Egy korábbi elmélkedésemben azzal foglalkoztam, hogy az emberiség mit köszönhet Hitlernek. A botrányos címadást az magyarázza, hogy ha Hitler nem olyan mohó, és nem a zsidóüldözéssel és más országok megtámadásával kezdi, akkor valóban a világ ura lehetett volna.

 A németországi zsidó tudósok és gyárosok nagy mértékben hozzájárulhattak volna az atomfegyver elsőként történő kifejlesztéséhez, és azzal fenyegetőzve Hitler mindent megszerezhetett volna, amit akar. Kevesebb ember halt volna meg (a világháború mintegy 50 millió áldozatot követelt!), de a nemzeti szocialista világrend még mindig fennállna, a németen kívül minden más népet rabságban tartva. Ehelyett elüldözte a legtehetségesebb koponyákat, egy teljesen felesleges háború kirobbantásával a végén tönkretette Németországot is. (Hasonlítsuk ezt össze a "megalázó" I. világháborús békekötéssel, amikor a harci események nem is érintették az anyaországot.)

Hitler okos volt és célratörő (a cél érdekében gátlástalan is), de nem volt elég bölcs. Túl gyorsan akart a világ ura lenni, és ennek abban az időben nem voltak meg a feltételei. Tíz-tizenkét évvel később már meglettek volna.

Mindazonáltal Hitler döntései intellektuális kihívást jelentenek a számunkra. Elképzelhetjük, hogy ennek a grandiózus tervnek melyek voltak azok a pontjai, amelyeknél megállva elkerülhető lett volna a bukás.

A magától értetődő első lehetőség a zsidóüldözés kihagyása. Németország egy évtized alatt minden hódítás nélkül is Európa legerősebb hatalmává vált volna, ehhez megvolt mindene: dolgos nép, törekvő és tehetséges tudósok, tőkeerős vállalkozók. Hitler persze nem akart demokráciában élni, ezért nem képzelhetjük el, hogy meghagyta volna a weimari köztársasági rendszert. Diktátor akart lenni, és ehhez meg kellett szereznie a parlament különleges felhatalmazását. Még azt is elfogadom, hogy ehhez szüksége lehetett az antiszemita indulatok felkorbácsolására (ne felejtsük el, hogy abban az időben a kommunisták is erősek voltak). De a zsidóellenes intézkedéseket néhány éven belül enyhíthette volna (ezért a zsidó tőkések is hálásak lettek volna, és Hitler zavartalanul törhetett volna a távlati célja felé).

Németországnak nem volt igazán szüksége egy nagyobb "élettérre" (ahogy a mai Németország is nagyon jól tud domináns szerepet játszani Európában az eredeti határok között). De ha mégis, akkor meg kellett volna elégednie Csehszlovákia feldarabolásával, a Szudétavidék megszerzésével. Ausztriát, Hollandiát és Dániát esetleg még magához kapcsolhatta volna a történelmi rokonság okán, de csak úgy, hogy megadja nekik a helyi önrendelkezési jogot (kicsit hasonlóan az osztrák-magyar monarchia felépítéséhez). Létrejöhetett volna egy tekintélyelvű, poroszos lelkületű, erős német szövetségi állam.

Lengyelországot már csak szovjet, brit és francia együttműködéssel lett volna lehetséges békésen annektálni. Igaz, hogy ehhez ők maguktól nem járultak volna hozzá, de ha Németországtól biztosítékot kapnak arra, hogy ezzel a terjeszkedésnek vége, nem tartom kizártnak, hogy lenyelik (egy München II. egyezmény keretében).

A szovjet-német meg nem támadási szerződés megkötése volt Hitler egész külpolitikájának az egyetlen ésszerű eleme. Sztálin úgy érezhette, hogy ezzel hosszú időre felosztották Európát, és a maga részéről biztosan nem akart volna változtatni ezen. Bár a lengyelek dacosan ellenálltak (az ésszerűség határain is túlmenően), a német lovagrendek korábbi hatalma, valamint a cári Oroszország 1918 előtti kiterjedése adott némi történelmi alapot az ország ketté osztására.

Ezzel szemben a Franciaország elleni támadás teljesen indokolatlan volt, és Hitler sajátos bosszúvágya magyarázhatja, hogy ebbe belement. Igaz, hogy a "furcsa háború" révén a franciák és a britek is elvileg hadban álltak a náci Németországgal (Lengyelország lerohanása miatt), de ezt az ellentétet a status quo alapján meg lehetett volna oldani. (A franciák is jobban tették volna, ha hadüzenet helyett meggyorsítják a hadiipar fejlesztését és a hadsereg modernizálását.)

A végzetesnek hiba a Szovjetunió megtámadása volt. Elvileg lett volna rá esély, hogy leszakítsák az oroszok ellen nagy sérelmeket tápláló ukránokat, valamint magukhoz kapcsolják a nyugati orientációjú Baltikumot, de a zsidógyűlölet, valamint a szláv "faj" lenézése ezt eleve lehetetlenné tette. És nagyon valószínű, hogy Sztálin sem ment volna bele könnyen e fontos területeinek elvesztésébe. A Barbarossa-terv tehát eleve elhibázott volt, arra épült, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhető, és a Szovjetunió az Urál mögé szorítható vissza. Még ha sikerült volna is elfoglalni az ország európai területeit, az ázsiai rész, az ottani, illetve a nyugatról átmentett hatalmas ipari potenciállal, emészthetetlennek bizonyult volna a németek számára. Spárta boldogult a helótákkal, rabszolga sorban tartva a többséget, de Németországnak semmiképp sem lett volna ereje és emberanyaga ennek a kivitelezésére. Ugyanez volt a helyzet Franciaországban is, csak kicsiben. A franciák büszkesége nem sokáig engedte volna, hogy a németek szolgaként kezeljék, előbb-utóbb fellobbant volna a felkelés lángja. Hogy egy népcsoport mekkora földterület fölött uralkodhat és milyen embertömeget tud uralma alá hajtani, az nem a vezér géniuszán múlik, hanem materiális összetevői vannak. Nagy Sándor és a Római birodalom uralmi technikáit nem lehetett extrapolálni a XX. századi körülményekre.

Még azt kell megemlíteni, hogy Hitler esetleg könnyebben megszerezhette volna az anyaországok helyett a belga és holland gyarmatokat, és ezt talán az amerikaiak is elviselték volna (lévén kezdettől fogva gyarmatellenesek). A francia és az angol gyarmatbirodalom nagyobb falat volt (ez meglátszott később az Afrika Korps csatáiban), de még talán ott is lehetett volna keresnivalójuk. Átmenetileg nyilván a gyarmati lakosság is üdvözölte volna a "felszabadítókat". Azonkívül a szlávok alacsonyabbrendűsége helyett sokkal egyszerűbb lett volna elfogadni az afrikaiak és ázsiaiak alacsonyabbrendűségét.

Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, ezzel kihívta maga ellen a sorsot. Mert ugyan utána is voltak olyan pontok, amelyeknél meg lehetett volna állni, de csak átmenetileg, ameddig a Vörös Hadsereg meg nem erősödik. A kocka el volt vetve. 1941. június 22-én.

Hitler egy sor felesleges terhet is magára vállalt. Értelmetlen volt támogatnia Mussolinit Afrikában, semmi keresnivalója nem volt a Balkánon és Görögországban, és főleg feleslegesen üzent hadat az Egyesült Államoknak Pearl Harbor után, mert ezzel bevonta az amerikaiakat az európai háborúba. (Az hogy mi, magyarok, miért üzentünk hadat Amerikának, az egy külön kérdés. De Horthy államférfiúi tehetsége még Hitleréhez sem mérhető.)

Tegyük fel, hogy Hitler későn ébredt rá, hogy elszámította magát. Az első figyelmeztetés 1941 végén érte, amikor kiderült, hogy a villámháborús szakasz véget ért, elhúzódó és költséges háborúra kell felkészülni. Hitler ugyanúgy visszajöhetett volna Moszkva alól, mint Napóleon, el sem kellett volna foglalni, elég "ráijesztés" volt a megjelenése Moszkvától 20 kilométerre. Még Sztálingrád után is lett volna módja, hogy egy-két évet nyerjen egy átmeneti békekötéssel. De soha nem kereste a kiegyezést, hitt a végső győzelemben, pedig legfeljebb csak a jobb német fegyverek kifejlesztésében bízhatott. A német hadiipar valóban csodákra volt képes. A háború végére elkészült a V-2 ballisztikus rakéta, már voltak sugárhajtású repülőgépeik, és az 1944-ben elkészült Királytigris becenevű új páncélosuk is a legjobb volt a világon. De csak az atomfegyver megalkotása változtatott volna lényegesen az erőviszonyokon, erre pedig a német atomfizikusoknak az ipari háttér korlátozottsága miatt esélyük sem volt. (Ez az amerikaiaknak is túl sok idejébe és pénzébe került.)

Ha utólag és elméletileg optimalizálni akarjuk Hitler hatalmi törekvéseit, akkor Csehszlovákia feldarabolása volt az utolsó olyan tett, amelyikből még profitálhatott. Lengyelország megosztása már erősen kérdéses, mert nagyobb volt a kockázat, mint a várható nyereség. (Pláne, ha feltételezzük - és a Mein Kampf alapján erre van okunk -, hogy Hitler mindenképpen ragaszkodott az élettérnek a szlávok rovására való jelentős kiterjesztéséhez, amely elkerülhetetlenné tette a Szovjetunió megtámadását.) Ezt követően már saját helytelen döntéseinek és makacsságának foglya volt. Sztálingrádnál lényegében minden eldőlt.

Ha most tágítjuk a kört, és Hitler helyett a német tőkések és politikusok szemszögéből vetjük fel a kérdést, akkor Ukrajna és Belorusszia megszerzése volt talán az utolsó pillanat, amikor egyezséget lehetett volna kötni Sztálinnal. Természetesen ennek feltétele lett volna Hitler elmozdítása és az elfoglalt területek kiürítése. De ahogy Hitlert a monomániája nem engedte ésszerű döntéseket hozni, ugyanúgy a mögötte álló megbabonázott vezető réteg sem tudott megszabadulni tőle, akkor sem, amikor már láthatóan nagyobb teher volt, mint támasz. Hitler feláldozása árán talán még megmenthették volna az országukat a pusztulástól. De nem volt meg hozzá az intellektuális bátorságuk. És amikor von Stauffenberg (1944 júliusában, amikor a szovjetek már Belorussziát is felszabadították) ténylegesen elkövette a merényletet, nem volt bátorsága, hogy magát is kitegye az életveszélynek. A robbanás előtt néhány perccel elhagyta a beszélgetés helyszínét (ráadásul a két robbanószerkezet közül csak az egyiket sikerült élesítenie), és túl korán elkönyvelte a sikert. Jelet adott, elkezdődött a puccs, de mivel a Führer nem halt meg, az egész kísérlet kudarcba fulladt.

Még Berlin ostromakor is megölhette volna bárki Hitlert a bunkerban, ezzel is sok tíz ezer ember életét mentette volna meg, ő maga pedig bizonyosan megúszhatta volna egy életfogytiglani börtönnel. Azon a helyszínen mindenki ebben volt érdekelt, még a náci főkolomposok is, de dermedten, még mindig megbabonázva figyelték az istenített vezérük mentális és erkölcsi leépülését, és hogy a végén még magukra is hagyja őket.

Az optimalizálás csak elméletben működik, az adott helyzetben a tényleges szereplők pillanatnyi helyzetével kell számolni, az pedig nem engedelmeskedik a józan észnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.