Korábban már eltöprengtem azon, hogy a történelem némely alakítója hogy érhette volna el eredeti célját, ha nem ragad bele az előítéleteibe. Ha Napóleon nem kalandozik olyan messzire, Európa megújítója lehetett volna. Ha Hitler nem gyűlöli annyira a zsidókat, akár valóban a világ urává válhat. Ha Sztálin lemond a nagy terrorról, talán békésen is sikerül megvalósítania egy új állam-modellt. (Ez tartósan  csak Kínában működik, a többi helyi kísérlet kudarcot vallott.) Ha Putyin nem a katonai szuperhatalom állandósítására törekszik, egy nagy orosz uralkodó, egy mindenki által tisztelt modern cár lenne belőle. 

        Most Horthy Miklós opcióit vizsgálom meg, de az eddigiektől eltérő, irodalmibb stílusban. Ehhez persze másik Horthy kell, olyan határozott vezető, aki a Habsburg-birodalom összeomlása és a rövid életű Tanácsköztársaság után  népét a valódi felemelkedés útjára vezeti. (Ez a Horthy kétségkívül megérdemelné, hogy szobrokat állítsanak neki.) 

        Mennyire másképp alakult volna a kelet-európai térség, sőt, a világ sorsa is! Kezdjük azzal, hogy a mi Horthynk is a román hadsereg segítségével kerül hatalomra, leveri a vörösöket, de a helyi kommunistákat nem végezteti ki, csak internálótáborokba zárja. Végül is nem voltak olyan sokan, és nem voltak feltétlen hívei a tanácshatalomnak. Nagy részük két évvel azelőtt még nem is hallott a kommunista pártról, még az Oroszországban győztes bolsevikokról sem. A Tanácsköztársaság progresszív intézkedéseit (például a kultúrában, oktatásügyben, népjólétben) nyugodtan meg lehetett volna tartani. A mi Horthynk meg is tartja. Ő még Károlyi Mihály híveit is bevonja a rendszerébe, amelynek meghirdetett célja Magyarország felvirágoztatása. Horthy tehát meghirdeti a jelszót: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A jobboldali szélsőségesek, az irredenták természetesen azonnal nekitámadtak, de ellenük is erélyesen lépett fel. Ugyanúgy börtönbe zárta őket, mint a kommunista vezetőket. Ezáltal ő valósította meg először a kétfrontos harcot. 

        Az új Magyarország szimbolikus eseménye volt a királyság megszüntetése és a köztársasági államforma kinyilvánítása. Horthy megelégedett azzal, hogy az új alkotmányba beleíratta a Habsburgok érdemeit méltató szakaszokat. Ennek jogosságát az ország közvéleménye is elfogadta, bár a negyvennyolcasok nehezteltek érte. 

        Trianon nagy erőpróba volt. De Horthy belátta, hogy a győztes európai nagyhatalmak ellen nem érdemes harcolni. Ezért más utat választott. Még a konferencia előtt végiglátogatta az alakulóban lévő új államok fővárosait, és tárgyalt a vezetőikkel. Megállapodott velük, hogy az elkerülhetetlen határrendezéstől függetlenül megtartják a meglévő gazdasági kapcsolataikat, és újabbakat építenek ki. Ha az érintett országok összefognak, akkor az eddigi Ausztria-Magyarországnál is nagyobb államszövetség jöhet létre, az eredetinél hatalmasabb erőforrásokkal. Nem szabad semmilyen értéknek kárba vesznie! 

        Megállapodtak abban is, hogy az új államhoz került nemzetiségek a belső kommunikáció céljára megtarthatják saját anyanyelvüket, egyelőre az iskolában is használhatják az eredeti tankönyveiket, és ugyanazok a tanárok taníthatják őket, az új államnyelvre csak észszerű ütemezésben állnak át. Helyi ügyekben tovább is a saját nyelvüket használhatják, de tolmácsok segítségével az állammal már a hivatalos nyelven kommunikálnak. Az átállást fokozatosan hajtják végre, mintegy 5-10 év alatt. A saját nyelvük ápolására könyveket adhatnak ki, és használhatják az anyaország könyv- és sajtótermését is, feltéve, hogy azokban nem uszítanak az új állam és annak kultúrája ellen. 

        Amikor elfogadták az új határokat, Horthy a többi államfővel együtt megjelent a ceremónián, és ott is hangoztatta, hogy a térség országai egymásra vannak utalva, és hogy Magyarország mindent meg fog tenni a közös siker érdekében. Ezt Magyarországon belül sokan ellenségesen fogadták, de Horthy türelmesen elmagyarázta, hogy a hazánk számára nem létezik más út. Azokat a képviselőket, akik irredenta hisztériát próbáltak szítani, rendkívüli hatalmával élve kizáratta a parlamentből, és néhányukat börtönbe zárta. Ekkor szigorodott a sajtótörvény is: az állammal, a polgári demokratikus berendezkedéssel szemben minden propaganda tilos volt, az elkövetőik börtönbe kerültek, és örök időkre elveszthették az újságalapítás és pártalapítás jogát. A diktatórikus intézkedések vádját Horthy vállalta, és azzal mentette, hogy különben egy másik Kommün törhetne ki. Ezek a parlamenti csatározások azzal zárultak, hogy Horthyt egész életére a Magyar Köztársaság államfőjévé választották. 

        A kelet-európai szövetség kezdett megerősödni. A magyarok különösen sokat tettek a közös siker érdekében. Kiépültek az adriai termékeket Ausztriába, Németországba vezető kereskedelmi útvonalak, vasúti hálózatokat fektettek le, korszerűsítették a közúti áruszállítást is, az egyes országok termékeit vámmentesen lehetett bevinni, közös tudományos és oktatási megállapodásokat írtak alá. Sokan derültek a Borsszem Jankó karikatúráján, amelyik Horthy Miklóst ábrázolta, ahogy fehér lovon belovagol a Kárpátok közé, a képaláírás szerint „Magyarország is csatlakozik a Kis-Antanthoz”. Igen, bizonyos értelemben ez történt, és ezáltal a hajdani magyar ellenes szövetség elveszítette magyarellenességét, és a közös boldogulás előmozdítása lett a cél. 

        Óriási mértékben fellendült a magyar gazdaság, a zsidó gyárosok és üzletemberek megmutatták, mennyit érnek. Virágzott a tudomány és a kultúra is. Csak az újságírók panaszkodtak: a nemzeti egység kultusza miatt igen sok cikket kicenzúráztak, és néhány lapot be is szüntettek. A kommunista párt be volt tiltva, de a szociáldemokraták minden lehetőséget megkaptak a munkásság jogainak védelmére. 

        És eljött 1933, amikor Németországban Hitler került hatalomra. Ez az esemény azonnal megszólaltatta a vészcsengőket az államszövetség tagjaiban. Senki sem akart egy militáns, a békeegyezmények, a zsidók és a demokrácia ellen harcoló Németországot. És hatását a bőrükön is érezték: sorra alakultak a németbarát, náci szövetségek Csehszlovákiában, Ausztriában, Magyarországon és Jugoszlávia horvátországi részén. Horthy ezúttal is a szomszéd államok vezetőivel konzultált, és elhatározták, hogy az ellenállást közösen szervezik meg. Ehhez szigorítani kellett a belügyi szabályozáson. Ezentúl már nem csak a kommunista, hanem a náci befolyása ellen is kíméletlen harcot kellett folytatniuk. 

        1936-ban a helyi nácik aknamunkája és a harsogó nagynémet propaganda hatására Ausztria megingott, és egy manipulált népszavazás révén Hitler karjaiba hullott. A kelet-európai államok állandó egyeztető bizottságot hoztak létre, és a titkosszolgálati értesüléseiket is megosztották egymással. Mivel a saját hadseregeik együttesen sem tudtak volna szembeszállni a rohamosan fegyverkező Németországgal, a két megmaradt európai nagyhatalomhoz, Franciaországhoz és Nagy-Britanniához fordultak diplomáciai támogatásért. Az is felvetődött, hogy Szovjet-Oroszországgal kötnek egy védelmi egyezményt. A tárgyalások sokáig elhúzódtak, és hosszú idő alatt is csupán abban tudtak megállapodni, hogy német támadás esetén számíthatnak az orosz katonai támogatásra (elsősorban fegyverekre és hadianyagokra). 

        De közbejött 1937, amikor Hitlernek sikerült megegyeznie a nyugati szövetségesekkel Csehszlovákia feldarabolásáról. Horthy csak annyit tehetett, hogy a Magyarországnak ítélt és megszállt területen meghagyja a csehszlovák közigazgatást, alárendelve a magyarországinak. Ezt az alárendelést a kinevezett alpolgármesterek biztosították, de szigorú utasítást kaptak, hogy csak a lehető legkisebb mértékben zavarják az addigi ügymenetet. 

        1939-ben Hitler szemet vetett Lengyelországra, és a lengyelek elkövették azt a hibát, hogy teljesen elzárkóztak a felajánlott szovjet katonai segítség elől. Amikor a németek lerohanták az ország nyugati felét, egy korábban aláírt egyezmény titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió megszállta Kelet-Lengyelországot. Horthy  segítette a lengyel menekültek (főleg katonák és zsidók) ide települését, és felajánlotta Sztálinnak a lengyel hadifoglyok átvételét. Sztálin nem fogadta el Horthy ajánlatát, és ez vezetett Katynban 14 ezer lengyel tiszt barbár kivégzéséhez. Sztálin Horthy azon javaslatát sem fogadta el, hogy az elfoglalt területeken hagyja békén a helyi igazgatást. Ő már akkor is a háború utáni kommunista terjeszkedésre gondolt. 

        1940-ben Hitler nyugatnak fordult, és rövid idő alatt legyőzte Franciaországot. Talán ez a viszonylag könnyű siker bosszulta meg később magát, amikor a szövetségesére, a Szovjetunióra is rátámadt. Napirendre került a Balkán meghódítása. Horthy közvetítésének hála Magyarország és Jugoszlávia területén át, Görögország és Németország között egy korridort hoztak létre, és ezen belül folyt a németek felvonulása, szerencsére minden incidens nélkül. 

        Hitler megpróbálta kihasználni a románok és magyarok egymástól való idegenkedését. Amikor Romániában egy fasiszta mentalitású katonatiszt, Antonescu került hatalomra, Hitler felajánlotta Horthynak, hogy neki adja Észak-Erdélyt, ha szorosabb szövetséget épít ki Németországgal. Horthy azonnal Bukarestbe utazott, megkérdezte Antonescutól, hogy mit szólna ahhoz, ha Romániában is a Csehszlovákia feldarabolásakor használt névleges megszállást alkalmazná. Antonescu azzal válaszolt, hogy Csehszlovákia akkor megszűnt létezni, de ez nem igaz Romániára, ezért a két helyzet alapvetően különbözik. Horthy a magyar országgyűlésben bejelentette, hogy lemond a felkínált lehetőségről. Heves vita tört ki (néhány képviselő birtokai annak idején a román övezetbe kerültek). Többeket ki kellett zárni a parlamentből az ország területi épségét veszélyeztető álláspontjuk miatt. 

        Horthy gyakran váltogatta a miniszterelnökeit, attól függően, hogy a céljait kivel tudta jobban megvalósítani. Néhányuk neve: Teleki Pál, Bethlen István, Bárdossy László, Kállay Miklós. A parlamentben a konzervatív pártok voltak túlsúlyban, de jelentős volt a kisgazdák és a szociáldemokraták részaránya is. A harmincas évek végén a jobboldal mind jobban radikalizálódott, részben német mintára, de prominens képviselői gyakran ültek börtönben a kijelentéseikért és akcióikért. A Magyar Kommunista Párt illegalitásban működött, nem volt különösebben tevékeny, de Horthy fontosnak tartotta, hogy az egyes döntései előtt közvetítőkön keresztül velük is konzultáljon. 

        A térség helyzete 1941 nyarán vált drámaivá, amikor Hitler meggondolatlanul nekitámadt addigi szövetségesének, a sokkal nagyobb erőforrással rendelkező Szovjetuniónak. Az új háborút minden szövetséges ország értetlenséggel fogadta, sokan el is ítélték. Horthy Debrecenben összehívta a kelet-európai szövetség vezetőit. Elhatározták, hogy semmilyen körülmények között sem csatlakoznak a németek kockázatos vállalkozásához. A Szovjetunió katonai támogatása sem kerülhetett szóba, részben a politikai nézetkülönbségek miatt, részben pedig azon meggondolásból, hogy együttesen sem tudnák megsegíteni a megtámadott kolosszust. És amikor később a németek erőltették, hogy legalább anyagilag, mezőgazdasági és ipari termelésükkel, illetve a kőolaj-szállításokkal segítsék a németek győzelmét, akkor abba belementek. 

        Hitler a zsidókérdés tekintetében is nagy nyomás alá helyezte a kis országokat, és mindenekelőtt Magyarországot. Horthy ezúttal is a sarkára állt, és kifejtette, hogy a térség fejlesztéséhez nagy szükség van a zsidó szakemberekre, gyárosokra, bankárokra, tudományos kutatókra. Ha Hitler meg akar szabadulni az alsóbbrendűnek tekintett zsidó polgáraitól, küldje őket nyugodtan Magyarországra, ott még a német gazdasági szükségletek kielégítésében is nagy hasznukra lehetnek. (Hitler a találkozón hisztérikusan reagált, de később tényleg megengedte néhány ezer zsidónak, hogy Magyarországra távozzon.) 

        Hitler katonailag is be akarta vonni Magyarországot a szovjetek elleni háborúba. Amikor már megkezdődött a németek visszavonulása (ez a kelet-európai országok hadseregeinek segítsége nélkül nem 1943 januárjában következett be, hanem már 1942 decemberében), Hitler magához rendelte Horthyt. A magyar államelnök azonban lemondta a látogatást, és maga helyett a mezőgazdasági miniszterét küldte ki, akivel azonban Hitler nem volt hajlandó tárgyalni. Közben megkezdték a Magyarország megszállását célzó haditervek elkészítését. Horthy azonban ezt megsejtve a honvédség legjobb alakulatait Budapest és néhány más nagyváros védelmére vonta össze. A német akciót Hitler az utolsó pillanatban lefújta, mondván, disznók ellen nem fogja bevetni a Wehrmachtot. 

        1944-ben a Vörös Hadsereg már elfoglalta egész Lengyelországot és Csehszlovákiát. Sztálin meghagyta Horthyt államfőnek, annál is inkább, mert nagy részt neki tulajdonította, hogy Magyarország, Románia és Jugoszlávia nem harcolt a németek oldalán. A kelet-európai országoktól azonban elvárta, hogy segítsék a háború utáni új világrend megerősítésében. Prágában Horthy Benessel találkozott. Megállapodtak a magyar megszállás megszüntetésében. Benes köszönetet mondott azért az emberséges módért, ahogy a magyarok megkímélték a lakosságot, és hogy tulajdonképpen Csehszlovákiának a magyarok által megszállt része vészelte át a háborút a legjobban.

        A kelet-európai országok Debrecenben rövidesen újabb csúcstalálkozót tartottak, amelyen a legfontosabb témakör a Szovjetunió által követelt ütközőzóna kialakítása volt. Megállapodtak abban, hogy megengedik a szovjeteknek, hogy az országaik területén katonai támaszpontokat tartsanak fenn, amennyiben nem avatkoznak a belpolitikába. Molotov két nappal később csatlakozott a külügyminiszterekhez (Magyarországot Kállay Miklós volt miniszterelnök képviselte). Molotov egyetértett a belpolitikába való be nem avatkozással, de ragaszkodott hozzá, hogy a parlamenti helyek 20 százalékát tartsák fenn a kommunistáknak. Ebbe csak hosszú belpolitikai küzdelmek után mentek bele. Nagy vihart kavart még a lengyel kérdés, ugyanis az 1939-ben megszállt és 1944-ben újra meghódított területekről a szovjetek nem mondtak le, ehelyett a lengyeleket a megszállt Németország keleti határterületeivel kárpótolták.       

        A kelet-európai szövetség a szovjet befolyás idején is virágzott, és a kelet-nyugati gazdasági együttműködés fő előmozdítójává vált. A létrehozása idején csatlakoztak az Európai Közös Piachoz, majd az Európai Unióhoz is. (Akkor már a szovjet támaszpontok is megszűntek. A kommunistáknak juttatott parlamenti 20 % az egyes kommunista pártok felmorzsolódásával magától sorvadt el.) A tudományos és közgazdasági tevékenység az egész térséget, és ezen belül Magyarországot is a fejlődés élvonalába emelte. Különösen kiemelkedő volt Soros György tevékenysége, aki előbb pénzügyminiszterként, majd egyéni tőzsdeszakemberként nagy tekintélyt vívott ki, maga is meggazdagodott, és nagyban hozzájárult a térség felemelkedéséhez. Külön meg kell jegyezni az alapítványait, és ezen belül is a Közép-Európai Egyetemet, amely évtizedek óta kiváló szakemberekkel és tudósokkal, politikusokkal gazdagítja az országot és a világot. Soros Györgynek és munkatársainak, például Fekete Jánosnak és Bokros Lajosnak köszönhetően ma Magyarország a közép-európai régió vezető hatalma, amely magával húzza Romániát és a délszláv köztársaságokat is. 

        Horthy Miklós haláláig, 1957-ig megmaradt államelnöknek (bár az egészségének romlásával a szerepe egyre inkább ceremoniálissá vált). Az államfői tisztségben egy rövid ideig a fia, Horthy István, majd Nagy Imre, Pozsgay Imre és Iványi Gábor követte. A nevezetesebb miniszterelnökök a háború után: Károlyi Mihály, Nagy Ferenc, Ortutay Gyula, Fock Jenő, Bokros Lajos és Orbán Viktor. Az utóbbi nevet érdemes megjegyezni. Soros-tanítványként került a politikába. A fiatal és tehetséges liberális politikustól mindenki sokat vár.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.