly felvilágosító munkára van szükség. Önmagunk felszabadítása eltarthat egy darabig, és sok tényezőn múlik, hogy ez a küzdelem meddig húzódik el. A nagyobb probléma az, hogy mit kezdjünk a kollaboránsokkal a feltételezett győzelem után. A harmonizáció követelménye azt diktálja, hogy megértéssel kell lennünk. Nem voltak gazemberek (nem mindenki), csak gyöngék. Ezért nem értek egyet a mostani ellenzék egyes csoportjainak azzal a fenyegetésével, hogy mindenkitől elvesszük azt, amit jogtalanul szerzett, és mindenkit bíróság elé állítunk. Hiszen ezt a rablást mi tettük lehetővé, a gyengeségünkkel, a "böszmeségünkkel". A demokratikus oldal remélt győzelmével új helyzet áll elő, és a poszt-diktatúra körülményei között egy új harmóniát kell létrehozni és működtetni. (Ezzel függ össze az is, hogy én az ügynökaktáknak sem tulajdonítanék különösebb jelentőséget. Mindenkinek megvolt a személyes indoka, hogy besúgóvá váljon. Ez senkinek nem lehetett a kifejezett célja. Jobban járnánk, ha inkább megtiltanánk ezek nyilvánosságra hozatalát, azt, hogy az egyik fél kijátszhassa az "ügynök-kártyát" a másik ellen.)

Az ellenzéknek meg kell újulnia, és ebben is a harmonizáció útját kellene követni. Nincs szükség ennyi külön ellenzéki csoportra, hiszen a céljaik nagyrészt közösek. Harmonizálni kellene a vezetőik és szimpatizánsaik céljait. Külön-külön semmi remény. Aki be akar jutni a hatalomba, jobban teszi, ha egy jó vonatra száll (még ha csak a turista osztályon is jut számára hely), mint ha egy olyan mozdonyon masiniszta, amelyik el sem tud indulni.

 

.

 

 

 

Amatőr kozmológus vagyok. Nem szorgalmas tanulás, hanem gondolkodás, következtetés által. (Ez a klasszikus módszer. A legkevésbé idő- és pénzigényes.) És most, azt hiszem, rájöttem valamire.

Amióta felfedezték, hogy a Világegyetem tágul, és feltételezték, hogy ez a tágulás egy "ősrobbanással" függ össze, a Világegyetem jövőjével kapcsolatban három fő elméletet dolgoztak ki. Az első egyszerűen leszögezi, hogy az Univerzum tágul. A második feltételezi, hogy a tágulás egyszer abbamarad, és visszájára fordul, minden egy pontban fog összesűrűsödni, mint az ősrobbanás előtt. A harmadik ezt a kettőt kombinálja, azt mondja ki, hogy az összehúzódás után minden újrakezdődik, a világunk tágul és összehúzódik, azaz pulzál ("pulzáló világegyetem").

Nekem az első problémám az Ősrobbanással van. A robbanás tagadhatatlan, de az egyáltalán nem biztos, hogy ebben a robbanásban jött létre a világ. Ha egy atombomba-kísérlet színhelye fölött elrepül egy vadkacsaraj, mindegyik kacsa különböző irányba szóródik szét, de ők nem a robbanásban jöttek létre.

És a kilencvenes években a csillagászok találtak egy távoli égitestet, amelyiknek a bevett módszerekkel számított kora nagyobb volt, mint az egész Világegyetem kora. Bár ezt később megpróbálták megmagyarázni, az egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a robbanás előtt is volt itt valamiféle anyag, amelyik ugyanígy szóródott szét. A hőmérséklete is lehet ugyanakkora, mint a környezetéé, hiszen a robbanás nyilván megnövelte (és nivellálta) minden objektum hőmérsékletét. Elképzelhető, hogy ez a nagy robbanás két kozmikus méretű halmaz ütközéséből jött létre, és mindkét halmaz anyaga ugyanúgy szóródik szét. Az epicentrum helyéről és méretéről lehet vitatkozni, de ez nem függ össze az égitestek jelenleg tapasztalható mozgásával.

Ha elfogadjuk, hogy itt valóban ősrobbanás történt, amelyben az anyag a mérhetetlen sűrűsége miatt robbant fel, akkor a robbanás előtt az anyag sűrűsége kisebb lehetett. Ha egy anyag sűrűsége nő, akkor zsugorodik. Az ősrobbanás-elméletnek csak akkor van értelme, ha feltételezzük, hogy a ez a növekedés egyszer törvényszerűen megáll, és attól kezdve a sűrűsödés fog dominálni. Számomra tehát a három fő elmélet közül csak a pulzáló világegyetem elméletének van értelme.

A mostani mérések azt mutatják, hogy a tágulás nem lassul, hanem gyorsul. Ez a széthulló világegyetemet feltételezi. De itt álljunk meg egy pillanatra! Az egyetemes fizikai törvények szerint ez a gyorsulás csak valamiféle erő hatására valósulhat meg. Kell tehát egy külső objektum, amelyik a mi megfigyelhető világunkat kifelé vonzza. Ez lehet egy másik, még nagyobb univerzum. A csillagászok által feltételezett "fekete anyag" nem lehet, hiszen az nem kívül van, hanem a csillagok közötti megfigyelhetetlen térben, a vonzása tehát nem érvényesülhet kifelé.

Még szóba jöhet egy feketelyuk-elképzelés is. A fekete lyukak elnyelik az anyagot, a fényt is, ezért nem látjuk őket. De a dinamikájuk olyan, hogy feltételezhető, hogy amit az egyik oldalon elnyelnek, az a másik oldalon kilökődik. Elképzelhető, hogy amit mi nagy ősrobbanásnak nevezünk, az egy gigantikus, univerzum méretű fekete lyuknak a kimeneti oldala, azaz nem robbanásról, hanem a beszippantott anyag robbanásszerű kilövelléséről van szó. Ennek a hatása is hasonló lenne az ősrobbanáshoz, hiszen a fekete lyuk nyílása az anyaghoz képest elképzelhetetlenül keskeny is lehet. Ezt én "egysejtű világegyetem" modellnek nevezném, hiszen az anyag hasonlítana az egysejtű által megemésztett és ürített anyaghoz. Ez az egysejtű világa a feketelyuk-gyomor révén emésztené meg az anyagot, úgy araszolna előre, mint egy gigantikus giliszta.

A megfigyelhető világegyetemben sok fekete lyuk van, lehet, hogy minden csillagrendszer közepén legalább egy. A gyorsuló széthullást ezek után magyarázhatjuk egy gigantikus fekete lyukkal, amely az Univerzum külső részén van. A táguló világegyetemre utaló első adatokból még nem volt világos, hogy hol van a központ (hiszen minden pont távolodik minden másik ponttól), de a mérési pontosság (a mérés pontatlansága) nem zárja ki, hogy létezzen egy ilyen külső fekete lyuk is, amelyik úgy szippantja be az anyagot, hogy a Földről még mindig tágulásnak látszik, holott minden csak tőlünk távolodik, és ennek a tágulásnak lehet egy meghatározott iránya.

Egyelőre itt tartok. Összeütköző univerzumok, pulzáló világegyetem, gigantikus fekete lyuk. De többet nem is lehet várni egy amatőrtől.

Az áldozat fogalma egyidős a vallásokkal. Már az egyistenhit előtt is áldozatokat mutattak be a különféle isteneknek. Az áldozatnak az a logikája, hogy ha valamiről lemondok, ami nekem fontos, kellemes, és azt felajánlom az isteneknek, akkor cserében az istenek jól fognak bánni velem. Itt mindjárt felvetődik az a kérdés, hogy ha az áldozatért várok valamit cserébe, az mennyiben áldozat. Nem inkább valamiféle alku, cserekereskedelem? Neked adunk egy bárányt, és ezért te adsz esőt. Neked adunk egy szüzet, és ezért te egy ideig békén hagysz bennünket. Más kérdés, hogy ami nekünk olyan nagy érték, például az étel és a szűz, vajon olyan nagy érték-e az isteneknek is. És különösen kérdéses, hogy ha az isteneknek csak a mi áldozatunk füstje jut, nem maga az étel, azzal mit tudnak kezdeni. Mindegy, a gesztus a fontos.

Az Ószövetségben ott van Ábrahám története, akitől az Úr azt kívánta, hogy áldozza fel neki az első szülött fiát, Izsákot. Ez már azért is furcsa, mert ez az áldozat korántsem lett volna önkéntes. Nem adomány lett volna, hanem adó. De hamarosan kiderül, hogy ez csak egy teszt volt, az Úr meg akart győződni Ábrahám feltétlen hűségéről. Már ifjúkoromban is nagyon zavart ez a sztori. Mi van, ha a szomszéd álmában jelenik meg az Isten, és azt kéri tőle, hogy mészároljon le bennünket? Tegyük fel, hogy maga az Isten ilyet nem akar, de a szomszéd félreérti a sugallatot. Isten ments, hogy ilyen történetbe belekeveredjek!

A legfurcsább dolog csak most jön. Sok helyen lehet látni azt az érvelést (falragaszon, graffitin), miszerint "Isten annyira szeretett bennünket, hogy a saját egyszülött fiát áldozta értünk". Itt bizony kibicsaklik a logika. Ki áldozta fel Jézust? Az Isten. Kinek áldozta fel? Saját magának. (A saját magának áldozatot bemutató Isten esetében értelmetlen az alku. Vagy csak olyan alkuról lehet szó, amelynek árát majd az emberiségnek kell megfizetnie, utólag.)

Miért áldozta fel az Isten a saját fiát? Hogy ezzel megválthassa az emberiség bűneit. Azért kellett Jézusnak kínszenvedések közepette meghalnia, hogy az emberiség bűnei meg legyenek bocsátva. De ez csak az első felvonás volt. Mert jön még egy "utolsó ítélet" is, ami majd végleg rendet csinál. Ez aztán nem lesz egy sétagalopp. Az evangélisták szerint nemzetek és országok bonyolódnak bele háborúkba, amik azokra is hatnak, akik a "híreket" hallják. Éhségek lesznek, továbbá döghalálok, azaz pusztító betegségek, kórok, amelyek az embert és a természeti környezetet sújtják. Végül a földindulások is feltűnően megszaporodnak. Az emberek előre félnek a történtektől, de ezeknek "meg kell lenniük". Nos, lehet, hogy Jézus feláldozásának volt valami köze ahhoz, hogy mennyire szeret bennünket az Isten, de ez a végkifejlet már túlmegy minden határon. Egyszerűbb lenne a kevés bűntelen embert kiragadni a bűn mocsarából, és a mennyországba felvinni, a többieket pedig hagyni, hadd vétkezzenek tovább.

A bűn és a bűn kezelése az egész Bibliában végigvonul. A tiltott gyümölcs leszakítása miatt szülik meg a nők fájdalommal a gyermekeiket (egyébként pont úgy, mint az összes többi emlős, csak tessék megnézni egy kiscica születését), amellett mindannyiunknak meg kell halnia. (Nem tudom, mi lett volna a büntetés, ha Ádám és Éva az örök élet almájába harap bele.) Isten hajlamos megbüntetni az apák vétkeit a fiakban (egyesek szerint csak azokban a fiakban, akik az apjuk mintáját követik, de hát azok a saját jogukon is bűnösök). A keresztény vallási irányzatok többsége szerint születésünktől fogva bűnösök vagyunk. Ebből a szempontból a kereszténység a bűnös emberek vallása. Isteni csoda, hogy ennyire elterjedt a világon.

Laikus gondolatmenetemet egy misszionáriusviccel zárom. A misszionárius részletesen elmesélni, hogy amit a bennszülöttek eddig műveltek, az egytől egyig bűnös dolog. Az előadás végén a törzsfőnök megkérdezi, hogy akkor is bűnösök voltak-e, amikor még nem tudták, hogy bűnös dolgokat cselekedtek. - Akkor még nem, mert nem tudtátok megkülönböztetni a jót a rossztól - feleli a misszionárius. - Akkor meg, az Ég áldja meg, miért kellett bennünket felvilágosítania? - kérdezi a törzsfőnök.

A filozófiai olvasmányaimról már említést tettem. Most az életfilozófiával, életművészettel kapcsolatban teszek néhány megjegyzést.

A filozófusok mindig is nagy érdeklődést tanúsítottak az erkölcsös élet és a boldogság problematikája iránt. A sztoikusok a lelki nyugalmat tartották alapvetőnek, Boëthius szerint a valódi boldogság csakis belülről fakadhat, azokból a dolgokból, amelyeket képesek vagyunk irányítani. Schopenhauer az ember mohóságára hívja fel a figyelmet (amint valamit megkaptunk, máris újabb dolgokat akarunk megszerezni), és hasonlót mond Epikurosz is (ha a vágyaink egyszerűek, akkor kielégíteni is egyszerű őket). Ehhez többen hozzáteszik, hogy az egyén boldogságához a többi ember boldogsága is szükséges (Arisztotelész), barátokkal kell körülvennünk magunkat (Epikurosz), mindenki boldogsága egyformán fontos (Bentham), a másik ember nem rajtunk kívül létezik (Schopenhauer).

Ezek után nem meglepő, hogy én is elkezdtem töprengeni a boldogságról, és hogy én is két fontos tényezőt találtam: a saját boldogságom nagyrészt tőlem függ, másrészt csak úgy lehet boldog az ember, ha ezáltal mások sem lesznek boldogtalanok.

Azt hívjuk életművésznek, aki minimális erőfeszítéssel maximális sikert ér el, meggazdagszik, drága ételeket eszik, drága borokat iszik, remek szeretőkkel fekszik ágyba, gyönyörű helyen lakik, maximálja a boldogságot. Pedig a boldogsághoz nem kell sem gazdagság, sem kitűnő környezet. Az kell, hogy képesek legyünk megtalálni a jót az adott helyzetben.

Sokan az emberi lét minőségét a tálalás kifinomultságával mérik, pedig az evés maga is élvezet. A fárasztó nap utáni pihenés akkor is jól esik, ha nem baldachinos ágyban alszunk. Az egyiptomi rabszolgák és a középkori parasztok a minénknél sokkal nehezebb életet éltek, de nekik is volt erejük és kedvük eldúdolni egy-egy dalt, és széppé tették a tárgyaikat a maguk módján. Ha ma úgy kellene élnünk, mint ahogy egy középkori földesúr élt, nagyon kellemetlennek éreznénk. (Igen, mobiltelefon, tévé, internet vagy sportcipő nélkül. Arról nem is szólva, milyen későn kerültek Európába azok a fűszerek, amelyek nélkül ma ízetlennek érezzük az ételt. Vagy ha nincs kakaó, nincs csokoládé sem.)

A jólét fokozatait ábrázolni lehet egy egyenes vonallal. Az alsó szint a legelemibb szükségletek kielégítése (evés, ivás, ürítés, mosakodás, pihenés). Ezt a szintet már a hajléktalanok is elérik. És ha nem is boldogok, bizonyos pillanatokat ők is elviselhetőnek tartanak. A kalóriabevitel és a higiénia szempontjából eltávolodhatunk ettől a végponttól, és ha nem is leszünk boldogabbak tőle, de legalább egészségesebben élünk. De már ezen az alsó szinten is szükségünk van barátokra, ők nyújthatják a legelemibb biztonságot. És ezt az emberi kapcsolatot is fejleszthetjük, arra törekedve, hogy a jólétünk egyformán növekedjék, a mi fejlődésünk a környezetünknek is inkább jó legyen, mint rosszabb.

Az én "életművészetem" főbb pontjai:

1. Minden helyzetben vizsgáld meg, hogy tudsz-e tenni valamit a saját és mások helyzetének javítására.

2. Ha tudsz, próbáld meg! Ha a saját helyzeted javul, de a többieké nem, akkor is megteheted. Ha a többieké javul, a tiéd nem, akkor is. Úgy azonban ne változtass a helyzeten, hogy bárkinek a helyzete romoljék.

3. Ha nem tudsz változtatni a helyzeten, fedezd fel a helyzet által elérhető örömforrásokat.

4. Ha nincs kurrens örömforrás, elevenítsd fel a szép emlékeidet.

5. Próbálj meg másokkal együttműködni. Ha mások mást akarnak, egyezz meg velük oly módon, hogy mindenki kapjon valamit a közös jóból. Ha valaki már nagyon belelovalta magát valamibe, azt figyelmeztetni kell, hogy amíg mások is nem akarják ugyanazt a dolgot, addig ez nem lehet terv, csak egy kósza gondolat.

6. Mások negatív megjegyzéseit vedd véleménynek. Lehet, hogy igazuk van, de az is lehet, hogy tévednek. Ha igazuk van, köszönd meg, hogy felhívták rá a figyelmedet. Ha nincs igazuk, ne törődj vele.

7. Igyekezd elkerülni a harcot. A verekedésnél hasznosabb a futás (és külső segítség hívása, például egy telefonhívás a rendőrségnek).

8. Ha valaki megtámadott, igyekezz kibékíteni. (A legtöbb támadás pillanatnyi indulatból keletkezik, és később már nem vezet agresszióhoz.) Ha nem sikerül kibékíteni az ellenfelet, kerüld el. Ha nem lehet elkerülni, gyűjts szövetségeseket az összecsapáshoz. (Ha ez nem sikerül, valószínűleg rosszul csináltál valamit.)

Ezeket a pontokat még tetszés szerint lehet gyarapítani. A lényeg: ne hajszold a boldogságot, hanem találd meg abban, amid van, és másokkal is a közös boldogságot keresd, mert csak így lehet a saját boldogságod tartós.

Ha ezeket megvalósítod, te is életművész leszel. És örülni fogunk egymásnak.

Olvasok egy ismeretterjesztő könyvet, amely nyúlfarknyi fejezetekben áttekinti a legnevesebb gondolkodók nézeteit (Nigel Warburton: A filozófia története; Kossuth Kiadó, 2014). Ennek a műnek az elolvasása persze nem pótolhatja az elmélyültebb filozófiai tanulmányokat, de rendkívül inspiráló lehet.

Engem különösen két kérdés izgat: Isten létezése, és hogy mit tudunk a világról. Hogy ezek mennyire alapkérdései a filozófiának, az másodlagos, mindenesetre elég sok filozófust foglalkoztattak ahhoz, hogy engem is érdekeljenek.

A könyv elején szó esik Szokratész idea-elméletéről (minden tudás velünk együtt születik, illetve örököljük őket, a megismerés lényegében csak ráismerés), Pláton barlanghasonlatáról (a valóságot nem láthatjuk, csak az árnyékát, és ebből csak pontatlanul következtethetünk), Pürrhon szkepticizmusáról (semmiben sem lehetünk biztosak, még abban sem, hogy semmit sem tudunk), Descartes egyetlen biztos fogódzójáról (gondolkodom, tehát léteznie kell valaminek, ami gondolkodik), Locke elméletéről az azonosságtudatról (csak az valódi, amire vissza tudunk emlékezni), és sok más elgondolásról a valóság és a képzeteink viszonyáról. Kant is azt állította, hogy minden, amit tudunk, az érzékeink által közvetített valóságra vonatkozik, és semmit sem tudhatunk arról, ami ezen túl van. Hegel dialektikája reményt nyújt arra, hogy a tézis és antitézis ütköztetésével egy szintézis teremthető, és ez egy önmagát javító folyamat, amely mind közelebb visz bennünket a valóság megismeréséhez.

Isten hasonlóan nagy kihívásnak bizonyult a filozófusok számára. Szent Ágoston azon töprengett, hogy ha van egy mindenható Isten, akkor miért engedi, hogy kedvenc teremtményét oly sok szenvedés érje? Boethiusnak az okozott gondot, hogy ilyen körülmények között van-e szabad akaratunk, és ha rosszat teszünk, azért mi magunk felelősek lehetünk-e. Anzelm azt nem tudta felfogni, hogy ha létezik az elménkben Isten fogalma, akkor miért ne létezne valójában is. Aquinói Szent Tamás azzal látta bizonyítottnak Isten létét, hogy ha mindennek van oka, akkor az ős-ok csakis Isten lehet. Spinoza szerint Isten maga a világ, hiszen a végtelen Istenen kívül semmi sem létezhet, Istenben van a világ, és a világban Isten. Kant öt Isten-bizonyítéka Aquinói Szent Tamásra megy vissza: minden, ami túlmegy az általunk ismert összefüggéseken, Istenre vezethető vissza (erről nem beszél a könyv, ezt más forrásból tudom).

És ekkor jött a megvilágosodásom. Az nyilvánvaló, hogy mi, emberek, nem tudunk mindent, sőt a létünk két legfontosabb kérdését nem tudjuk megválaszolni. Nem tudjuk, hogy hol vagyunk, és nem tudjuk, hogy mikor vagyunk ott. A térnek és időnek sem a végességét (hogy valahol elkezdődött és valahol véget ér), sem a végtelenségét nem tudjuk elképzelni. Lehet, hogy az általunk ismert Világegyetem csak a több millió világegyetem egyike, az ősrobbanás előtt is volt anyag, és ha igaz az az előrejelzés, hogy az univerzumunk még mindig gyorsul, és a teljes széthullás felé halad, az után is lehet majd valami. A végesség kontra végtelenség problémájára nem tudunk megbízható választ adni, mert nem is értjük a kérdést. Ennek ellenére elég jól elboldogulunk a saját kis világunkban. A felfedezett fizikai törvények meglehetősen jól működnek, segítségükkel eljutottunk a Holdra, az űrszondák rendkivül fontos adatokkal bővítik ismereteinket, miközben a mikroszkópok, részecskegyorsítók révén a mikrovilág rejtelmei is mind jobban kitárulnak. Előfordul, hogy egyes elméletek megdőlnek vagy finomodnak, de egészében véve az emberiség tudása folyton nő, a gyakorlati alkalmazás állandóan tökéletesedik.

Semmit sem tudunk biztosan, de amit tudunk, azt egyre jobban tudjuk hasznosítani. Hogyan hozható össze ez a két tény?

Képzeljünk el egy lefüggönyözött vonatot, amire bekötött szemmel szálltunk fel, de utána levették szemünkről a kötést. Arról fogalmunk sem lehet, hogy merre száguldunk, és azt sem tudhatjuk, hogy egy adott pillanatban nappal van-e, vagy éjszaka. A vonaton belüli szabályokat azonban gyorsan felfedezzük. Ha felállunk, és két lépést teszünk előre, elérjük a másik ülést. Bizonyos lépés megtétele után eljutunk az étkezőkocsiba vagy a toalettre. A vonat menetirányához képest hátrafelé lépdelünk, de közben óriási sebességgel visz bennünket a vonat előre.

Így vagyunk a világ általános megismerésével is. Mi, földi emberek, be vagyunk zárva egy buborékba, azon belül érvényesek az általunk felfedezett törvényszerűségek, de a buborékon kívüli világról semmit sem tudunk. Az mindegy, hogy abban a nagyobbik világban ki van: Isten, vagy a nagy Semmi. Ez még jó ideig nem fogja befolyásolni a mi belső, buborékon belüli létezésünket.

Mi történik, ha egy külső behatásra kitörik a lefüggönyözött vonat egyik ablaka? Ha volt a közelében egy felfújt luftballon, azt egy csapásra kiszippantja. Kiderül, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, és hogy melyik irányban száguldunk. Ilyenkor következik be a tudásunk korrekciója. Ez az, amit Thomas Kuhn paradigmaváltásnak nevez. A korábbi ismeretek egy része továbbra is használható marad, de érvényességi köre jobban meghatározható. Ez történt az euklidészi geometriával is, a Bolyai-Lobacsevszkij-féle geometria megalkotása során. Kiderült, hogy az előbbi az utóbbi, globálisabb elképzelés egyik alesete csupán. A gömb-geometriát kiválóan alkalmazzák az űrkutatásban, de nekünk elég jó az euklideszi aleset.

A saját filozófiám tehát röviden összefoglalva: a gondolkodásunk határain belül egyre jobban eligazodunk,a tudományunk fantasztikus iramban bővül, de elbizakodottságra semmi ok, hiszen ezeken a határokon túl éppen a legfontosabb paraméterekről (a térről és az időről) nem tudunk semmit. Még az is lehet, hogy Isten létezik, és mosolyog, ahogy ezt az eszmefuttatást olvassa.

 

Nem vagyok vallásos, és emiatt a  Biblia tanulmányozása során folyton olyan ellentmondásokba ütközöm, amelyeken csak a hit tudna átsegíteni. Legutóbb Jézus ember-voltán gondolkodtam el.

Ahhoz, hogy Jézus egészséges emberként megszülethessen, a fogamzás során szükség volt egy férfi kromoszómára, arra, amit halandók esetében egy sperma szállít. És ha ez a kromoszóma nem férfitól származik, akkor semmiképp sem lehet férfi az utód. A kromoszómák ugyanis alaphelyzetben XX összetételűek, és az egyik X-nek Y-ná kell változnia ahhoz, hogy a gyermek fiúnak szülessen. Ha a fogamzáskor nem lett volna jelen a férfi kromoszóma, Jézus nő lett volna (hasonlóan ahhoz, ahogy mi magyarok a szárnyas Jézuskát elképzeljük).

A nem kellően képzett olvasó önkéntelenül is arra gondol, mennyivel egyszerűbb lett volna József spermáját megáldani, valamilyen csodás tulajdonsággal felruházni, és így érni el Jézus különlegességét. Csak akkor Mária nem maradhatott volna szűz. De miért kellett szűznek maradnia? Ádámnak és Évának komoly népesedési feladatokat kellett végrehajtania az Édenkertből való kiebrudalásuk után, ezért tehát a küldetés teljesítéséig egy szűznek nem lehetett komolyabb értéke. A kereszténység bűn-elképzelésében kapott szerepet a szeplőtlenség. Egy szűz még szeplőtlen, azaz mentes az eredendő bűntől. Ez a megközelítés azonban sántít. Az eredendő bűn nem a szexualitás felismerése és élvezete volt, hanem a tudás almájának tiltás ellenére történő eltulajdonítása. (Persze ha figyelembe vesszük, hogy az átlagember mennyire értelmes, akkor arra gondolhatunk, hogy az első emberpár a tudás almájába épp hogy csak beleharapott, teljesen megemészteni nem tudta.)

De térjünk vissza Jézus ember-voltára. Ha a születendő gyermek csak félig lett volna ember (a genetikai anyagnak a sperma által hordozott másik fele nélkül), akkor nem tudta volna leélni az életét egészen a tragikus végkifejletig, valamilyen genetikai betegségben elpusztult volna. Ha tehát Jézus valóságos ember volt, akkor az isteni összetevőnek is emberi jellemzőkkel kellett rendelkeznie. És ha Jézus férfi volt, abból egyenesen következik, hogy Isten is csak férfi lehetett.

De itt a bökkenő. Az ember és a csimpánz genetikai felépítése 99 %-ban azonos. És más fajok DNS-e is kevéssé különbözik tőlünk. Én arra gondolok (ha mindenképpen össze akarom egyeztetni a teremtéstörténetet a tudománnyal), hogy Isten a világot nem a semmiből teremtette, hanem önmagából. Így hát nem olyan nagy a távolság Isten és ember, Isten és csimpánz, de akár Isten és egy tengerimalac között sem.

A világ alapvetően azonos anyagból áll, és ebben az anyagban maga a Teremtő is benne van. Bennünk van. Ha egyáltalán van Isten, akkor az maga a világ. Meglepetés?

Az "intelligens tervezés" (intelligent design) elmélet szerint azért olyan tökéletes minden élőlény, mert egy intelligens alkotó (azaz Isten) tervezte őket. Bár a magam részéről korántsem vagyok meggyőződve arról, hogy a jelenleg tanulmányozható élőlények olyan tökéletesek lennének (miért nem tud repülni a strucc, és miért nem tud a víz alatt élni a delfin?), valószínűbbnek tartom a fokozatos tökéletesedést, a külvilághoz való alkalmazkodást, mint az egyszeri teremtést. Akárki is legyen a teremtő.

Mi értelme volt fehér és barna medvét is teremteni, párducot is meg leopárdot is, az ezernyi kullancsfajtát vagy éppen a több ezernyi penészgombafajt? El tudjuk képzelni ennek a folyamatát? És az okát? A darwini magyarázat sokkal egyszerűbb, és számomra sokkal hihetőbb.

A Noé bárkája történet nyilvánvalóan nem több mesénél. Mert ha valaki komolyan veszi (és még mindig vannak, akik az Ararát oldalán keresik a bárka maradványait), akkor hogyan magyarázza meg az egymástól nagy távolságban élő fajok összeterelését? Teljesen valószínűtlen például a jegesmedve és a trópusi madárfajok, a giliszta és a kondorkeselyű, a pingvin és a bölény együttes megjelenése. A történet néhány eleme külön-külön hihető (az emberiség bűneinek megsokasodása, az Úr haragja, az árvíz, a bárka mint a menekülés eszköze), de ezek az elemek nem illeszthetők össze hihető egészé. (Illetve csak hihetjük, de meg nem érthetjük.)

Én mégsem zárom ki, hogy Istennek köze van a teremtéshez. Az egyik lehetőség, hogy a teremtés egy folyamat, Isten most is dolgozik rajta, változtat, tökéletesít (és Darwin csak ezeknek a változtatásoknak a logikáját sejtette meg), azaz a majom és az ember közötti hasonlóság oka, hogy a már elkészült elemeket egyszerűbb volt egy picit módosítani, mint nulláról kezdeni. A másik lehetőség, hogy Isten nem az élőlényeket teremtette meg, hanem csak az életet magát, ő végezte el a fehérjeláncok speciális összeillesztését. És az a pillanat volt a teremtés egyetlen pillanata, a többi már a darwini elképzelések szerint ment a maga útján. Mert ameddig nekünk nem sikerül az élettelen fehérjeláncokból az élet valamennyi funkciójával rendelkező, igazi élőlényt összerakni, addig ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki.

Mindez persze összefügg azzal a kérdéssel, hogy Ádám és Éva mekkora falatot harapott ki a tudás almájából.  :-)

 

 

.

A 2014-es labdarúgó-világbajnokság kapcsán is felmerült, hogy a mai magyar futball mennyire gyenge. Bezzeg a régi időkben! Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás... Az aranycsapat! Az akkori gyerekek még mindig kívülről fújják az összeállítást. Annak a csapatnak az összeállítását, amelyik 1953-ban, a londoni Wembley Stadionban legyőzte az angolokat.

De miért is kell nekünk most egy jó csapat? Már volt egy, és az elég. A londoni 6:3 a magyar foci utolérhetetlen fegyverténye. Minden VB és EB idején (amikre most már valószínűleg sosem kerülünk ki) ennek a meccsnek a felvételét kellene lejátszani a TV-ben, újra és újra. (Azt sem szabad elfelejteni, hogy 1954-ben 8:3-ra megvertük a későbbi világbajnokot. Tehát mi voltunk a jobbak.)

A hadszíntéren ott volt a nándorfehérvári győzelem, a tudományban a sok Nobel-díj (igaz, ezek értékét lerontja, hogy néhány Nobel-díjasunk sajnálatos módon zsidó is volt), a technikatörténetben a Kocsról származó kocsi , a divatban a magyarok által feltalált gatya, a zenetörténetben Liszt, Bartók és Kodály (bár az utóbbit kotkodálynak csúfoltuk), az irodalomban Petőfi, a festészetben Munkácsy, a filmművészetben Drakula, a konyhaművészetben a Dobos-torta, a szexben Cicciolina. Erősek vagyunk, mint Kinizsi Pál, okosak, mint Rubik Ernő, és furfangosak, mint a Tenkes kapitánya.

Dicsőséges múltunk van. Nincs szükségünk dicsőséges jelenre.

A magyar büszke nép. A múltjára büszke. Sőt, egyre büszkébb. Mert a múltja az időben tovább nő. Először csak a honfoglalás, aztán a hun-magyar azonosság, aztán a sumér eredet, aztán hogy Jézus voltaképp abból a népcsoportból származott, amelyiknek a magyarok is tagjai voltak. Egyesek szerint nem volt sem első, sem második honfoglalás, mi a vértesszöllősi ősember egyenes ági leszármazottjai vagyunk. Legújabban azt hallom, hogy magyar rovásírásos emlékeket találtak az ősember-barlangokban.

A jó hír az, hogy fennmaradtunk. A rossz hír az, hogy sokan ugyanazon a szinten.

A minap láttam egy riportot az egyik televízióműsorban azzal a két magyar katonalánnyal, akik Afganisztánban teljesítenek szolgálatot. A riporternő többek között megkérdezte tőlük, hogy nem okoz-e problémát a speciális női higiéniai tennivalók elvégzése. Egyöntetűen azt felelték: "Megoldjuk."

A következő kérdés a piperecikkekre vonatkozott. - Hol tudnak beszerezni olyan dolgokat, mint például az arclemosó?

Olyan választ vártam volna erre, mint "ilyesmivel nem foglalkozunk". De kiderült, hogy otthonról egész
bőröndnyit hoztak ezekből.

Nehéz dolog lehet nőként katonáskodni. Elképzelem, ahogy tűzharc közben cserélnek tárat a géppisztolyban, majd amikor elhallgatnak a fegyverek, a lövészárokban ugyanolyan természetességgel cserélnek tampont.

Nem azt mondom, hogy a nőknek ne legyen szabad védeni a hazát (ez Izraelben természetes honleányi
kötelesség, Amerikában pedig nemrégen kivívott jog). De mégis csak az lenne jó, ha a nők nem háborúznának.

A legjobb az lenne, ha a férfiak sem háborúznának.

Már sok mindent szimulációs játékokkal oldanak meg. Üljenek le a hadviselő felek a számítógép elé, és a kibertérben vívják meg a csatákat! A program kiszámíthatja, hogy ha igazi háborút vívnának, melyik félnek mekkora vesztesége vagy nyeresége lenne. Így kössenek békét. Aki veszített, az adjon fel bizonyos jogokat, fizessen adót vagy hadisarcot.

Bennünket pedig hagyjanak békén. Szántani, vetni, tanulni, jobb szimulációs programokat írni.

"Régi bolsi trükk" - utasították el olykor a kormánypárt propagandistái a szocialista-liberális ellenzék némely felvetését. De ma már kevesen ismerik hazánkban, hogy mit is jelent a bolsevik szó.

Az orosz szociáldemokraták 1903. júniusi kongresszusán, Brüsszelben szakadt ketté a párt a követendő taktika és a szervezeti felépítés kérdésében, és az akkor többségben lévők, a radikálisok nevezték el magukat többséginek (bolseviknak), a kisebbségbe szorultakat pedig kisebbséginek (menseviknek).

A bolsevik irányzat 1917-ben Lenin vezetésével megszerezte az abszolút hatalmat az egész országban, miközben a lakosságot tekintve végig kisebbségben maradt.

A Fidesz négy éve a listás szavazatok 52,7 százalékával a választási szabályok aránytalansága folytán kétharmados parlamenti többséget szerzett, a mostani választásokon pedig ugyanezt a kétharmadot a választási törvények célirányos manipulálásának köszönhetően a szavazatok felénél is kevesebbel, 44,9 százalékkal érte el. Miután sokan nem is mentek el szavazni, úgy lett egyeduralkodóvá a parlamentben, hogy a választásra jogosultak alig több mint negyede voksolt rájuk. Valójábban ők a kisebbség.

Namármost kisebbségben lenni, de úgy tenni, mintha mi lennénk az abszolút többség: ez az igazi bolsi trükk.

Igen. A közértben láttam, a sor elején. Kenyeret vett és tejet, hosszú haja volt, nagy mellei, két gyerek volt vele. A nézésén láttam, hogy nem lehet egy közönséges családanya. Mire én is fizettem, ő már beszállt egy Trabantba, és süvítve elhajtott. Akkor csak gyanúsnak találtam az esetet, de amióta felröppent a hír, hogy Welsz Tamás lehet, hogy nem is halt meg a rendőrautóban, most már minden világos. Hát persze, a tanúvédelmi program keretében teljesen új személyazonosságot adtak neki. (Megjegyzem, férfiként gusztususabb volt, mint nőként.)

Nagyon szeretnék vele találkozni. Hogy miért? Sürgősen szükségem lenne egy bissau-guineai útlevélre. Vagy
bármilyen más útlevélre - amivel kijuthatok ebből a kutya országból. Ehhez pedig olyan emberekre van szükség, mint ő.

Welsz Tamás élt, Welsz Tamás él, Welsz Tamás élni fog!

Az ellenforradalom kérdése nagyon megosztja a történészeket, különösen 1956 megítélése. Pedig a kérdés egyszerű. A forradalom marxista felfogásából következik, hogy a forradalom előre lendíti a társadalmat, az ellenforradalom pedig hátra. Mindkettő nagy erővel, erős tömegtámogatással. Mivel a marxizmus szerint a szocialista társadalom fejlettebb a burzsoá társadalomnál, nem kérdés, hogy ami az elmélet szerint visszalépés (a szocializmus előtti állapot megteremtése), az nem lehet forradalom, csak ellenforradalom.

Horthy is hasonló értelemben használta a kifejezést, ő a proletárdiktatúra erőszakos eltörlését értette alatta, szintén jelentős tömegtámogatással (elsősorban a középparaszti rétegre és a klérusra támaszkodva).

1956-ban a szocializmust akarták eltörölni, ez a marxista szemlélet szerint egy hátrafelé tett lépés lett volna. (Ebben nem is lehet vita.) Ötvenhat azonban egy újfajta zsarnoksággal szembeni fellépés, népfelkelés is volt, de ha 45-48 felől nézzük, ez akkor is csak egy restaurációs kísérlet. Kérdés persze, hogy a koalíciós idők demokráciáját, többpártrendszerét mennyire lehetett volna restaurálni.

A magyar társadalom meglehetősen passzív. A szegényparasztság és a proletariátus minden szenvedése
ellenére sem lett volna forradalom 1918-ban, ha előtte nem lett volna háború. Nem lett volna Tanácsköztársaság, ha az Antant drámai területrendezése nem húzza ki a talajt a polgári köztársaság lába alól. És nem lett volna a koalíciós időszak demokráciája sem, ha a Horthy-rendszert nem dönti meg egy idegen hatalom hadereje.

A proletárok csak éltek a lehetőséggel, amikor 1919-ben ők is színházba járhattak (ezt azelőtt nem engedhették volna meg maguknak, sem anyagilag, sem a társadalmi illemszabályok szerint), és ugyanígy, negyvenötben nem ők harcolták ki maguknak a földosztást, hanem azt nekik a Magyar Kommunista Párt intézte el, felülről (és feltehetően propagandisztikus céllal). Belső átalakulás helyett a kelet-európai népek inkább a kívülről kapott lehetőségekkel éltek. Azt harcolták ki maguknak, ami meg volt engedve.

Ugyanez ismétlődött meg 1989-ben. Gorbacsov reformjainak köszönhetjük, hogy újra kaptunk egy esélyt egy demokratikus társadalom felépítésére, de a társadalom egésze megszokta már a régit, belsőleg nem nagyon akart változni. Jól elvolt Kádár alatt, csak egy kicsivel nagyobb jólétet szeretett volna, úgy akart élni, mint a németek és az amerikaiak a filmeken. Dallast akart - szocialista létbiztonsággal.

Napjainkban is passzív a tömeg. Az Orbán-rezsim csinálja a változásokat, a nép pedig jóváhagyja. Legfeljebb a nacionalista, irredenta jelszavakra rezonál, szívesen követne bárkit, akinek a révén nagyobbnak, büszkébbnek érezhetné magát mint a magyarság tagja, de ezt sem a maga erejéből. Büszke akar lenni az aranycsapatra, a kocsira, a gatyára, a magyar Nobel-díjasokra, miközben annyit sem tesz meg, hogy felszedje a kakit a kutyája után vagy hogy a liftben ne dohányozzon.

Mi ezeknek az orbánista változásoknak a fő iránya? A polgári jogok szűkítése, a termelőeszközöknek kevesek kezében való koncentrálása, egy korábbi társadalmi berendezkedés rekonstruálása. De sokkal inkább ellenforradalom ez, mintsem egyszerű restauráció lenne, hiszen olyat akar erőből megteremteni, aminek már nincs meg a társadalmi alapja. Nem a régi úri rendszert, nem a régi burzsoáziát akarja visszahozni, hanem egy újat teremteni. A régi nagybirtokosok már a világháborúval elmenekültek, a földjüket elvesztették. Most majd lesznek új földesurak, új nagybirtokosok.És akiknek Orbán megengedi, azokból lesz az új burzsoázia.

A Fidesz fülkeforradalmat emleget, de ennek sokkal inkább ellenforradalmi az iránya. A forradalomhoz
szükséges tömegtámogatást a szélsőjobb hisztérikus retorikája helyettesíti  a másképp gondolkodók ellen szinte háborút viselő "békemenettel", a politikusok által ösztönzött és pénzelt "civil összefogással", amit csak a paletta teljessége okán is jól kiegészítenek a goj és a szkíta motorosok. Egyáltalán, miért nem lovon járnak ezek az ősmagyarok? A fülrepesztő motorozás, az acélsisakok, a bőrnadrágok és fekete bakancsok sokkal inkább a nácikat idézik fel, mintsem a honfoglaló magyarokat. Hagyományőrzőnek és nemzeti érzelműnek mondják magukat, de az antiszemita hangsúlyok (épp az Élet menete idején akarnak a zsinagóga előtt "gázt adni") elárulják a valódi hajtóerőt.

Horthy ellenforradalmát néhány évvel később a Bethlen-féle konszolidáció követte. Vajon a fülkeforradalomra hivatkozó dinamikus hátralépést, az orbáni ellenforradalmat mikor követi a konszolidáció?

Orbán ellenforradalma erős hasonlóságot mutat a közép-ázsiai köztársaságok hatalmi átrendeződésével. Ami különbözik, az Európa és főleg az Európai Unió. Orbán tehát az említett ellenforradalmi folyamatot ennek keretein belül próbálja megvalósítani. Hogy ez sikerül-e neki, azt nem tudjuk. A külső nyomás nem hat rá, mert ezt ügyesen át tudja formálni egy imitált szabadságharccá. Ha az Európai Unió túl messzire menne, akkor Orbán Viktor maga is kiléphetne az Unióból, és attól kezdve rohamosan sodródnánk Fehéroroszország és Közép-Ázsia felé. Nem kell félni. Ott is jól fogjuk érezni magunkat. Hiszen lélekben még mindig félázsiaiak vagyunk. Orbán Viktor szerint.

A magyar parlamentben történt zsidózás, az izraeli-magyar kettős állampolgárságú parlamenti képviselők és kormánytagok regisztrálására vonatkozó felhívás tűrhetetlen,automatikusan visszautasítandó, engem is felháborít. De ahogy az élet menete kapcsán is írtam, el kellene különíteni a zsidókkal kapcsolatos nézeteket Izrael állam politikájától. Valaki lehet anti-antiszemita, miközben fenntartásai vannak Izrael állam külpolitikájával kapcsolatban. És itt nem arról van szó, hogy a szüntelenül provokáló Hamasz rakétáival szemben Izraelnek ne lenne joga az önvédelemre, a megfelelő szintű ellencsapásra. Azzal nem értek egyet, ahogy az izraeli kormány ezt a konfliktust kezeli. (És ne felejtsük el, hogy ez a provokáció egy iráni támadás bevezetője is lehet, akkor pedig nagyon szükség lesz minden fél részéről a hideg fejre és meggondolt fellépésre.)

Ezért nem tartom szerencsésnek, hogy a mostani demonstrációt egy olyan szervezet rendezi, amelyik túlságosan is elkötelezett Izrael iránt. A szervezet létrehozásakor a következő hír jelent meg:

„Mindannyian Együtt Jeruzsálemért” elnevezéssel alapítványt hozott létre a keresztény-zsidó párbeszéd erősítésére Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze, és Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke. Az alapítvány célja Jeruzsálem jövőjének és múltjának, szellemi, vallási, kulturális jelentőségének, szerepének kutatása, képviselete, népszerűsítése révén a zsidó-keresztény civilizáció értékeinek erősítése.

A szervezet nevében a Jeruzsálem persze elsősorban vallásos értelemmel bír, a zsidó vallás és a kereszténység közös alapjára, az Ótestamentumra utal. De mit kezdjek ezzel én -- aki nem vagyok vallásos, és nem értek egyet Izrael állam politikájával? Jeruzsálem Izrael fővárosa is.

Szeretném, ha Magyarországon a magyarok, az ateisták és az Izrael konkrét politikájával szemben szkeptikus, laikus emberek szerveznék az antiszemitizmus elleni fellépést.Ahogy korábban is hangsúlyoztam, az antiszemitizmus nem a zsidók ügye, hanem a demokraták ügye. A saját tisztességünknek tartozunk azzal, hogy küzdünk mindenféle gyűlölet ellen -- legyen szó zsidókról, négerekről, cigányokról vagy más szexuális beállítottságú emberekről. Állampolgárokról és nem állampolgárokról.

Nagyon szerencsétlen dolog, hogy az antiszemiták az ugyanúgy sémi arabokkal szolidárisak, míg akik fellépnének az arab terrorizmus ellen, azok önkéntelenül az izraeli politikához kénytelenek közeledni.

Én a becsület, minden nép tisztelete és a józan ész pártján állok. De nem találom ezt a "párt"-ot.

Erre a kérdésre nem olyan egyszerű a válasz. És most nem arra gondolok, hogy egyes bajnokokat később még
lebuktathatják a doppingvizsgálatok, és ezért aranyérmeiket elveszik, az ezüstérmesből lesz olimpiai bajnok stb.

Az, hogy hogyan használjuk a "mi" többes számot, elsősorban attól függ, hogy milyen csoportokkal azonosítja magát az ember.

Én - töbek között - magyar vagyok, aztán európai, fehér, szemüveges, beszédhibás, kopaszodó - és akkor még nem tárgyaltuk az egyéb identitásokat (nudista, szingli, könyvtáros) vagy a Budapesten belüli kerületbe tartozás
kérdéseit.

Az olimpia hivatalos éremtáblázata szerint mi magyarok nyolc számban szereztük meg az első helyet. Ez azonban nem 8 aranyérmet jelent, hiszen férfi 1000 méteres kajak kettesben még egyet, női 500 méteres kajak négyesben pedig még három aranyat is elhoztunk. Ez tehát összesen 12 aranyérem.

Ezt a kiegészítést nem volt energiám elvégezni a tekintetben, hogy mi európaiak hány aranyérmet hoztunk haza, elég annyi, hogy a britek 29, az oroszok 24, a németek 11, a franciák is 11, az olaszok 8, a hollandok 6, az ukránok 6, a csehek 4, a spanyolok, a fehéroroszok, a horvátok 3-3, a románok, a dánok, az azeriek, a lengyelek, a törökök, a litvánok és a norvégok 2-2, a svédek, az örmények, az írek, a szlovénok, a szerbek, a lettek pedig 1-1 számban szerezték meg az elsőséget. Ez összesen 109. Nem rossz. Persze jóval elmarad az amerikai vagy az ázsiai teljesítmények mögött , de erre már büszke lehet egy européer.

Sajnos a bőrszín szerint nem készült statisztika, és ugyanígy hiányolom a szemüveges vagy a beszédhibás győztesek kimutatását. És lehetséges még más megközelítés is.

Mivel a polgári nevem M betűvel kezdődik, ezekhez is hozzátartozónak érzem magam. Nos, mi M betűsök igen jól szerepeltünk a londoni olimpián. Itt az egyéni győzteseink listája:

Rosenagh MacLennan (műugrás), Ben Maher (lovaglás), Majewszki (férfi súlylökés), Manaudou (férfi 50 m-es gyorsúszás), Mandic (taekwondo), Maneza (súlyemelés), Maroney (női nyújtó), Martinov (céllövészet),  Matsumoto (cselgáncs), McKeever (férfi kenu egyes 200 m), Ruta Meilutyte (női 100 m-es mellúszás), Mehoncev (ökölvívás), Mellouli (férfi 10 km-es marathoni úszás), Sarah Menezes (cselgáncs), Aries Merritt
(férfi 110 m-es gátfutás), Alin Moldoveanu (céllövészet), Molfetta (taekwondo), Molmenti (kenu szlalom), Murata (ökölvívás) és a bájos Aliya Mustafina (a női talajgyakorlatok győztese). Ez - ha jól számolom - összesen 22 aranyérem!

De ha a magyaroknál 12 aranyat hoztunk ki, akkor az M betűsökhöz is bátran hozzácsaphatjuk az asztaliteniszező, csapatban győztes Ma Longot, aztán Tiana Madisont, Michel Mathieut, Francena McCororyt, Ramon Millert, akik különböző aranyérmes atlétikai váltóknak voltak tagjai, ugyanilyen alapon Tyler McGillt és Matthew McCleant, a győztes úszó váltók boldog M betűseit, az evezős Florian Mennigent és Lukas Muellert (férfi 8 pár evezős) és Meghan Musnickit (női evezős yolcas), Eric Murrayt (2 pár evezős), Andy Murrayt és Max Mirnnijt (tenisz párosok), Alina Makarenkót (a ritmikus gimnasztikában győztes csapat tagját), Misty May-Treanort (strandröplabda), továbbá beszámít az ugyancsak csapatban diadalmaskodó Courtney Mathewson és Petar Muslim (vízilabda), Maximilian Mueller (gyeplabda), Dimitrij Muszerszkij, Makszim Mihajlov és Thaisa Menezes (röplabda), Maya Moore és Angel McCorghtry (kosárlabda), valamint két labdarúgó: Hiram Mier és Alex Morgan (az első férfi, a második nő, de mit számít ez most!).

Huszonkettő meg huszonöt, az annyi, mint negyvenhét.

Negyvenhét aranyérem! Én mondom, szívet melengető érzés M betűsnek lenni.

Magyarként szoktuk emlegetni, hogy nálunk a legmagasabb az egy főre jutó olimpiai bajnokok száma. Nos, Londonban a 100 méteres férfi síkfutást a grenadai James Kirani nyerte. Grenada népessége 110 ezer fő. Ha a csaknem 10 milliós Magyarországon minden 110 ezer főre esne egy olimpiai bajnok, akkor most 90 számban kellett volna győznünk. Van még mit javítani...


Az adatok forrása:

http://www.london2012.com/medals/medal-winners/

Hát nem? Itt van ez a Nyírő József, a "székely apostol". Nyilas, a Szálasi-parlament tagja, a háború utáni újnyilas árnyékkormány minisztere. Ilyen apostoluk van.

Wass Albertet Romániában háborús bűnökért a távollétében halálra ítélték. Valóságos kultusza alakult ki.

Magyarországon most épp a Horthy-korszakot próbálják restaurálni, de egy kicsit túllőnek a célon, amikor háborús bűnösöket és nyilasokat is piedesztálra emelnek.

Azok is, akik azt sem tudják, kikről van szó. Vagy a Duna, vagy a Hír Tv hozta a képernyő alján futó címben, hogy Nyírő Gyula hamvait keresték a román hatóságok. Miért Gyula? Mert van egy Nyírő Gyula Kórház. Az a Nyírő valóságos. A Józsefet hírből sem igen ismerjük. (Az Uz Bence c. regényt kellene ismernünk, én nem olvastam, de most elhatároztam, hogy elolvasom. Hogy lépést tarthassak Kövér Lászlóval, aki el tudta választani az írói munkásságot a politikusi tevékenységtől.)

Szegény székelyek! Hát nem elég nekik a Csaba királyfi?

Sok vita és indulat hangzott el a Horthy-szobrok avatása körül, és felavattak egy olyan Kádár-szobrot is, amelyet azonnal védett helyre szállítottak, nehogy az emlékműrombolók elérhessék. (Ja, az egyik Horthy-szobrot valaki piros festékkel öntötte le - azt eddig csak a Károly Mihály-emlékművel kapcsolatban szoktuk meg.)

Az én javaslatom pofonegyszerű és hatékony.

Avassunk emlékművet mindenkinek, aki jellegzetes nyomot hagyott a magyar történelmen, akár jó, akár rossz irányban!

Ferenc József, Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás, Kádár János - és hagyjunk egy talapzatot Orbán Viktornak is. Egy név, egy korszak. (Aki nagyon vitatható, az Szálasi, hiszen az ő korszaka szerencsére túl rövidre, néhány hónapra sikeredett. És aki hiányzik a névsorból, az Károlyi Mihály és Nagy Imre, hasonló okokból. De nem volt Károlyi-korszak, Nagy Imre-korszak, ellenben volt Szálasi-éra.)

Ezeket az emlékműveket igazából egyforma sima oszlopokként képzelem el, egymás mellett, egy szoborparkban, mondjuk, a Hősök terétől egy kissé távolabb, de a Városligetben.

Az oszlop azért jobb, mint a szobor, mert nehezebb megrongálni. Festékkel ugyan leönthető, de könnyebben tisztítható.

Mindegyik oszlop talapzatán lenne egy tábla, amely a következő adatokat tartalmazná:

1. Név, tevékenységi időszak (Kádárnál például 1956-tól a lemondatásáig, mert 56-ban kezdődött a Kádár-korszak, Horthynál pedig 1919-1944).

2. Hány ember halt meg az illető uralkodása következtében? (Ferenc Józsefnél beleszámít Haynau és az I. világháborús veszteség, Horthynál a fehérterror és a zsidók deportálása, Kádárnál az 56-tal összefüggő megtorlások.) Ki fog derülni, hogy Rákosi és Szálasi nem is voltak olyan hatékonyak, néhány tízezer embernél nem tudtak többet megöletni...

3. Hány százaléka volt uralkodásuk végén a magyarországi életszínvonal az európai átlaghoz képest? (Ez fontos az általános jólét felbecsülésére.)

4. Mekkora volt a különbség a lakosság legfelső 10 %-ának jövedelme és a legalsó 10 % jövedelme között? (Ez nagyjából visszaadná a társadalmi igazságosság mértékét.)

A nevezett személyek beírták magukat az ország történetébe, és hogy hogyan, arról beszéljenek a számok.

Tudom előre, hogy a javaslatomból semmi sem lesz. Azt is tudom, miért. A mai Magyarországon kevés embert érdekelnek a tények. Horthyt azért szeretik, mert gyűlölte a kommunistákat és a zsidókat. A nyilas Nyírő Józsefet is azért szeretnék - ha ismernék. Ha Magyarország egyre inkább jobbra sodródik, ne csodálkozzunk az ízlés torzulásán. Eljöhet még az az idő, amikor Hitler lesz a magyar nemzeti ideál.

A kérdés az, hogy részei akarunk-e lenni egy ilyen nemzetnek. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata is csak azokra lehet érvényes, aki ebbe a nemzetbe továbbra is bele akarnak tartozni.

 

Úgy tűnik, hogy a kezdeti nekibuzdulás után (amikor,
emlékszünk, Demszky Gábor fehér sisakban, a 4-es
metró építésének ígéretével nyerte meg a polgármesteri
széket) az építkezés lelassult, talán éppen szünetel is.

Ezt nem szabad így hagyni! Ha nincs 4-es metrónk,
legalább legyen egy 4-es metró fílingünk.

Mi kell ehhez? Egy 4-es metrópótló buszjárat!

Egyből az lenne az illúziónk, hogy a 4-es metró
megvan, csak nem jár. A hibát majd kijavítják, egy
kicsit várni kell, mi pedig várunk, türelmesen.

Nem vagyok zsidó, nem vagyok filoszemita sem, de tervezem, hogy részt veszek az Élet menetén. Azért, mert a holokauszt egyik fontos fejezete kifejezetten magyar ügy, a mi ügyünk, annak ügye, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok, mivel tudunk azonosulni a történelmünkből, és mitől határolódunk el.

A zsidóüldözés és az antiszemitizmus minden formájától el kell határolódnunk ahhoz, hogy büszkék lehessünk a magyarságunkra. Példát vehetünk a németektől. A német nép elsöprő többsége leszámolt az ország náci múltjával, és ott mindenfajta neonáci esemény határozott elutasításra számíthat.

A holokauszt nem a zsidókhoz tartozik, ők csak tömeges elszenvedői voltak. De elszenvedői voltak magyarok, cigányok, betegek - és azok a túlélők is, akiknek meg kellett erőszakolniuk a saját lelkiismeretüket a túlélésük vagy a családjuk túlélése érdekében.

Az Élet menete sem lehet zsidó ügy. A menetben ott a helye minden tisztességes magyarnak, aki nem ért egyet az antiszemitizmus (és a rasszizmus minden más formája: a cigányellenesség, arabellenesség, kínai-ellenesség, négerellenesség) magyarországi újraéledésével.

Az Élet menete nem a mai zsidókról, és főleg nem a mai Izrael Államról szól. Ezért idegesít engem az a tény, hogy az izraeli zászló rendre megjelenik a menetben. Ellenezhetem az antiszemitizmust - de ugyanakkor ellenezhetem a mai Izrael politikáját is (például az elfoglalt területek megtartásával vagy a nukleáris fegyver létének lebegtetésével kapcsolatban). A Dávid-csillag a zsidóság szimbóluma. Ugyanez a csillag kék színben, fehér alapon, alul és felül kék csíkkal már állami zászló. Ne keverjük össze a kettőt!

Az Élet menetében magyaroknak kellene felvonulniuk, emlékezve a nyilas uralom minden egyes áldozatára (a szocialista vagy katolikus áldozataira is), de nincs ott helyük az izraeli állam képviselőinek (beleértve az izraeli nagykövetség alkalmazottait is), és nincs ott helyük az izraeli állami szimbólumoknak sem.

Elmegyek a Béke menetére, de igyekszem elkerülni az izraeli zászlók közelségét. Mert ez a menet az én személyes ügyem. És csak így az én ügyem.

Amikor ezeket a sorokat írom, Európa dörzsöli a szemét, mert hajnalban megkezdődött a nyári időszámítás a kontinensen (Amerikában valamivel később történik ez), valamikor az éjszaka folyamán előre kellett állítani az órát, egy órával előbb van minden, egy órát elveszítettünk. (Az amerikaiak ezt is másképp nevezik, ők "megspórolják" a nappali fényt: daylight saving.)

Az órák előre-hátra állításából sok probléma származik, ősszel például nálunk a vonatok egy órát állnak a legközelebbi állomáson, hogy "beérje őket" az idő. Tavasszal ez nem lehetséges, akkor rendszeres késések fordulnak elő, és az ember sosem tudja, hányadán áll. Az órát az agyban is át kell állítani, és ez a nehéz.

Vannak számítások, amelyek szerint ma már egyáltalán nem éri meg az idővel játszadozni, hiszen mindegy, hogy sötétben kelünk vagy fekszünk, nagyjából ugyanannyi elektromos áramot fogyasztunk. Mert a hűtőszekrény. a számítógép egész nap jár, és a tévé, a videomagnó, a DVD-lejátszó jelzőfénye is sok áramot fogyaszt. (Ha kikapcsolnánk, elveszítenék a beléjük programozott adatokat.)

Én most elhatároztam, hogy abbahagyom az órák ide-oda állítgatását. Ma minden egy órával előbb kezdődik. Na és? Úgy veszem, hogy ez a nyári menetrend. Egy órával előbb nyitnak az üzletek, egy órával előbb kezdődik a munka a hivatalokban, egy órával előbb kezdődik a tévéhíradó - ez egyébként sem probléma, hiszen már egy ideje óránként meg lehet hallgatni, hol történt gyilkosság és katasztrófa. Globalizálódott a világ, már a földgolyó másik végén történt katasztrófákat is a sajátunkénak érezzük.

Szóval mindenki átáll, csak én nem. De míg mások csak előre állítják az órát, én vagyok az, aki igazán használja a nyári időszámítást - hiszen nekem minden alkalommal külön ki kell számítanom a nyári időt. Jó agytorna ez öreg embereknek.

Van egy olyan olvasata is a dolognak, hogy én lélekben már Nyugat-Európában élek, és ha "nálam" nyolc óra van, akkor a "tőlem" egy időzónával keletebbre már kilenc, és ezt veszem figyelembe. A Magyarországon "rekedt" ismerőseimet ennek figyelembe vételével hívom fel. (Normális körülmények között Budapest és New York között 6 óra az eltérés, mi vagyunk ennyivel előbb, tehát eszemben sincs magyar idő szerint délben kiugrasztani az ágyból amerikai barátaimat, hiszen náluk még csak hajnali hatot mutat az óra.) Az ember minden körülmények között legyen tapintatos.

Tulajdonképpen a globalizálódó világnak azt kellene magával hoznia, hogy mindenki a greenwichi "világidőt" vegye alapul. Egységes világ, egységes idő. Véleményem szerint semmi baj nem származna abból, ha megtanulnánk, hogy Budapesten GMT szerint 14 órakor van dél, Moszkvában pedig 16 órakor.

Az időzónák ma is problémákat okoznak. Egyes időzónákat az államhatárokhoz igazítanak. Így kerül például a messze nyugatabbra fekvő Izland is a londoni zónába. Ha rápillantunk a világ időzóna-térképére, óriási kacskaringókat látunk, mind-mind adminisztratív okokból.

Az időzónák rendszere abból a feltételezésből indul ki, hogy akkor van dél, ha a nap épp a fejünk fölött áll. De ez már eleve nem érvényes a zónahatárokra. A légszennyeződés miatt pedig egyre ritkábban látjuk a napot. Egyáltalán.

Tömeggyűlések után elkezdődik egyfajta számháború: a meghirdető hajlamos fölébecsülni a részvevők számát, míg az ellenérdekelt fél rendre alábecsüli a tömeget. És úgy tesznek, mintha nem lehetne megállapítani a pontos számot. (Van, aki a tér befogadóképességéből indul ki, van, aki fotókat készítene, és megszámolná az adott négyzetméteren talált arcokat, de egyik sem hoz korrekt eredményt.)

Szemmel láthatóan ehhez is én kellek.

Egyszerű a megoldás. A következő nagygyűlés helyszínét úgy kell megválasztani, hogy csak bizonyos útvonalakon lehessen megközelíteni. Minden ilyen útvonalon fel kell állítani egy laza kordont (azért lazát, hogy katasztrófa vagy pánik esetén ne zárja el a menekülők útját). Virtuális beléptető kapuk kellenek, és ha valaki bejön a nagygyűlés helyszínére, húznia kell egy strigulát. Ha valaki elhagyja a gyűlés helyszínét, húz egy strigulát a távozók ívén. (A nagygyűlés befejezése után már nem kellene strigulázni, feltételezhetjük, hogy mindenki, aki jött, el is ment.)

Ezeknél a kapuknál a szervezők állnának, de hogy ők maguk ne húzhassanak strigulát, lenne mellettük egy ellenérdekű megfigyelő. A modern technika arra is alkalmas, hogy az íveket kezdettől fogva videóra vegyük, így még inkább feltűnne, hogy a szervező vagy a megfigyelő keze húzta a strigulát.

Mondjuk, harminc kapu és hatvan ember. Ennyit csak megér az objektív tájékoztatás!

Orbán Viktor március 15-iki beszédében energikusan elutasította, hogy mások kezével, szamárvezetővel írjuk újra az alaptörvényünket. Nem, mi azt önállóan, a magyar észjárás szerint alkottuk meg, és nem változtatunk rajta!

De hol van itt a magyar észjárás? Talán a magyar észjárást tükrözi az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, a média kontrollja, az alaptörvényből kilógó sok sarkalatos törvény? A magyar észjárást tükrözi, hogy az állam nevében ne legyen benne a köztársaság szó?

Ezekben az esetekben, attól tartok, kizárólag Orbán Viktor saját észjárásáról van szó.

Ha belegondolok, 1848-ban a 12 pont megszövegezői is kissé túlmentek az illetékességükön, amikor azt foglalták össze, hogy "mit kíván a magyar nemzet". Talán a magyar nemzet egésze nem is kívánta annyira az uniót Erdéllyel, a nemzeti bankot - de talán még a sajtószabadság sem volt annyira az eszében, mint amennyire például az úrbéri terhek megszüntetése.

XIV. Lajos azt mondhatta, hogy "az állam én vagyok". De ő csak a törvénykezésre gondolt. Orbán Viktor rögeszméje az, hogy ő a magyar nép.

Nem lennék meglepve, ha mostani miniszterelnökünk egy olyan intézetben végezné, ahol a rokonlelkek megvitathatnák, hogy ki kinek a reinkarnációja. Lesz, aki Napóleonnak képzeli magát, lesz, aki XIV. Lajosnak, és lesz, aki de Gaulle- nak.

Szeretném ezt végignézni. Kívülről.

Hallom, hogy pedagógusok (és feltehetően hamarosan más közalkalmazottak is) olyan bérelszámolási papírt kapnak, ami arra biztatja őket, hogy vásároljanak állampapírokat. Lassan összeáll a kép.

A Rákosi-rendszerben úgynevezett békekölcsönt bocsátottak ki, és elvárták, hogy a dolgozók minél többet, minél nagyobb értékben jegyezzenek belőle. A kölcsön visszafizetése furfangos módon történt: időről időre kisorsolták, hogy kinek fizetik vissza. És ez még a könnyű meggazdagodást ígérő, tehát burzsoá szerencsejátékok bevezetése előtt történt. Békekölcsönt különböző címletekben lehetett jegyezni, és az öntudatos dolgozók természetszerűleg nagyobb összeget ajánlottak fel. A békekölcsönjegyzés egyfajta kiállás is volt a szocializmus és a népi kormány mellett, sok helyen versenyként fogták fel: ki szereti jobban a békét és a hazáját.

A békekölcsön annyival még jobb is volt, hogy mögötte ott állt egy erős állam. Aki most állampapírt vesz, az úgy viselkedik, mint aki jegyet vált arra a repülőgépre, amelyről tudja, hogy leesik.

Miért a békéhez kellett kölcsön? Azért, mert a világkapitalizmus cselt szőtt a népek ellen, a békét csak fegyverekkel lehetett megmenteni – a fegyverekhez kellett tehát a pénz. Az öntudatos magyar dolgozók pénze. (A háború előtt is volt ilyem. Csak akkor hadi kölcsönnek hívták.)

A szabad népek béketábort alkottak, és ennek keretében Észak-Korea megpróbálta felszabadítani a nyugati járom alatt senyvedő déli országrészt. Kitört a koreai háború, és a világ öntudatos népei felemelték szavukat az amerikai imperialisták koreai agressziója ellen (mert ők nem átallottak védeni a dél-koreai rezsimet). 1951-ben történt ez, és én is tüntettem. Hatévesen. (Ezt csak a hitelesség kedvéért jegyzem meg. Én ilyen kemény fickó voltam már akkor is.) Emlékszem egy május elseji felvonulásra, ahol a nyitott teherautó platóján izmos munkás ütött nagyokat papírmasé pörölyével az Unclesamnak öltözött imperialistára.

Aztán később, a Kádár-rendszer idején is tüntettünk, akkor éppen Vietnam mellett. Így ment ez. Népünk kívánságát a kormány tolmácsolta, és a nevünkben kikérték maguknak. Ugyanígy kérte ki magának Orbán Viktor is a neki címzett bírálatokat a népünk nevében. Az én nevemben is. A legtöbbször azt is az újságból tudtuk meg, hogy mi a magyar nép véleménye, mit ítél el mélységesen, mi ellen tiltakozik, illetve kit köszönt forró szeretettel. A nép, vagyis mi.

Békemenet, békekölcsön, béketábor – szépen összeillenek ezek. A béke nevében készülünk a háborúra. Mindenki ellen, a magyar dolgozó nép nevében. „A párttal, a néppel egy az utunk.” Na persze, ha más út nincs. Csak akkor van baj, ha kiderül, hogy ez az út meg zsákutca..

De hát nem szükségszerű, hogy kiderüljön. A kormány által ellenőrzött média híradásaiból például aligha derül ki. A Magyar Nemzet hangoztatta, hogy megtámadták Magyarországot, a királyi tévé nem találja a demokráciáért tüntetőket, aki kellemetlen a rendszernek, annak a képét a tv-riportból is kisatírozzák, és a kormány és bírálói levelezését előbb ismerhetjük meg az Internetről, mint ahogy ezekről az MTI hírt ad.

A most meghirdetett békemenetben állítólag lengyel szimpatizánsok is együtt menetelnek majd velünk. Lengyel, magyar, két testvér. Jegyezzük meg az alkalmat, Itt és most kezdődik a nemzetek feletti, egységes Európa lebontása. Hát véletlen, hogy az uniós vezetők felkapják a fejüket? Nemsokára kísértet fogja bejárni Európát, a nacionalizmus kísértete. Orbán magasabb szinten szónokol majd. Arról, hogy „Európa nem lehet ellenzékben”.

Nagy időket élünk. Lesz majd mit mesélni az unokáinknak.