Ma már a világon szinte minden valakinek vagy valamilyen intézménynek a tulajdona, köztulajdon alig van. A tulajdonos - a törvényes keretek között - azt csinálhat a tulajdonával, amit akar. Meg is semmisítheti. Csakhogy kérdéses magának a tulajdonnak az egy emberhez köthetősége.

Képzeljünk magunk elé egy kastélyt. Az eredeti tulajdonos egy arisztokrata volt, aki elképzelt magának egy helyszínt és egy épületet, a jobbágyainak a munkájából származó nagy jövedelméből megbízást adott egy építésznek, az megtervezte, egy kőműves csapata kivitelezte, és lehet, hogy még a jobbágyoknak is be kellett segíteniük. Az arisztokrata családja kihalt vagy pénzzavarba került, és a kastély egy idegen gazdag ember tulajdonába került, olyanéba, akinek már semmi köze sem volt a kastély tervezéséhez vagy kivitelezéséhez. Most az övé, ő is azt csinál vele, amit akar. A kastély az új tulajdonosé, azt csinál belőle, amit akar. Ha akarja, kuplerájjá vagy gyárrá alakíthatja, le is bonthatja, senkinek semmi köze hozzá. (Tegyük fel, hogy az épület szép ugyan, de nem védett, nem szerepel semmiféle kulturális örökségi listán.)

De vajon teljes mértékben az övé-e az a tulajdontárgy? Nem tulajdona-e szellemi értelemben az építésznek, referenciaként a kőművesnek, családi legendaként a helyi lakosoknak? A kastély szervesen beleépült a környezetébe, mint egy fa, a képzeletbeli gyökerei messzire nyúlnak, nem lehet csak úgy egyszerűen kivágni a tájból.

Gondoljunk az eredeti Nemzeti Színházra. Annyira beleépült a városba, hogy még egy közismert nóta is megénekelte a randevút a Nemzetinél, "ott, ahol a hatos megáll". Joga volt-e a metróépítés során a városvezetésnek lebontania? Nem értek a statikához, de az az érzésem, hogy a metrót úgy is meg lehetett volna építeni, hogy a színház a helyén marad, csak a tervezettnél tízszer vagy húszszor több betont építenek be az épület süllyedésének megakadályozására. Vagy ugyanúgy kikerülik, ahogy egy tavat vagy föld alatti forrást kerül ki az alagút. Ehelyett jött a maszatolás, a színház máshova helyezése, az építési pályázat az új intézmény felépítésére, és a dicstelen eredmény. (Olyan időben, amikor már nemzeti színházakat sehol sem építenek, hiszen a nemzetté válás folyamata régesrég befejeződött.)

És gondoljunk a szellemei tulajdonra! Megy a népdalgyűjtő a faluban, fonográfra veszi az énekelt nótákat, majd kiadja egy füzetben, egy népi együttes pedig feldolgozza. Az eredeti népdalt még szabadon lehetett variálni, a kötetben kiadottnak a dallamához, szövegéhez már tartania kellett magunkat, a lemezt viszont már nemcsak hogy lejátszani nem lehet, de ugyanabban a hangszerelésben már elénekelni sem volna szabad a szerzői jog megsértése nélkül. Egy Bródy János-slágert a szerző kifejezett engedélye nélkül nemhogy eljátszani nem lenne szabad, de elfütyülni sem (mint ahogy a legendabeli suszterinasok az operaáriákat). Stikában meg lehet csinálni, mint ahogy a DVD-filmeket is le lehet játszani kisebb közönség előtt a szigorú tiltás ellenére, de minden tanúnak tartania kell a száját.

Egyszer egy virtuális tánciskola videoklippjeihez egy ismert slágert használtam kísérőzeneként. Csak néhány taktust (általában ugyanazt a néhányat), egy-egy mozdulat, figura aláfestésére. A YouTube-ról le kellett vennem, mert rájöttek, hogy a zenerészletet a tulajdonos hozzájárulása nélkül használtam fel. Egyszer Bródy Sárika-dalához írtam egy variánst (amelyikben a szereplők a végén egymáséi lesznek), és a biztonság kedvéért elküldtem a szerzőnek. A titkára válaszolt, miszerint semmi baj, a dal annyira amatőr, hogy nem veszélyezteti a művész úr hírnevét. Ez rendben is van. De mi lett volna, ha az én variánsom is előadható? Hogy lehetett volna megoldani a szerzői jogi problémákat? És itt nem egyszerűen pénzkérdésről van szó. Ha egy védett alkotást ingyen adnak elő, az is sérti a tulajdonos jogát, hiszen akit érdekelt az ingyenes változat, annak is fizetnie kellett volna az eredetiért. Számos amatőr zenekar ad elő ismert slágereket saját feldolgozásban, amiért senki sem fizet. De az Internetre felvett amatőr hangfelvétel már veszélyes lehet a zenekarra és az operatőrre nézve.

Érdekes problémát vetnek fel az egyik író által a másiktól szó szerint átvett ún. vendégszövegek. Jogilag fizetni kellene az eredeti szerzőnek, sőt, ha az átvétellel negatívan változik az idézet, még kártérítést is fizetni kellene. De ez egy újkori probléma, majd megoldják a hozzáértők. Közismert szövegrészleteket én magam is felhasználtam saját verseimben, itt mindenki tudta, hogy nem én tírtam, és ha nem illendően kezeltem azokat, az egyedül az én hibám, nem hat vissza a klasszikus szerzőkre.

Amikor az új kommunikációs formák által mostanában kikezdett Gutenberg-galaxis létrejött, a szóbeliség nagy előnye veszett el. Attól kezdve már nem lehetett változtatni az egyszer kinyomtatott, szentesített szövegeken. A szóbeliség korában minden mesélő elvehetett vagy hozzátehetett az általa hallott történethez, eposzhoz. Ettől kezdve minden megmerevedett. Azok a gyerekek jártak jól, akiknek még emlékezetből meséltek, hiszen a szülő úgy alakíthatta a történetet, ahogy a gyerek pillanatnyi érdeklődése megkívánta, részletezhetett vagy lekerekíthetett valamit a sztorin. Ma együtt nézzük át a mesekönyvet, és az illusztrációk még a vizuális képzeletnek is határt szabnak. Nem láthatjuk a fanyüvőt a lelki szemeinkkel, mert ott a rajz, olyannak vagyunk kénytelenek elképzelni.

A publikációs eszközök robbanásszerű bővülésével a mi korunkban gyökeresen változik a helyzet. Mindenki publikálhat az Interneten, saját néven feltehetjük a verseinket (a másét is, legfeljebb később vita kerekedik belőle), fotózhatunk, filmezhetünk szabadon, senki sem tudja megakadályozni (legfeljebb utólag szankcionálhat, de addigra már esetleg több millióan látták az alkotásunkat). Persze ha naponta milliónyi új vers, novella, publicisztika kerül forgalomba, az egy műre eső figyelem arányosan csökken. Lassan olyanná válik a publikálásunk, mint a disznópásztor fütyürészése az állatainak. Nekünk örömet okoz, de senki sem figyel oda. (Az önkifejezés gyakorlása önmagában is hasznos, de ezt már nehezen nevezhetjük kommunikációnak, hiszen nincsen befogadó.)

Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy már írnunk sem kell, hiszen közvetlenül beszélgethetünk akár a tengeren túl élő ismerőseinkkel is, mobilon vagy skype-on, messengeren, akkor végképp túllépünk a Gutenberg-galaxison. Már nem kell nyomtatott könyv, a másokkal való kapcsolattartás egyenidejűvé vált, mindenki mindenkivel kapcsolatot tarthat, egyetlen nagy dumaparti lett a világ. Mint az őserdőben, csak globális méretekben.

Mi lesz ebben a helyzetben a szellemi tulajdonnal? Mindenki mindent publikálhat, mások műveit is, mindenféle engedély nélkül, legfeljebb azt kell hozzátennie, hogy "XY-tól azt olvastam, hogy". A szerzői jog védői elkeseredetten folytatják a harcukat, de ez hosszú távon reménytelen. Filozófiailag is. Mert ha egy szerző olvasni is alig tudó örökösétől kell engedélyt kérni egy mű megjelentetéséhez (és ő kapja a tiszteletdíjat is), akkor feltehetjük a kérdést: mennyit kapnak a eredeti szerző szülei, tanárai, orvosai, sőt azok a névtelenek, akik a regényének hőseivé váltak. Mert nélkülük ugyanúgy nem születhetett volna meg az adott remekmű. (Ez már csak vicc, de nem tudom kihagyni: Mennyi jogdíjat kaphatna Hitler a sok II.világháborús filmért, amik nélküle ugyanúgy nem jöhettek volna létre?)

A szellemi tulajdon az emberi társadalom fejlődésének fontos eszköze volt, de úgy tűnik, lassan közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor felolvad az emberiség kollektív tulajdonában. Mnden mindenkié. Mndannyiunké. És a védelmében is mindannyian részt kell vennünk.

.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.