Mélyponton van az amerikai-orosz és az amerikai-kínai viszony, sokan attól tartanak, hogy új hidegháború kezdődik a nagyhatalmak között. Ez azonban nem igazán érthető. A korábbi hidegháború azt jelentette, hogy a világuralomra törő kommunista Szovjetunió és a világhatalmat megtartani akaró Egyesült Államok minden eszközt felhasznál a pozíciója erősítésére. Gondoljunk csak a befolyási övezetek határán folyó „proxy” háborúkra (ilyen volt mindenekelőtt a vietnámi háború, az afganisztáni háború, az arab-izraeli háborúk sora, de a kubai rakétaválság volt a legveszélyesebb). Azóta a Szovjetunió elveszítette kommunista jellegét, most leginkább egy maffiaállamra emlékeztet, Kína pedig elképesztően megerősödött, először gazdaságilag, mostanában pedig katonailag is. Nem véletlen, hogy a kínai űrtechnológia már olyan trükköket is megcsinált, amiket a két klasszikus űrnagyhatalom nem (ilyen volt például egy sima leszállás a Hold túlsó oldalán).

Az erők összemérése normálisnak tekinthető, de az ellenségeskedés korántsem az. Nem kell olyan nagy ügyet csinálni abból, hogy Oroszországban veszélybe került a demokrácia, és hogy a kínai kommunista vezetés sikeresen megújította a szocialista államkapitalizmus modelljét, amelyet korábban az ideológiai szólamok kötötték gúzsba. Most mindenütt kapitalisták vannak hatalmon, ideológiai ellentétek nincsenek, és a nukleáris fegyverkezés is elért egy olyan szintet, amikor már szóba sem jöhet az ilyen fegyverek használata. A nyílt ellenségeskedésnek semmi értelme. Időközben a kapitalizmus is globalizálódott, elvileg semmi akadálya, hogy az amerikai iparágakat az orosz vagy kínai milliárdosok vásárolják fel, és hasznot húzzanak belőle. A multinacionális vállalatokat egyik állam sem birtokolja, ezért nem sokat számít, hogy milyen erőforrás melyik ország területén van. (Abban kellene csak megegyezni, hogy az ilyen nemzetközi vállalatok melyik államban milyen mértékben adózzanak.) Igazából a Krím orosz megszállása is értelmetlen volt. Nyugodtan rendezhettek volna egy demokratikusa ellenőrzött népszavazást, és az ott többségben élő oroszok így is az anyaországhoz való csatlakozás mellett döntöttek volna.

Amit a nyugati demokrácia híveinek a legnehezebb megemészteni, az a diktátorok felemelkedése. De ez olyan világtendencia, ami ellen nem sokat lehet tenni. Putyin, Erdogan, Orbán, Hszi Csin-ping, Lukasenko, Trump vagy legutóbb Netanjahu megmutatta, hogy a demokrácia erodálható, csak a törvényeket kell módosítani (ehhez pedig elég egy egyszeri választási győzelem). És a világtörténelem legveszedelmesebb bűnözője, Hitler is a weimari köztársaság demokratikus választásán győzött, hogy aztán minden demokratikus hagyományt félrerúgjon és meggyalázzon. A demokratikus államberendezkedés már Görögországban, aztán Rómában is felbukkant, Európában a Nagy Francia Forradalomig kellett várni rá, aztán az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái szorgalmazták, de mindig kérészéletű volt, mindig elbukott (a diktátorok, császárok, hadvezérek, politikai kalandorok aknamunkája következtében). Nem érdemes büntetni a hatalmaskodókat. Védekezni kell ellenük. Az orosz vagy Kína-ellenes szankciók helyett fejleszteni kellene a saját rendszert, és mindenképpen el kell kerülni a háború kitörését. A Habsburg-császárok és a török szultánok is jól megvoltak anélkül, hogy firtatták volna az alattvalók emberi jogait a másik birodalmában. Ne a többi ország belső viszonyaiba szóljunk bele, hanem őrizzük meg a demokráciát, ahol még van!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.