Azt kellene elfogadni, hogy többféle apaszerep van. A nemzőapa (aki legyen tökös, életrevaló), a gondoskodóapa (gazdag és jó szívű), valamint a férjapa (gyermekszerető, a felesége mellett minden bajban kitartó). Én egész életemben a harmadik típus voltam (igaz, hogy apa nélkül nőttem fel, az apám még a születésem előtt elesett a háborúban). A baj az, hogy a legtöbb nő ezt a hármat egy személyben akarja megkapni, az pedig nagyon ritka. Így aztán a nemzőapa verekszik, iszik és lelép, a gondoskodóapának más szeretői is vannak, a férjapa pedig nem nagyon jó az ágyban. A megoldás a kommuna-házasság lenne, ahol minden szerepre akadna megfelelő férfi. De a legtöbb nő ettől is visszariad.
A magam részéről, kiöregedve, talán még pót-nagypapának lennék használható (sok nagypapa az én koromban már a temetőben nyugszik), de az anyák nagy többsége minden olyan megoldást elutasít, amelyet nem szentesített a társadalom. (Például mit szólnának hozzá a barátnők?) És szenved, keresi az elvált férj tökéletes replikáját (aki persze ugyanúgy félrelép, ugyanúgy verekszik), érdekházasságba menekül (és szenved, hogy olyan ember mellett kell aludnia, aki nem vonzó szexuálisan), agyondolgozza magát (az elutasított segítők hiányában), és nagyon jól jár a gyerek, ha nem ő issza meg a sok rossz döntés levét.
A nőmozgalomnak szerintem az egyenlőség kivívása mellett (ami nagyon fontos) a nők nevelésére is több energiát kellene fordítania. Hogy ne ragadjanak bele az évszázados szokásokba, ne legyenek ezeknek a szokásoknak a rabjai. Csak így lehetnek igazán szabadok.
Mondja ezt egy öreg drukker, a pálya széléről.
Első változata hozzászólásként:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.