Mostanában gyakran sétálok a Normafa környékén, ahol sokan futnak, bicikliznek vagy gyalogolnak, az egészségük megvédése céljából. Az utak keskenyek, néha alig férünk el egymás mellett. Ezeket a véletlen találkozásokat szeretem kihasználni arra, hogy egy-egy mosoly vagy köszönés erejéig pozitív élményhez juttassam a szembejövőket. Alapvetően nyájas ember vagyok, legalábbis szeretem ilyennek képzelni magam. Van, aki viszonozza a kedvességemet, és van, aki nem. A statisztika általában pozitív. Tízből legalább heten-nyolcan barátságosan visszajeleznek. De van néhány nő, aki megközelíthetetlennek mutatja magát, és némelyik férfi is leszegett fejjel robog el mellettem, mint egy gőzgép, vagy olyan a nézése, „mint komor bikának”. Én ezt az arányt elfogadom. Nem lehet mindenki nyájas, nyájatlannak is lennie kell. Elvégre ha mindenki barátságosan visszaköszönne, a kedvességet a puszta illendőség váltaná fel, és minden értéke elveszne.

     Hát így sétálgatok én az erdei utakon a kétféle reagáláson elmélkedve. Az egyik napon azonban valósággal taroltam. Egy lányosztály jött velem szembe. A tanárnő barátságosan visszaköszönt, és utána harminc lány ajkáról hangzott el a „csókolom”.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.