Nem tudtam megkedvelni Tarr Bélát. Igaz, eddig csak egyetlen alkotását láttam, a Sátántangót. A közel 8 órás műalkotás cselekményét valószínűleg össze tudnám vágni egy 2 részes filmbe. A sűrítés egy olyan művészi eszköz, amelyet Tarr nem látszik kedvelni. Mivel nem akarom elzárni magamat a művészet értékeitől, egy rangos filmklubban nemrég megnéztem a Torinói ló című filmjét, amely néhány éve a berlini filmfesztiválon megkapta a legjobb rendezés díját. Odafelé menet történetesen egy olyan cikket olvastam a Népszavában (Marosán György tollából), amely kimutatja a tudatlanság gőgjét és térnyerését a modern médiában. Nem akarok hát kérkedni azzal, hogy valamit nem értek meg. Ez végső soron intellektuális szegénység. De azért elvárom egy műalkotástól, hogy az átlag néző is ki tudjon silabizálni belőle valamit.

A történet azzal kezdődik, hogy jön az apa egy kocsin. Nagyon jön, nagyon sokáig jön. Hogy honnan jön és hogy mi dolga volt ott, az nem derül ki. Fúj a szél, felveri a port. Végül megérkezik egy ütött-kopott, romos viskóba. Ott lakik, a lányával. A lány kijön, ketten leszerszámozzák a lovat, betolják a szekeret a fészerbe, és a lány levetkőzteti az apját. Akkor vesszük észre, hogy az apa nyomorék, nem tudja használni a jobb kezét. A lány vetkőztet, majd öltöztet, végül forró főtt krumplit esznek, kézzel. (Az a film végéig nem derül ki, hogy miért nincsenek evőeszközeik.) Nagyon kemény életet élnek, nagyon szegények, de nem tudni, hogy ennek a szegénységnek mi az oka. A szomszéd például jómódúnak tűnik. A film feltünteti, hogy mi történt a hat egymást követő napon, és ez talán a teremtés hat napjával függ össze, de csekély értelmemmel nem tudtam felfogni a párhuzamot. Számomra összefolynak a napok, így azt sem tudom megmondani, hogy melyik napon látható alsóneműben a lány. (Ha Jancsó forgatta volna a filmet, legalább egy egészséges meztelen női testben gyönyörködhetnénk. Már bocsánat!)

torinoi-lo.jpg

A szomszéd pálinkáért zörget be, és közben előad egy összeesküvés-elméletet:valakik titokban mindent elvesznek és megrohasztanak (vagy megrohasztanak, hogy elvehessék). Hogy a zsidókra gondol-e, nem derül ki. A másik látogató egy cigány csapat, jönnek, isznak a kútból, de a házigazdák elkergetik őket. A legöregebb cigány ad egy könyvet a vízért. A lány beleolvas a könyvbe, valamilyen egyházi mű, de nem találtam összefüggést a bibliai történésekkel.

Akkor kezd sűrűsödni a cselekmény, amikor a ló elveszíti az étvágyát. (Nem a torinói lóról van szó, akinek ütlegelését Nietzsche végigszenvedte, csak egy közönséges, bár eléggé gyenge igavonóról.) Azt várná a néző, hogy a ló előbb-utóbb elpusztul, esetleg maga az apa üti agyon, de semmi ilyen nem történik. A kútban elapad a víz, majd sötétség száll rá a házra (nyilván a "lőn fény" ellentéteként). Az apa elhatározza, hogy elmennek erről a helyről. Felpakolnak, és mivel a ló már feltehetően nem képes húzni a kocsit, magukat fogják be egy kordéba, mint Kurázsi mama, a lovat pedig odakötik a végéhez. Mennek, mennek, eltűnnek. Aztán jönnek vissza, ugyanúgy. Hogy hol jártak és miért jöttek vissza, nem derül ki. A néző tippelhet, hogy ki hal meg előbb: a girhes ló, a nyomorék apa vagy a letargiába eső lány. Amikor már azt várjuk, hogy valamilyen tragédiába torkollik a történet, akkor hirtelen véget is ér.

Nem akarok szellemeskedni (pláne nem az érzéketlenségem és értetlenségem talaján), de az az érzésem, hogy a film költségvetésének legalább felét a szélgép működtetése tette ki. Mert a levelek folyton kavarognak a szemünk előtt - miközben a távoli fák ága többnyire meg sem rezdül. Ezt tehát egy kamera-orkán. Ez is felvet egy kérdést. Ha a film nem tudja elhitetni velem, hogy itt valódi szélvihar van, akkor nem lenne elég elmesélni? Én akkor is elhiszem, ha nem látom. Ha viszont látom, és valami nem stimmel, akkor nem is hiszem el.

Nem lehet tudni, hogy hol játszódik a történet (a film magyarul beszél, de ennek, ugye, nincs különösebb jelentősége), a romos ház az olasz neorealizmusból ismerős, a szomszéd sunyi, de értelmesen gonosz stílusa aligha magyar (talán osztrák vagy német lehetne). Nem tudjuk, apa és lánya hogy került oda, miért ketten élnek ott, hol a mama, mi történt az apa kezével. Egy valamirevaló regénynek mindezt el kellene mesélnie, vagy legalábbis utalnia kellene rá. Az erőltetett ábrázolásmód azt juttatta eszembe, hogy akár az egész történetet a ló szemszögéből is bemutathatta volna a rendező. Hogy látja a ló, egész nap bezárva az istállóba. Megismerve a különös család napi rutinját, nem sokkal kapunk többet.

Az elmúlt időszakban ez már a negyedik szín-, illetve filmművészeti csalódásom. Nincs nekem szerencsém.

 

magyar-igazolvany-feher.png

2001. június 19-én - fogadta el az Országgyűlés "A szomszédos államokban élő magyarokról" címet viselő, 2001. évi LXII. törvényt, mely az általuk az anyaországban igénybe vehető kedvezményeket szabályozza. Azóta ennek az igazolványnak a fontosságát csökkentette az a tény, hogy 2011. január elseje óta a határokon kívüli magyarok számára lehetővé vált, hogy egyszerűbben, magyarországi lakhely nélkül is kapjanak magyar állampolgárságot. Egy nem magyar állampolgár azonban csak akkor honosítható kedvezményesen, ha felmenője magyar állampolgár.

Számomra kezdettől fogva homályos volt a magyar igazolvány tartalma. Magyarnak minősülnek-e a más országokban élő, magyarul beszélő, a magyar nemzeti kultúrát magukénak valló zsidók és cigányok? És a kétnyelvű, két kultúrába egyaránt beletartozó vegyes házasságok tagjai? Vagy a Nyugat-Európában élő, ottani állampolgárságot szerzett családok (Sarkozy, Paul Lendvai, Charles Gati, George Pataki vagy - urambocsá - Georges Soros)?

A magyar igazolvány használatára azonban elméletileg releváns lehet a származás szempontja. A mai magyarországi népességben sokféle etnikai csoport keveredik. Érdekes lenne tudni, hányan vannak azok, akiknek a génjeiben kimutatható a honfoglalás kori magyarok génállománya. (A mintát talán még meg lehet találni az akkori sírokból származó csontokban.)

Az 1941. évi XV. törvénycikk kifejezetten a zsidókra vonatkozott: "A jelen §. alkalmazásában zsidó az, akinek legalább két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén - tekintet nélkül származására - az, aki az izraelita hitfelekezet tagja. Az, akinek két nagyszülője született az izraelita hitfelekezet tagjaként, nem esik a zsidókkal egy tekintet alá, ha ő maga keresztény hitfelekezet tagjaként született és az is maradt, s e mellett mind a két szülője házasságkötésük idejében keresztény hitfelekezet tagja volt. Az ilyen személynek azonban nemcsak zsidóval, hanem olyan nemzsidóval is tilos házasságot kötnie, akinek egy vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Az előbbi bekezdés rendelkezéseit a házasságon kívül született gyermekre is alkalmazni kell, ha őt a természetes atya az anyakönyvvezető előtt vagy közokiratban magáénak elismerte vagy az atyai elismerést a bíróság megállapította. Zsidóknak a jelen törvény hatálybalépése után kötött házasságból eredő leszármazói is zsidók, tekintet nélkül arra, hogy nagyszülőik mely hitfelekezet tagjaként születtek. A jelen §-ban foglalt tilalom megszegésével kötött házassága következtében a zsidókkal esik egy tekintet alá az is, aki keresztény hitfelekezet tagjaként született és az is maradt, s e mellett mind a két szülője házasságkötésük idejében keresztény hitfelekezet tagja volt s nagyszülői közül csak kettő született, az izraelita hitfelekezet tagjaként. A jelen §-ban foglalt tilalom ellenére kötött házasságból született gyermek is a zsidókkal esik egy tekintet alá."

Bár az idézett törvény korlátozó jellegű, és célja a zsidók, illetve "zsidó-gyanús" személyek különválasztása, meg is lehetne fordítani. Nem az a kérdés, hogy zsidó vagy-e, hanem hogy "fajtiszta" magyar vagy-e. Azon a szűrőn viszont sokkal kevesebben jutnának át, többek között kihullanának a svábok, a tótok, az oláhok, a rácok, a jászok, a kunok, valamint a cigányok, de még a Magyarországon letelepedett bolgárkertészek is. A genetikai vizsgálat kimutatná a tatárok, a törökök, az oroszok által "megfertőzött" egyedeket is. Természetesen egy ilyen "tetemrehívásnak" semmi értelme nem lenne, de azért engem érdekel, hogy hányan maradnának.

honfoglalo-magyarok_1.jpg

Na már most mi legyen a "fajtisztákkal"? Ők is kaphatnának egy díszes magyar igazolványt. (Nevezzük ezt ősmagyar igazolványnak.) Olyan lenne, mint manapság a nemesi címer vagy a kutyabőr. Semmilyen kiváltságra nem jogosítana fel, de érdekes lenne, álmélkodni lehetne rajta. (Azt mondanom sem kell, hogy az okmányt rovásírással töltenék ki. Aki nem tudja elolvasni, az már eleve kiesik.)

magyar-igazolvasny-kutyabor-rovasirassal.jpg

Nagyon szeretnék ilyen tiszta pedigrés magyarokat látni. De az a gyanúm, hogy aki az évszázadok viharaiban nem keveredett más etnikai csoportokkal, azt a történelem kiszelektálta mint életképtelent. De ha mégis akadnának ilyenek, akkor azoké lehetne a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Bennünket pedig, akik itt élünk, dolgozunk, adót fizetünk, a származásunktól függetlenül, békén hagyhatnának ezzel a magyar mániával.


Eredetileg itt fejeztem volna be az eszmefuttatásomat. De közben eszembe jutott, hogy létrehozhatnánk egy másik fajta magyar igazolványt is. Azt a bevándorlók kaphatnák, amennyiben tiszta lélekkel magyarrá akarnának válni. Megtanulnának magyarul, elsajátítanák a magyarság minden vállalható hagyományát (a török származásúk felmentést kaphatnának a busójárás alól), vállalnák az itt lakókkal a sorsközösséget. Vallástól és bőrszíntől függetlenül. Abban az istenben hinnének, amelyikben akarnának, de nyilatkozniuk kellene, hogy semmilyen vallást nem tekintenek alacsonyabb rendűnek, a vallásukat egyénileg és otthon gyakorolják, nem hordanak vallási jelképeket (muszlim fejkendőt, de keresztet sem a nyakban).

Azt hiszem, elegendő jelentkező lenne, és a lélekszámunk végre emelkedni kezdene, fokozatosan elérné a 10, 12, 15 millió főt. Nem kellene félni, hogy mire a mai fiatalok nyugdíjba mennek, már nem lesz nyugdíj.


Honfitársaim! Tegyük újra naggyá Magyarországot!

 

eu.jpg

Az Európai Unió abból a meggyőződésből jött létre, hogy Európai országai egymással szoros szövetségben jobban teljesíthetnek, mint külön-külön, és emellett az eddigi gyakori háborús konfliktusaiktól is megszabadulhatnak. Az együttműködésnek azonban van egy dinamikája, amely alapján Európa egy föderális állam ideája felé mozdul el. Ez lenne az Európai Egyesült Államok. Egyes kormányok ezt a perspektívát hevesen ellenzik, ugyanis az csökkentené a saját jelenlegi hatalmi pozícióikat. Többen a "nemzetek Európája" jelszó mögött valójában a parlamentek és a miniszterelnökök Európáját szeretnék megtartani. Ez azonban nem küszöböli ki eléggé a konfliktusokat. Bár az egyes államok részei az államszövetségnek, a hatalmi centrumok érdekellentéteit nem zárja ki, innen vannak a kormányok közötti heves szópárbajok. Amellett az állampolgárok nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a saját politikai feljebbvalóik egyéni érdekeinek. A Magyar Bálint által "maffiállamként" azonosított struktúra elsősorban a volt szocialista országokban talált termékeny táptalajra, és az egyes "nemzeti" maffiacsaládok ellentétei törvényszerűen vezetnek előbb-utóbb állami szintre emelt konfliktusokhoz.

A föderatív államszerkezetben is léteznek államok. Erre példa az USA. Ott marginális területeken megmarad ugyan az egyes államok saját joga (például a sebességhatárok, az alkoholfogyasztás, a halálbüntetés vagy a melegházasságok kérdésében), ezt azonban a gyakorlatban felülírja a szövetségi jogrend és bíráskodási gyakorlat. A fő kérdésekben (pénzügypolitika, külpolitika, katonapolitika) az Egyesült Államok egységes államként működik. (Másutt is létezik hasonló modell, például Indiában vagy az Orosz Föderációban.)

Kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme ennek a kettős tagoltságnak. Én azt az elképzelést támogatom, hogy a helyi szuverenitás kizárólag az olyan kérdésekben érvényesüljön, amelyek az adott földrajzi, igazgatási egységek életére vannak hatással. Ilyenek: a helyi elnevezések, a helyi intézmények működtetése vagy a településfejlesztés. Minden olyan probléma kezelése, amely az államalakulat egészére vonatkozik, legyen központi hatáskörben!

Egyelőre a kétsebességes Európa felé haladunk. Lesz egy gyorsan fejlődő és összeolvadó föderatív "mag"-Európa, és lesznek az előbbivel szövetséget alkotó, de a saját ügyeikben teljesen független államok. (Azért nem írok nemzetállamokat, mivel ezek nagy része már eleve több etnikai-kulturális csoport otthona, Lengyelországtól Szlovéniáig, ahol minduntalan beleütközünk a nemzetiségi kérdésbe, és a lakosság földrajzi keveredése miatt tovább már nem is lehet aprózni ezeket az államokat.)

A kétsebességes Európánál jobb elgondolás lehet egy olyan virtuális Európai Köztársaság megalakítása, amelyiknek egész Európára kiterjedő alkotmánya van, választásokat tartanak, adót fizetnek, egységes a parlamentje, és az kap állampolgárságot, aki alárendeli magát a közös céloknak, erkölcsi normáknak. Attól függetlenül, hogy melyik államban él. Az Európa Tanács helyett egységes kormány működne, és az állampolgárok a lakóhelyüktől függetlenül ezt a kormányt fogadnák el a saját politikai tevékenységük elsődleges színteréül. Mivel ez több nemzetiségű állam lenne, nem nemzeti, hanem területi alapon alakulna meg az érdekképviselet - amit az egyes etnikumok saját ombudsmanjai egészítenének ki. Olyan esetekben, amikor ellentétbe kerül az európai állampolgárság a nemzeti állampolgársággal, az európainak lenne elsőbbsége.

Ez az elképzelés megoldást kínálna mindazokra a problémákra, amelyek szétfeszíteni látszanak az Európai Unió jelenlegi kereteit. Európa végre egységes közösség lenne - ha a gyakorlatban nem is, legalább virtuálisan. A nemzetállamok szövetsége nem lenne több vámuniónál, illetve katonai koalíciónál. Paradox módon a virtuális Európai Köztársaság teremtené meg a valóságos Európát. Annak a több millió brit állampolgárnak sem kellene elhagyni az Uniót, aki a Brexit ellen szavazott. És ha az Európai Unióból kilépünk (vagy kiteszik a szűrünket), az csak a kormányt érintené, nem pedig bennünket, akik odabenn jobban érezzük magunkat.

És egy sajátos problémát is megoldhatnánk: a Szovjetunió utódállamainak dilemmáját. (Melyik államszövetséghez csatlakozzanak, az Európai Unióhoz, vagy az Oroszország által szorgalmazott Eurázsiai Unióhoz?) Ha az állampolgárok szabadon és egyénileg dönthetnének, néhány millió ukrán, belorusz, sőt, orosz állampolgár is beléphetne az Európai Unióba anélkül, hogy el kellene költöznie (ha egyetért az európai demokrácia elveivel, és vállalja annak politikai és anyagi támogatását). Magától megoldódnának (vagy legalábbis önkormányzati szintre fokozódnának le) azok az etnikai konfliktusok, amelyek ma az egyes államok belső biztonságát is veszélyeztetik.

A nemzetállami keretekkel az a baj, hogy nem a meggyőződésünk, hanem a pénzünk számít, és emiatt a többség (vagy amit annak deklarálnak, mert ez a szabadságfok szerint lényegesen eltérő is lehet) diktálni akar a kisebbségnek. Egy virtuális államszervezet keretében az is elgondolható, hogy mindenki az általa választott kormánynak fizet adót. A katalánok egy demokratikusan megválasztott katalán kormánynak, a skótok egy skót kormánynak, a székelyek egy székely kormánynak. Fontos azonban, hogy a nemzetiségi területen lakó, de nem az adott nemzetiséghez tartozó állampolgárokat ne érje hátrány. Szokták mondani, hogy a kelet-németek a disszidálásuk során "a lábukkal szavaztak". Ebben a virtuális modellben erre sem lenne szükség. Mindenki maradhatna ott, ahol most, csak az államhoz tartozása, az állampolgársága változna. Ez oldhatná meg a cigányok államalakítását is. A világ cigánysága végre létrehozhatna egy virtuális cigány államot. (Talán még Izrael mellett is létre lehetne hozni egy virtuális Izraelt, a diaszpóra részére. Ez is megoldaná a "zsidókérdést".)

A területi államok hatásköre fennmaradna, az egyes virtuális állampolgárok közötti konfliktusok tekintetében. A közlekedési szabálysértések, a bűncselekmények kezelése nyilván nem függhet a nemzetiségtől. Annyira nem., hogy ezekben az ügyekben akár Európa- vagy világszerte egységes jogszabályok alapján is el lehetne járni.

A személyre szabott európai állampolgárság intézményének ötletét már többször, több fórumon felvetettem, de mindenütt azzal utasítottak el, hogy emiatt meg kellene változtatni az Európai Unió alapszerződését. Ne változtassuk meg, ne azt toldozgassuk-foltozgassuk, hanem hozzunk létre egy újat! Hozzuk létre a virtuális Európai Köztársaságot! Mi magunk. Ami működik, az van. Csak az van, ami működik.

 

Lesből támadni

Címkék: terrorizmus gerillaharc

2017.06.11. 21:49

Új világ köszöntött ránk. Megszűnni látszik a társadalom életének az a hallgatólagos megállapodása, miszerint "nem bántalak, ha te sem bántasz". Ez tette lehetővé, hogy szabadon sétáljunk az utcán, olvasgassunk a padon, levigyük a gyerekünket a játszótérre, és betartsuk a közlekedési lámpák jelzéseit. De nem volt mindig így. Korábbi időszakokban gyakran előfordult, hogy az utazókat banditák támadják meg, jószágainkat elhajtják, a gyengébbeket megverik, megerőszakolják, megölik. A civilizáció elmélyülésével ezek a kockázatok fokozatosan csökkentek. De nem múltak el teljesen.

lesbol-spanyolok.jpg

A gerillataktikának mindig is része volt a lesből támadás. Ez a harcmodor a 19. század elején alakult ki Spanyolországban (innen a latinos hangzású név), de a szovjet, illetve olasz és francia partizánok is előszeretettel alkalmazták, majd a 20. század közepétől elterjedt Ázsiában és Latin-Amerikában is.

A célpont minden esetben egy megszálló hadsereg volt, és ez indokolta a rejtett harcmodort. A megszállók is visszavágtak: a védtelen lakosságon torolták meg a rajtaütéseket.

A britek ellen a palesztinai arab és zsidó fegyveresek már kifejezetten a védtelen lakosság bizonyos rétegeit célozták meg, ez folytatódott a francia telepesek ellen az algériai háborúban, később a repülőgép-robbantásokban, a turisták elleni merényletekben, és ugyanide sorolhatjuk az észak-írországi véres polgárháborút is. Az egyes, egymással is rivalizáló terrorszervezetek ma is öldöklő harcot folytatnak a Közel-Keleten, Irakban, Szíriában (korábban Libanonban), továbbá Afganisztánban és Pakisztánban. A küzdelem gyakran ölti a vallásháború álarcát, de valójában a hatalom megszerzése a cél, az utóbbi időkben pedig már maga a gyilkolás is öncéllá kezd válni.

A megszállt palesztin területeken kirobbant intifádák oda vezettek, hogy ma már az izraei állampolgárságú (nem bevándorolt) palesztinok is bármelyik zsidó telepest megtámadhatják késsel, eltaposhatják autóval. Az Iszlám Állam nevű szervezet hadüzenet nélküli háborút folytat a Nyugat, a nyugati értékek, a humanizmus, a demokrácia ellen. A szíriai és afganisztáni háborúk által elindított menekülthullámmal, úgy tűnik, sok kiképzett terrorista is Európába jutott, a számukra most jött el a bevetés ideje.

lesbol-suicide-vest.jpg

A legtöbb katonai szervezet opportunista jellegű, igyekszik kihasználni az adódó alkalmakat. Ezért hát ne csodálkozzunk, ha a mi földünkön is terrorcselekmények történnek. A háború (amelynek forrása sok tekintetben az imperialista hódítás és kizsákmányolás) megérkezett Európába. És az okok vizsgálata mellett egyre aktuálisabb a védekezés kérdése.

Egyelőre szerencsénk van, mert a terroristák néhány jól elhatárolható csoportból kerülnek ki: második generációs, helyüket, boldogságukat nem találó muszlimok, neonácik, a kormányaikkal szemben gyanakvó "önvédelmi" harcosok (ide sorolom például azt a fehér fiatalembert, aki 1995-ben Oklahoma Cityben egy egész kormányépületet felrobbantott). És kivagyiságból sok tömeges merényletet követnek el éretlen tinédzserek is (elsősorban Amerikában).

Mondom, egyelőre szerencsénk van, mert a társadalomnak csak kisebb csoportjai lépnek fel ilyen agresszív szándékkal. De ez nem lesz mindig így. A durva példák rendszerint követőkre találnak, és a médianyilvánosság különösen vonzza a sérült lelkű embereket. Így hát fel kell készülnünk arra, hogy a barbárság korszaka visszatér. (Ez nem erkölcsi, hanem technikai kérdés, a rombolási potenciál és a megelőzhetőség viszonyának függvénye.)

Megyünk az utcán, szembe jön velünk egy másik ember. Ha közel-keleti típus (indiai, pakisztáni, arab kinézetű), akkor ösztönösen felfigyelünk rá. De mostantól kezdve egyéb esetekben sem árt az óvatosság. Mindenki veszélyes lehet, aki szembe jön. Vagy utánunk jön. Minél védtelenebbnek, támadhatóbbnak, könnyű zsákmánynak tűnünk, annál valószínűbb, hogy valaki meg is támad bennünket. Ez a civilizáció lebomlásának folyamata, és nem viselkedhetünk úgy, mintha nem lenne valóságos. Jobb félni, mint megijedni - szól a népi bölcsesség. De még megijedni sem kell (a pánik különösen kerülendő), hanem csak logikusan kell viselkednünk.

lesbol-kessel.jpg

Ha támadást észlelünk, az első dolog önmagunk mentése. Nem gyávaságból, hanem azért, hogy értesíthessük azokat, akik segíthetnek. Telefonálunk a rendőrségre, ez a második lépés. Utána jöhet a támadókkal való szembeszállás (már ha van hozzá erőnk), majd csak ez után kezdhetjük meg az áldozatok menekítését és a sérültek ellátását. Ez nagyjából ugyanaz a logika, mint ahogy egy közlekedési balesetre kell reagálnunk. Ezeket a lépéseket kell megtennünk, lehetőleg hideg fejjel.

Ha megtettük, ami tőlünk elvárható, akkor egy legyintéssel továbbléphetünk. Ilyen a világ. Ilyen lett. A mi 21. századi "szép új világunk".

Ajándékozási dilemma

Címkék: ajándékozás

2017.05.27. 07:14

Többször előfordult már velem, hogy örömet akartam okozni másoknak, de amikor találtam valami megfelelő ajándékot valakinek, nem tudtam átadni, mert az illető éppen haragban volt velem. Volt, hogy ilyenkor is adtam, de az ajándékomat a szemem láttára dobták ki, mintegy érzékeltetve, hogy tőlem nem fogadnak el semmit. Ezzel a hozzáállással több bajom is van.

ajandek-kezben.jpg

Tévesen gondolják úgy az emberek, hogy egy ajándék elfogadása jelenti a másik iránti elkötelezettséget. Nem. Már az ajándék felajánlása is olyan gesztus, amit hasonló gesztussal illik viszonozni. Ha én felajánlom neked az uzsonnám egy részét, már nem viselkedhetsz úgy, mintha nem ajánlottam volna fel. Csak rajtad múlik, hogy elfogadod-e, vagy sem, az én kockázatvállalásom a felajánlással megtörtént. Tehát ha én felajánlottam valamit, de nem fogadtad el, egy másik alkalommal jogosan várom el tőled, hogy te is felajánlj valamit, amit aztán nekem nem illik elfogadni. Így kerül a két dolog egyensúlyba.

Az ajándék elpusztítása pedig azért abszurd, mert akkor már a saját tulajdonodat pusztítod el, a saját erőforrásaidat csökkented. Ez legalábbis butaság. Még az eset sértés jellege kezelhető a legegyszerűbben. Elvégre mi közöm nekem ahhoz, hogy te mit csinálsz a saját holmijaiddal?

De itt jön be a képbe az ajándék mint érték. Volt egy németül jól beszélő kolléganőm, akinek kiválasztottam egy szójátékokkal teli német verseskötetet. Biztosan élvezte volna, ha nem tőlem kapja. De mielőtt még átadhattam volna (egy karácsony előtt), látványosan összeveszett velem. Arra gondoltam, hogy nem érdemes gesztusként felajánlani neki a könyvet. A könyv érték, és ha miattam dobja ki, mégis csak jobb helyen van az én könyvespolcomon. Amíg nem találok másik személyt, aki örülne neki.

Ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat is - mondja Jézus. Annyiban igaza van, hogy rosszat nem érdemes rosszal visszafizetni (bár sokan az arányos károkozást tartják a legjobb stratégiának), mert az könnyen eszkalációhoz vezethet. De ha a rosszat kifejezetten jóval fizetem vissza, akkor legalábbis ostobának, kihasználható, gyenge embernek tartanak, és ez gyakran fokozza az agressziót. Ha elkérnek tőlem egy tollat, és nem adják vissza, én pedig egy ideig nem hozom szóba a dolgot, úgy érezhetik, hogy becsaptak. Hogy sikerült becsapniuk, mert okosabbak, ravaszabbak nálam. Sok embernek ez a látszólagos győzelem is győzelem, növeli az önbecsülésüket. (Nem véletlen, hogy a népmesék is tele vannak mestertolvajokkal, és a Kárpát-medence szláv törzseitől is milyen ügyesen szereztük meg a földjüket egy fehér lóért.)

Időnként előfordul az is, hogy egy túl gyönge ellenfél legyőzése nem adja meg az elvárt sikerélményt. De sokan megelégednek a gyengébb ellenfél legyőzésével is, például azon az alapon, hogy egy erősebb csoporthoz tartozik. (A tehetetlen, megalázott zsidók elleni erőszak egyik motivációja is ez lehetett: "elkaptuk a nagy hatalmú bankár-társaság egyik tagját". Aki egyébként szegény és öreg, a légynek sem tud ártani.) És ilyen, erősebbnek feltételezett csoportok lehetnek az értelmiségiek, a "nadrágos" emberek, a szemüvegesek is. Vagy egy remegő menekült, akinek nem bocsátják meg, hogy az üldözői lefejezik az európai foglyaikat.

A szelíd viselkedés mindenképpen jobb "tárgyalási alap", mint a szembefordulás. Fontos, hogy elismerjük a támadó emberi méltóságát. Az akkor is megilleti, ha éppen nem emberhez méltóan viselkedik.

Az első feladat, hogy megpróbáljuk megérteni a motívumait, mert csak ennek révén lehetséges szót érteni vele. Ha például azért gyűlöli a cigányokat, mert egyszer valamelyikük ellopott tőle valamit, akkor bólogathatunk, és vigasztalhatjuk, de azt is megemlíthetjük, hogy velünk még nem fordult elő ilyen, mert szerencsére nem minden cigány lop. És aki nem lop, azt meg kell becsülnünk.

A legveszélyesebbek azok, akik nem a saját sérelmükre hivatkoznak, hanem csak felhergelte őket valamilyen hír vagy rémhír, és ez alapján alakítják ki a véleményüket valamely embercsoporttal szemben. Azok gyűlölik legjobban a menekülteket, akik még egyet sem láttak szemtől szemben. Ezeknek előbb alakul ki a gyűlölködésük, mielőtt bármiféle tapasztalatot gyűjthetnének.

A paranoia azokkal a szervezetekkel szemben is kialakulhat, amelyeknek a mi védelmünk a dolguk. Gyakran halljuk, hogy a Földön már régóta vannak ufók, de a kormány titkolja őket, sőt, hogy már egy ideje a földönkívüliek uralkodnak. A bankok a zsidó családok birtokában vannak, és a céljuk, hogy mindenkit kifosszanak. Az orvosok direkt olyan védőoltásokat adnak be, amitől elpusztulunk, vagy legalábbis a "fehér faj" képtelen úgy szaporodni, mint a muszlim népesség, és ha beoltatod a gyerekedet himlő ellen, éppen attól fogja elkapni. Az Interneten ellenőrzés nélkül terjedő pletykák megmutatják, hogy az emberiség intelligenciaszintje semmit sem fejlődött a középkor óta, hiába a közoktatás, a sok tanfolyam és a sok ismeretterjesztő könyv.

Mi lehet ilyen esetben a megfelelő ajándék? Ha szelíden meghallgatjuk a beszélgető partnerünket, és csöndben ajánlunk neki néhány megbízható információforrást. Aztán rábízzuk, hogy egy józan pillanatában eszébe jut-e a javaslatunk.ajandekkonyvek-polcon.jpg

Az ajándékkönyvek meg csak gyűlnek a polcomon...

Szinte heti rendszerességgel bekövetkező nyugat-európai terrorcselekmények lassan a menekültek ellen fordítják a közvéleményt (érdekes, hogy olyan országokban jobban, ahol kevesebb bevándorló tartózkodik, tehát a lakosság számára arc nélküli, személyiség nélküli tömegnek tűnnek). Itt az ideje, hogy tisztázzuk, mi vezetett mihez.

sziriai-terroristak.jpg

Szíria az I. világháború után lett francia gyarmat, de a franciák 1946-ban kivonultak. 1964-ben Szíriában az arab szocialista Baasz Párt került hatalomra, amelynek néhány év múlva az alavita Háfez el-Aszad lett a vezetője, és egyben az ország diktatátora. Kezdetben a rezsimnek voltak pozitív elemei (innen datálódik a szír-orosz kapcsolat), de később egyre többen elégedetlenkedtek, sokan disszidáltak (többek között Magyarországra is). 2000-ben meghalt a diktátor, és a fia, Bassár el-Aszad vette át a hatalmat. Ő jelentősen enyhített apja kemény uralkodási stílusán, "tárgyalásokba kezdett Izraellel, kilátásba helyezve, hogy az 1948 óta tartó hadiállapotot a Golán-fennsík visszaszolgáltatása esetén hajlandó békével lezárni. Ugyanebben az évben megkönnyítette a külföldi befektetések országba áramlását, és csökkentette az üzemanyag állami dotációját, ami a gazdaság kapitalizálódása felé tett lépésként értelmezhető."

Az ellenzék elégedetlensége azonban nőtt, és a Tunéziában kezdődött "arab tavasz" Szíriára is átgyűrűzött. A szíriai ellenzék 2011. február 4-re hirdette meg a „harag napját”, "de a tervezett kormányellenes tüntetésen nem jelent meg senki. A március közepén végül kisebb tüntetések kezdődtek Damaszkuszban, amiket a karhatalom gyorsan feloszlatott. Vidéken, mindenekelőtt Daraában, Szanamajnban és Latakiában ekkor több áldozatot követelő összecsapások alakultak ki a biztonsági erők és az 1963 óta érvényben lévő szükségállapot visszavonását, valamint a szabadságjogok biztosítását követelő tüntetők között. A véres ellencsapásokkal párhuzamosan a kormányzat reformokat és a szükségállapot megszüntetését helyezte kilátásba. A felkelés során al-Aszad hadserege sorozatos kegyetlenkedéseket, mészárlásokat, tömeggyilkosságokat követett el az ellenük harcoló, dezertőrökből álló Szabad Szíriai Hadsereg katonái, és polgári lakosok, nők, gyerekek ellen.

sziria5.jpg

Novembertől a Rijád el-Aszad tábornok vezetésével megalakult SZSZH indított gerillaháborút a hadsereg ellen. A kezdetben kizárólag könnyűfegyverekkel rendelkező lázadók a szomszédos arab országok és Törökország hathatós támogatásával jelentős katonai erővé nőtték ki magukat, 2012 őszéig már az ország több települését ellenőrzésük alá vonták. A helyzetet azonban tovább bonyolította, hogy 2012 nyarán az ország északkeleti részén lakó kurdok milíciái is beavatkoztak a harcba, Aleppóig nyomulva előre. A kurd lázadók egyszerre kerültek összetűzésbe a kormányerőkkel és az SZSZH-val. Mindemellett a konfliktusnak erősen szektariánus jelleget ad az a tény is, hogy a helybéli keresztények és alaviták a többségben alavitákból álló Aszad-rezsimet támogatják, míg a lázadók többsége a szunnita lakosság soraiból kerül ki. A szélsőségesebb felkelők rendszeresen hajtanak végre támadásokat a keresztény és alavita közösség ellen, míg a hadsereg és a kormányt támogató Sabiha milícia az ellenzéket támogató szíriai települések lakossága közt rendez időnként kisebb-nagyobb vérfürdőket."

Itt meg kell jegyezni, hogy az ellenzéki erők jelentős nyugati támogatásban is részesültek, és ez felborította a katonai egyensúlyt. Mivel Oroszország az Asszad-rezsim stabilitásában érdekelt, továbbá Szíriában van az orosz haditengerészet egyetlen Földközi-tengeri támaszpontja, Putyin elkezdte erőteljesebben támogatni a diktátort. Míg az ellenzéki erők főleg a városi gerillaharcban értek el sikereket, a rezsim erőssége a légierő volt. Máig tisztázatlan, hogy ki és miért vetett be vegyi fegyvereket, hiszen azoknak sokkal inkább külpolitikai ellenhatásai vannak, a harctéri eseményeket nemigen befolyásolják. További komplikációt okoz az ellenzéki csoportok rivalizálása és összekeveredése az Iszlám Állam erőivel.

sziriai-rombolas.jpg

A szírek egyre tömegesebben menekülni kezdtek a harcok színhelyéről, először az országon belül, rokonoknál kerestek menedéket, utána a környező országokba is behatoltak (elsősorban Törökország jöhetett számításba). Ez után kezdődött el a Nyugat-Európa felé történő tömeges vándorlás. Az első, néhány tíz ezres tömegek befogadása még nem volt gond, de ahogy a migránsok száma nőtt, a felkészületlen európai szervezetek egyre kevésbé tudták kezelni a problémát.

Súlyosbította a helyzetet, hogy egyes kormányok (elsőként a magyar!) politikai tőkét igyekeztek kovácsolni a menekült-ellenességből. Ez mostanában különösen szembetűnő az olyan országokban, amelyeket eddig a menekülthullám szinte egyáltalán nem érintett. Menekültek még nincsenek, de gyűlöletkeltés már van.

sziria-plakatkampany.jpg

Visszatekintve 2014-re és 2015-re, az lett volna az optimális megoldás, ha Törökországban, Egyiptomban, Jordániában, Líbiában az Európai Unió és az ENSZ pénzéből létesítenek óriási menekülttáborokat, ahol a menekültek egyrészt kivárhatják a polgárháború végét, másrészt ha nem kívánnak visszaköltözni, felkészülhetnek a nyugati körülményekre, nyelvet és ha kell, mesterségeket tanulhatnak. Ez elmaradt, a menekültekkel senki sem tudott mit kezdeni, az áradat néhány jól bevált (vagy annak hitt) útvonalon megállíthatatlanul folytatódott.

sziria-menekulttabor.jpg

A menekültek között nagyon kevés a terrorista (hiszen a túlnyomó többség a harcok, a kegyetlenségek elől menekül), de a jelek szerint a menekülthullám által okozott adminisztrációs zűrzavart a terrorista hálózatok is kihasználták

Mivel az idő kerekét nem lehet visszafordítani, együtt kell élnünk a menekültekkel, és meg kell próbálnunk közülük kiszűrni a potenciális terroristákat. Ehhez mindenképpen szükség van az iszlám vallású régebben betelepültek segítségére. Ha erősebben gyűlöljük a moszlimokat, azzal csak még súlyosabbá válik a helyzetünk.

A szíriai válság nem vált volna polgárháborúvá, ha a nyugati hatalmak nem állnak teljes mellszélességgel a diktatúra ellen lázadó, tisztázatlan hátterű csoportok mellé, nem látják el őket fegyverekkel. Ezért az Egyesült Államoknak a migránsok ellen meghirdetett bojkott helyett a befogadást kellene választania, mégpedig átnevelő, az amerikai kultúrára hozzászoktató táborok formájában. Ugyanígy az oroszoktól is azt lehetne elvárni, hogy felajánlják Szibéria egy részét azoknak az áttelepülőknek a számára, akik a biztos halál elől menekülnek. Jó akarattal és egy határozott, mindenki számára egyértelmű koncepcióval segíteni lehetne a bajokon.

Anélkül marad a gyűlölködés, a terror és a nyugati civilizáció romba dőlése. És az a keserű tanulság, hogy mindez rajtunk múlt, de rosszul döntöttünk.

 

 

.

 

.

Én álmomban is tudományos konferenciákra járok, s még fel is szólalok. A mára virradó éjjel például az volt a téma, hogy mit tehet a paraszt, ha olcsó külföldi termékek nyomják le a hazai termékek árát. Azt kérdeztem az előadótól, hogy annyival rosszabb-e a parasztnak ez a konkurencia, mint amennyivel jobb a vásárlónak az alacsony ár. Sajnos, még a válasz előtt felébredtem, így nekem kell tovább töprengenem a kérdésen.

Az a jelszó, hogy csak hazai terméket vásároljunk, nem vonz igazán. Miért lenne jobb nekem, hogy egy szlovák vagy horvát gazda sertéshúsa helyett Mészáros Lőrinc mangalicáit részesítsem előnyben? A pénzem így is, úgy is kijut az országból (mondjuk, horvát jachttá vagy szállodává konvertálódik).

100szazalek-magyar.jpg

Nyilván jobb lenne egy sertéstartónak, ha drágábban tudná eladni a sertéshúst, de talán annyival drágábban tudná beszerezni a takarmányt is. De ha ettől el is tekintünk, és arra a következtetésre jutunk, hogy az olcsó import miatt az egész hazai mezőgazdaság ráfizetéses (és ezt a kormányzat nem tudja szubvenciókkal ellensúlyozni, vagy a nemzetközi jogi szabályozás miatt ezt nem is teheti meg), akkor is van még a parasztnak lehetősége, hogy megéljen.

Itt van mindenekelőtt a föld. Az az övé. Ott létesíthet üzemet (akár úgy is, hogy kínai a beruházó), létrehozhat nyári tábort a gyerekeknek, részt vehet a falusi turizmusban, kikapcsolódási lehetőséget biztosíthat a fáradt városiaknak. Olyan célokra is felhasználhatja a területet, amire a zsúfolt városban nincs mód. Kiadhatja lőtérnek, bombakísérletek, rakétakísérletek lefolytatásához, pornófilm forgatásához, és nudista tábort is létrehozhat rajta. (Amikor ezeket a sorokat írom, épp egy nudista alföldi tanyára készülök a barátaimmal együtt. Senki sem lát be, egymás között lehetünk, és két kis méretű medencében szabadon lubickolhatunk is.)

És ha a paraszt még a föld által nyújtott kétségtelen előnyökről is lemond, akkor sem kerül hátrányba, hiszen ugyanúgy bejárhat a városba dolgozni, mintha egy külvárosi kerületben lakna. (Amerikában aki teheti, az alvóvárosokból jár be.) És otthon is egyre több munkát lehet már végezni. Vesz egy számítógépet, tankönyvből megtanulja kezelni, online tanfolyamokat végez el, és otthonról könyvelhet, webáruházat üzemeltethet, vehet és eladhat (akár kínai árut is). Az Internet korában leértékelődik a lakhely értéke a gazdasági tevékenységekben.

És mit csináljon a földdel? A saját élelmét akkor is meg tudja termelni rajta, ha főállásban már mérnök, kereskedő vagy nyelvtanár. A birtokolt földterület sohasem válik hátrányává. Ameddig súlyosan meg nem adóztatják. (Sok településen jelenleg is létezik földadó, de az ellen a helyben lakó érintettek eredményesen tiltakozhatnak, hiszen az általuk megválasztott önkormányzat veti ki.)

foldado.jpg

 

.

Előrebocsájtom, hogy ezt a reflexiót nem írtam volna meg, ha a Közben című Virginia Woolf-adaptáció után nem bonyolódom éles összetűzésbe a darab rendezőjével, aki szinte elzavart. Ez arra késztetett, hogy alaposabban átgondoljam, mi idegesített az előadás közben. (Hogy melyik színházban adták elő, az most lényegtelen.)

A színészi alakítások tetszettek, különösen a lelkész-zongorista, aztán a Britanniát és később Flavindát játszó szinésznő, aztán az Erzsébet királynőt, majd Sir Nyúlszív Spánielt játszó szakállas színész, aztán a Lady Hárpia Harákot játszó színésznő (az utóbbi kettő jelenete önmagában is megállná a helyét), valamint a rendőr monológja (ugyanaz a színész játssza Flavinda szerelmét is).

A rendezés is jó, remek hangulatot teremt. Akkor mi a bajom? A darab rossz. El fogom olvasni az eredeti regényt (címe: Felvonások között, fordította Tandori Dezső), hogy rájöjjek, mi romlott el a színpadon. Az Interneten Szegedy-Maszák Mihálytól olvasható elemzés dicséri, de már itt is látszik, hogy színpadra állítása talán túl ambiciózus vállalkozás.

between-the-acts.jpg

"A Between the Acts a történelmi tudat regénye. Időbeosztása (...)  kettős. A cselekmény egyetlen huszonnégy órájában az egész történelem sűrűsödik. A regény éjszakától éjszakáig tart. Ebből az éjszakából emelkedik ki a föld, az őslények, majd az egész emberi múlt egésze, a visszaút pedig ugyanezeken az állomásokon keresztül vezet a nemlétbe. A történeti színjáték „felvonásai között" az ember örök, változatlan, sajátosan emberi, az állattól megkülönböztető tulajdonsága lép előtérbe: a tudat öntükröző képessége, „a fénylő holdudvar, félig áttetsző burok, mely körülvesz bennünket tudatra ébredésünktől szellemünk kihunyásáig". Ezzel a Between the Acts Virginia Woolf egész életművének, regényírói felfogásának összegezése lesz." Ebből az következik, hogy ha a regényben szereplő "előadás" ennyire sokat markol, akkor az amatőr együttes szerepeltetése helyett jobb lett volna filmrészletekkel vagy legalább állóképekkel jelezni az egyes korszakokat. És akkor a színészek valóban csak a felvonások között mutatkozhatnának meg a maguk testi valójában.

Én azért néztem meg a darabot, mert érdekelnek a színészek, és imádom a színház-csinálást. És a szórólap is ezt sugallta. De szinte semmi sem úgy valósult meg, ahogy beharangozták. Nézzük mondatonként!

"A színtársulat előadásra készül..." A szöveg alapján úgy tűnik, hogy nem igazi színtársulatról van szó, hanem a helyiek évente egyszer bemutatnak egy élőkép-sorozatot. A színészeket nem látjuk magánemberként, csak az éppen alakított szerepükben.

"A rendezőnő, Miss La Trobe a haját tépi..." Ebből csak egy-két fejcsóválás valósult meg. És ez rendben is volt, hiszen nem voltak nagyobb gikszerek. (Ezek az amatőr előadásba bőven beleférnek.)

"... a közönség elsősorban a szünetet várja, hogy teázhasson és szendvicseket ehessen." Ehelyett egy baráti társaság gyűlik össze, kölcsönös udvariaskodások után türelmesen ültek a helyükön, illetve olykor beleszóltak a darabba, kommentálták a jeleneteket.

"A színészek nem találják a jelmezeiket, majd mikor szerepüket eljátszották, akkor a levetett jelmezüket eldobálják, a rendezőnő őrjöngve káromkodik." Semmi keresés, semmi eldobálás, semmi őrjöngve káromkodás.

"Az előadás, melyre a színtársulat készül, Anglia történelmét próbálja bemutatni, a Canterburybe tartó zarándokokat, Erzsébet királynőt, magát Angliát is megszemélyesítik, az Időt, Viktória királynő korát és a jelenkort..."

Itt van a kutya elásva. A helyi történések és az előadott jelenetek nem illenek össze. Egy regényben sem igazán (ehhez még el kell olvasnom az eredeti művet), de színpadon különösen nem. Persze lehet a színpadon is színészkedni (ilyen a Szentivánéji álom amatőr színjátszó jelenete vagy az Ugyanaz hátulról című remek Michael Frayn-vígjáték), de az a szerencsés, ha világosan kettéválik a két közeg. A színpadon elég lett volna a színészek oldaláról bemutatni az eseményeket, a dupla szerkezet nélkül. (Ez végső soron koncepció és szándék kérdése, de engem sokkal inkább a színház érdekelt, semmint a darabon belül előadott darab.)

"...miközben bombázó repülőgépek jelennek meg az égen, Anglia számára is elkezdődik a második világháború." Nos, mi csak a repülőgépzúgást halljuk, illetve időnként megszólal a rádió (egyszer Hitler hangját is felfedezni véljük, de kommentár nélkül). Senki sem beszél háborúról. De hát miért is beszélne? A megjelenített helyi parádé dátuma (a körbeadott színlap szerint) 1939 júniusa, a pusztító bombázások, az "angliai csata" kezdetéig még egy teljes év van hátra.

"... közben ... széthullik minden". Semmi sem hullik szét, legalábbis nem a szemünk előtt. Az előadásnak vége, a színészek bejönnek, hogy megköszönjék a tapsot, de a darab nem fejeződik be, hanem csak abbamarad. (Most már kíváncsi vagyok, hogyan fejeződik be a regény.)

Illetve van még a végén az élőképek rendezőjének monológja. Vértelen, nem igazán színpadra való. Ekkor arra gondoltam, hogy az amatőr előadást nem is igazán egy hivatásos rendezőnek kellett volna színpadra vinnie (aki Miss La Trobe a jelek szerint), hanem egy "kultúrosnak". (Gondoljunk a "Te rongyos élet" népművelő-rendezőjére!) Jobb lett volna, ha a monológot az igazi rendező (az egész darab rendezője) mondja el, a saját nevében. Vagy egy, a darabtól független, az írónőt képviselő narrátor. (Megjegyzem, Miss La Trobe jelmeze sem a profi, sem az amatőr rendezőnek nem felelt meg, inkább cirkuszi istállómesternek vagy udvari lovász fiúnak tűnt.)

Számomra nem világos, hogy hogy kerül a történelmi tabló mellé a másik, szerelmi jellegű történet. Önmagában nagyon jó az is, de nem illik bele a keretbe.

A színészek nézői szerepeltetésével függ össze, hogy sok az üresjáték. Ez engem mint nézőt zavar (minden más darabban is). Az a színész, akire épp nem kell figyelnünk, az jobb, ha nem is látható. Nagyon nehéz lehet úgy nem tenni semmit, hogy tudom, hogy néznek.

Mondom, ezt az egészet azért kezdtem írni, hogy kitaláljam: ha jók a színészek és jó a rendezés, akkor miért nem tetszett a darab. Dramaturgiai okokból. Van egy profi dramaturgia, de van egy nézői, laikus, befogadói dramaturgia is. A darab ennek az utóbbinak nem felelt meg. Pontosabban: az én befogadói dramaturgiámnak. Én nem vagyok színházi szakember. De nekem szólnak a színdarabok. Kéretik ezt figyelembe venni.

 

 

.

Útitársak

Címkék: mobiltelefon társadalom

2017.04.28. 17:04

Hogy kikkel nem utazik együtt az ember!

Az egyik nap a villamoson egy 20 és 30 közötti fiatalember a fülem hallatára szervezett le egy több ezer euró értékű szállítmányt Erdélyből Ausztriába. Egy másik a kormány valamelyik tisztviselőjét biztosította arról, hogy a tervezett bizniszt "a Lajos" is jóváhagyta, nem kell tehát majrézni. Megint másik kölcsönt vesz fel "a zsidótól", de síránkozott a szigorú feltételek miatt. Egy hölgy azon morfondírozott, hogy elvállalja-e a felkínált filmszerepet. Valaki az édesanyját távirányította, hogy az Interneten keressen meg egy adatot, és diktálja be neki. Az már szinte mindennapos, hogy az anyák a gyereküket, a feleségek a férjüket emlékeztetik a vacsoraidőre. Vagy hogy a távoli partnertől azt kérdezi: "most mit látsz a monitoron?" Mint az Airport-filmeken. Leszállás segítséggel az irányító központból.

mobilozas-ferfi.jpg

Egy harminc körüli nő azt vitatta meg valakivel, hogy érdemes-e elvállalnia azt a londoni takarítói állást. Aztán Brémára terelődött a szó, egy barátnője költözne oda Berlinből, de kérdés, hogy a néhány száz euróval nagyobb fizetés kedvéért érdemes-e szakítani hat év után az élettársával (aki egyébként még nem volt képes gyereket csinálni neki).

Drámák is vannak. Egy fiatal nő az egyik végállomástól a másikig azt magyarázta a telefonban, hogy szerinte a partnerének van valakije. A barátnő vélhetőleg vigasztalta, mert úgy tűnt, a hölgy tippeket kap arra vonatkozóan, hogy hogyan derítse ki az igazságot, hogyan szorítsa sarokba a férfit, és hogy egyébként meg a többi pasi is ugyanennyire rémes. Egy lány folyton csak azt hajtogatta, hogy "igen, igen", de a szeme könnyel volt tele. Egy hasonlóan kisírt szemű hölgy azt nem értette, hogy a fiúja miért akar szakítani vele, amikor eddig minden olyan jó volt, és neki a fiú volt az első. Egy másik fiatal nő arra kérte meg a beszélgetőtársát, aki a tegnapi partiról előbb jött el, hogy szálljon be az összehányt kanapé tisztításának költségeibe. Egy kopaszra borotvált, széles nyakú férfi viszont azt tervezte a mobilon, hogy közös ismerősüknek (aki különben egy csicska, és az ő feleségével "kavart"), rövidesen kivágja a szívét. De legalábbis szétveri azt a mocskos pofáját.

És ez így megy naphosszat. Életünk nagy részét a tömegközlekedési eszközökön éljük, és a mobiltelefonnak hála utazás közben is lehet üzleteket lebonyolítani, udvarolni vagy éppen szakítani. Akinek mondani akarunk valamit, azt felhívhatjuk, akivel nem, azt pedig akkor is "kinyomjuk", ha ő hívott bennünket. Ily módon a saját világunkban maradunk, azt visszük magunkkal mindenhová. Akivel épp beszélgetünk, az ott van (akkor is, ha fizikailag egy másik kontinensen tartózkodik), aki meg mellettünk áll (és minden szavunkat hallja), az nincs is.

Színház az egész világ. És a daraboknak (sok darabnak) egyszerre vagyunk nézői és szereplői. A történet több szálon fut, és ezek átfedik egymást. De az az érzésem, hogy több a beszélő, mint a hallgató.

.

Isten és vallás

Címkék: vallás próféták Isten

2017.04.20. 08:55

Sok isten van és sok vallás. De ha egy mindenható istenben hiszünk, akkor csak ugyanabban az egyetlen, közös istenben hihetünk (mert nem lehet több mindenható isten egyszerre). Itt azonban mindjárt beleütközünk egy fogas kérdésbe. Miből gondoljuk, hogy egyáltalán van isten?

isten-szeme.jpg

Egyetlen isteni lény sem nyilvánította ki magát közvetlenül, mindig csak látomásokon, hallucinációkon keresztül szólt hozzánk. Méghozzá többnyire nem is közvetlenül a hívőkhöz szólt, hanem valamely prófétához, nekünk pedig már az illető próféta közvetítette Isten szavait és elgondolásait. A próféták pedig emberek voltak, tévedhettek. És nem egyféleképpen interpretálták az isteni akaratot. (Ha a parancsolatok mind Istentől származnának, Ő nem sugallhatta azokat másként és másként.)

Ha a keresztény vonalon megyünk vissza, akkor Mózes volt az első, aki közvetítette a Teremtő szándékát és parancsolatait. A keresztények Jézust tekintik a legnagyobb új prófétának. Míg Mózes esetében az isteni üzenet csak egy széttört eredeti kőtábla után újraírt Törvény volt (és számos jelenés, amelyeknek kevés tanújuk akadt), Jézussal égi szózat tudatta (legelőször a Jordánban való megkeresztelkedéskor), hogy Isten őt tekinti a fiának. Az az Újtestamentum alapján is kérdéses, hogy mi alapján támadt Jézusnak az a gondolata, hogy ő nemcsak Isten fia, hanem maga is isten. (János evangéliuma 8. részének 58. versében azt mondja: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.". Később pedig, a 10. rész 30. versében még tovább megy: "Én és az Atya egy vagyunk." Vajon miből vonta le Jézus ezt a következtetést? Ha ez a "társítás" (hogy Isten maga mellé veszi Jézust, illetve hogy Ő eleve Isten fia) nem lenne, a muszlimoknak semmi bajuk sem lenne az Evangéliummal.

A muszlimok szerint ugyanis a séma egyszerű: van Allah, és voltak a próféták, akiket ő küldött a földre, különböző időkben és különböző üzenetekkel. (Így Jézus próféta küldetése is megmagyarázható. Ráadásul az iszlám vallás szerint Allah kicserélte Jézust egy valódi bűnözővel, így mentette meg a keresztre feszítéstől.) A Kegyes Koránból sem derül ki azonban, hogy Allah hogyan választ ki egy prófétát. (És az sincs kizárva, hogy később még más prófétákat is küld majd a Földre. Hiszen erről Mohamed még nem tudhat, ez mindig később derül ki.)

És valóban, jöttek a mormonok (akik számára még az "igazi" Jézus üzenetét tolmácsolták az angyalok, egy azóta elveszett aranylemezen).

Jehova Tanúi szintén hisznek Jézusban mint a megváltóban, de nem gondolják, hogy ő egy lenne Istennel. (Érdekes lenne az ő vitájuk a muszlimokkal. Mik az egyezések, és mik a különbségek? Feloldhatók-e ezek?)

Annyi istenkép és interpretáció, amennyi egyház. (És a keleti, nem zsidó gyökerű vallásokról nem is beszéltünk.) Lehetséges, hogy mindegyik közvetítőnek igaza van? Nem lehetséges, mivel ezek néhány fontos kérdésben ellentmondanak egymásnak. És az lehetséges, hogy egyiküknek sincs igaza? Az bizony lehetséges. Mert a mi emberi természetünk, az emberi tehetségünk nem elegendő ahhoz, hogy interpretáljuk a feltételezett Istent. Arra hajlok, hogy ha van Isten, az ember, a maga korlátozott elméjével, nem értheti meg.

Akkor hát mit tehetünk? Két megközelítési módot ajánlok. Az egyik a relativizmus. Tekinthetünk úgy a vallásokra, mint feltételezésekre. Feltételezhetjük, hogy Isten személyesen nyomon követi a sorsunkat, de azt is lehetségesnek tartjuk, hogy tőlünk várja a saját problémáink megoldását (például a Tőle kapott képességeinket használva). Lehetséges, hogy szereti az áldozat égbe szálló füstjét, de az is lehetséges, hogy ezt csak mi találtuk ki (illetve a próféta félreértett valamit). Lehetséges, hogy nem tűri, ha idegen isteneket bálványozunk, de az is lehetséges, hogy csak nevet a tévelygésünkön. Egyáltalán, az az istenkép, amit a Biblia elénk tár, nagyon emberközpontú, azt mutatja meg, milyenek lennénk mi, emberek, ha mi lennénk az Isten. Azt hinni a Mindenhatótól, hogy féltékeny más - valójában nem is létezhető - istenekre, már maga is istenkáromlás.

A másik megközelítési mód a gyakorlat szűrőjének alkalmazása. Isten semmiképp sem akarhatja, hogy a teremtményei egymásnak essenek. Az tehát biztosan nem igazi vallás, amelyiknek a nevében a másik hit híveit meg kell semmisíteni. Mindazokat az utalásokat, amelyek erre biztatnak, tévedésnek, félreértelmezésnek kell minősítenünk. Az Úr Isten nem hagyhatta jóvá, hogy a zsidók más népeket kardélre hányjanak, és Ő maga sem végezhette el a piszkos munkát. Jézus sem szánhatta a benne nem hívőket pokolra (hiszen ez ellentmondott volna azzal a tanítással, hogy a bűnösöket, az ellenségeinket is szeretnünk kell). A keresztényeket hitetlennek gondoló muszlimok hite sem lehet az egyetlen interpretáció. Az ilyen elképzelések csak a hamis írástudóktól, a félremagyarázóktól, olyan emberektől származhattak, akik nem értették meg Isten szándékait. Az, hogy valaki naponta hányszor imádkozik, és milyen irányban, vagy hogy mikor mit nem ehet, nem érintheti az Isten és ember kapcsolatát. Ezek mind külsődleges dolgok. Mit érdekli a mindenható Istent az, hogy a templomában van-e a fejünkön kalap, vagy hogy levetettük-e a cipőnket! Ezek a formai szabályok valószínűleg csak azért vannak, hogy kívülről meg lehessen ítélni egy ember viszonyát a valláshoz. Miközben ember és Isten viszonya a lélekben dől el.

Az igazi hit a történelem folyamán eltorzult. A keresztes háborúk, a vallásháborúk, az eretneküldözések biztosan ilyen torzulások voltak, hiszen ellentmondanak Jézus tanításainak. Ugyanilyen torzulás az úgynevezett "radikális" iszlamisták merénylethulláma és kegyetlenkedése (akár keresztényeket, akár az iszlám egy másik irányzatának híveit érinti). Isten nem akarhatja, hogy az Általa alkotott embereket bárki is elpusztítsa.

kereszteslovag.jpg

Ha ezeket a követelményeket a gyakorlat szűrőjén keresztül vizsgáljuk meg, találunk néhány olyan közös pontot, amelyet anélkül is betarthatunk, hogy választanunk kellene a vallási irányzatok között. Ha szeretjük a másik embert, ha megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, ha segítjük a szegényeket és az elesetteket, ha gyógyítjuk a betegeket, vigasztaljuk azokat, akik elbizonytalanodtak, kerüljük a hivalkodást, nem veszünk el semmit másoktól, ami nem a miénk, akkor egyik vallás fontos parancsolatai ellen sem vétünk.

Az olyan követelmények teljesítése másodlagos, hogy például szombatnapon ne végezzünk munkát. Kinek ártunk vele? Ha pénteken húst eszünk, ha zsidóként vagy muszlimként húst is fogyasztunk, legfeljebb a koleszterinszintünk bánja. A böjtölésnek lehetnek egészségi előnyei, de az ilyen apróságok csakis hidegen hagyhatják a mindenható Istent. Ugyanez vonatkozik a körülmetélésre (amit már Jézus, és nyomában Szent Pál is feleslegesnek tartott). Kiderült, hogy bizonyos fertőzések veszélyét csökkenti az előbőr eltávolítása, de ez nem vallási, hanem orvosi kérdés.

Amikor feltételezzük, hogy az Úrnak örömet okoz az áldozat égbe szálló füstje, akkor emberi természetet tulajdonítunk neki. Miért is törődne a Mindenható a mi áldozatunkkal? Hiszen minden az Övé. Az áldozathozatal készsége jót tesz a lelkünknek (mert gyakoroljuk a tulajdonunkról való lemondás készségét, amire máskor is szükségünk van), de egy legfelsőbb lényt ez hidegen hagyna.

Ha Istennek olyan hatalmat tulajdonítunk, hogy világokat teremthet és pusztíthat el, akkor hogyan hihetünk abban, hogy figyel ránk, meghallgatja imáinkat? Én ezt egyáltalán nem tekintem evidensnek. Lehet imádkozni, imádkozás közben legalább a saját céljainkat tisztázni tudjuk, és erőt is meríthetünk belőle, de aligha ésszerű mindent Istentől várni. Elsősorban saját magunkat kell megmentenünk, illetve kérhetjük és igénybe vehetjük a többi ember segítségét.

Bár nyilvánvalóan nem tudjuk követni Isten gondolatmenetét, azon sokan elgondolkodtunk, hogy miért nem jelenik meg személyesen előttünk. Miért csak közvetítőkön keresztül kommunikál? Nem lenne sokkal hatékonyabb közvetlenül egy nagyobb tömeg előtt megjelenni, és óvni bennünket a helytelen cselekedetektől és gondolatoktól? Akkor valószínűleg egyből megjavulnánk, azok is, akik nem bírnak a rossz késztetéseikkel, de hisznek (például a maffia tagjai).

Ha Isten azt akarja, hogy az emberek jók legyenek, akkor ezt megmondhatná közvetlenül is. Ha azt akarja, hogy magunktól legyünk jók, akkor pedig ne ijesztgessen a pokollal. A két dolog ellentmond egymásnak, legalábbis az emberi logika szerint. Arról nem is beszélve, hogy mit ér, ha csak félelemből vagyunk jók.

Jónak lenni jó. Önmagában jó. Ha jót teszünk másokkal, nagyobb az esélyünk, hogy mások is jók tegyenek velünk. Ha nem teszünk olyat a felebarátainkkal, amit nem akarunk, hogy ők tegyenek velünk, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fognak. A legtöbb rossz cselekedet rosszhiszeműségből és félelemből történik.

Az egyes vallások részét képezik az emberiség tudati világának, de én remélem, hogy ez a sokféle hit egyszer eggyé válik, és a sokféle mítosz helyett a közös értékek fognak érvényesülni. Ha Isten van, Ő sem akarhat mást. Ha Isten van, nem ellenezheti, hogy a fenti gondolataimat leírjam. Tőle kaptam az eszemet.

 

A világunkat az erre tévedő aszteroidáknál is jobban fenyegeti a szuperhatalmak nukleáris arzenálja. De miért van rá szükség?

atomraketa.jpg

A szuperhatalmak (az Egyesült Államok, Oroszország, és én harmadiknak ide veszem már Kínát) annyi nukleáris fegyvert halmoztak fel, hogy az többszörösen ki tudnák irtani az emberiséget. És miért? Mert félnek egymástól. Ép ésszel egyik sem akarhatja megtámadni a másikat, de a saját nukleáris doktrinájuk arra épül, hogy a másik támadhat. És ebből a feltevésből kiindulva megpróbálnak sok támaszponton (silókban, vasúti szerelvényeken, tengeralattjárókon) annyi rakétát elhelyezni, amennyit csak tudnak. És adott esetben ezeket a rakétákat mind ki kellene lőni, nehogy a másik fél a támadást túlélve visszavághasson. Mivel semleges vizeken is megbújhat egy-egy ilyen második hullámos tengeralattjáró, gyakorlatilag az egész földet el kellene pusztítaniuk. Mindezt a saját országuk sebezhetősége miatt. (Egy nyilvánosságra került amerikai dokumentum szerint Budapest, Szombathely, Debrecen és Szolnok is szerepelt a nukleáris célpontok között.)

atomcelpontok.jpg

De miért törne ki atomháború? Mindegyik ország a védelem szükségszerűségével magyarázza a nukleáris elrettentés doktrínáját. A hetvenes-nyolcvanas években az amerikaiak atomaknákat telepítettek Nyugat-Németországban, hogy megakadályozzák a szovjet páncélos-hadosztályok támadását. De miért támadta volna meg a Szovjetunió vagy a Varsói Szerződés hadserege Nyugat-Európát? A mai világban mindenki mindenütt ott lehet, üzleteket köthet, gyárakat alapíthat, és immár az Interneten is meg lehet rendelni bármit. A nyersanyagforrásokat sem lehet ingyen kiaknázni, minden magánkézben van, a nyersanyagot a saját államnak is meg kell vennie. Mit kezdene a mai Oroszország egy lerohant és elpusztított Nyugat-Európával? Területe bőven van, lakossága is, amire szüksége van, azt csak egy virágzó Európa tudja nyújtani. Ugyanez a helyzet az Egyesült Államokkal. Nincs szüksége orosz területekre. Elképzelhetetlen, hogy ez a két ország el akarná foglalni egymás területét.

Kína az egyedüli gond. Kínának sincsenek kifejezett területi követelései Oroszországgal szemben, de a cári birodalom ténylegesen elfoglalt olyan kínai területeket, amelyeket adott alkalommal visszakövetelhetne. De nem ez a fő veszély. Kína túlnépesedett, Szibéria pedig még mindig félig üres. Előbb-utóbb felvetődhet az a kínai igény, hogy kínaiak bevándorolhassanak Szibériába. 1969-ben már történt egy provokáció, a Damanszkij-szigeten, de a jelenlegi kínai vezetés nem ezt az utat járja. Egyelőre.

damanszkij.jpg

A közel-keleti migráció egyértelmű példával szolgált. Ha elindulna 10-20 millió kínai, ezt a népvándorlást katonai erővel nem lehetne megállítani. Ebben az esetben tehát indokolt lenne a nukleáris elrettentés.

Kína, India és Pakisztán között is vannak ütközési pontok, például a Himalája egyes magaslatainak birtoklásáért. De amikor mindenki minden ellenséges területet lát a kémholdak segítségével, a cirkáló rakéták pedig mindenhova el tudnak jutni, nincs igazán jelentősége, hogy melyik magaslat melyik országhoz tartozik.

Talán a Dél-kínai tenger ásványkincseinek birtoklása miatt törhet ki konfliktus (Kína és Vietnam között), de ezt a jelenlegi erőfölénye révén Kína így is, úgy is le tudná rendezni.

A nukleáris leszerelést nem úgy kell elképzelni, hogy a robbanófejeket ténylegesen szétszerelik (hiszen azért nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy később úgy alakul a helyzet, hogy mégis szükség lesz rájuk), hanem úgy, hogy szigorúan őrzik. Nemzetközi felügyelet alatt. Minden atomhatalom csak annyi bevethető nukleáris eszközt tartana készenlétben, amelynek révén egy kisebb hatalom (például Észak-Korea vagy Irán) esetleges támadását tudja elkerülni.

Milyen lehet egy nukleáris fegyverzet nélküli világ? Meg kellene végre érteni, hogy a modern korszakban nem a terület és a lakosság hovatartozása számít, hanem a gazdasági tevékenység. Egy multinacionális cég számára mindegy, hogy a termékeit hol állítja elő. Lehet orosz gyár Amerikában és amerikai gyár Oroszországban. A japán és kínai cégek már minden országban működnek. A geográfiai nézőpontot kellene háttérbe szorítanunk. A nemzeti szuverenitásnak egyre kevesebb a létjogosultsága.

kinai-aruhaz.jpg

Kína már az egész világon jelen van, mindannyian kínai termékeket használunk, és nagyon gyakran kínai ételeket eszünk. Ez a világuralom egyetlen elfogadható módja.


.

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha valamiféle katasztrófa következtében egy csapásra elveszítenénk minden ipart és szerszámot. Mit érne a tudásunk önmagában? Rekonstruálni tudnánk-e egyes eszközöket a hozzájuk tartozó iparágak nélkül? Az általános műveltségünk bizonyára lehetővé tenné, hogy a legprimitívebb szerszámokat újra "feltaláljuk".

tudas3szerszamok.jpg

Kalapácsot, ingát, csigát, valamint szúró és vágó szerszámokat ugyanúgy elő tudnánk állítani, mint az ősember. Tüzet is tudnánk csiholni, és vigyázni tudnánk rá, nehogy kialudjon.

A fémekkel már nem olyan egyszerű a helyzet, hiszen azokat először is ki kell bányászni (a kezdetleges kő- vagy faszerszámainkkal ez nehezen menne), aztán meg kell olvasztani őket, kovácsolni kell, és így tovább. A kerék képe is benne van az agyunkban, de kérdés, hogy küllős kereket tudnánk-e készíteni. A kerékgyártás mint mesterség talán egy évszázada megszűnt létezni. Legfeljebb valamilyen primitív, kőkerekekig jutnánk.

tudas5kerekek_3.jpg

Ruhát az első időben csak levélből, fakéregből, esetleg vadállatok bőréből tudnánk előállítani (valamiféle primitív cserző eljárással). Lakóhelyként is a lombkunyhó, esetleg a földbe ásott verem vagy a jó öreg barlang jönne számításba. Aztán fákat vágnánk ki (balta nélkül elég nehéz), és a rönkökből már elég jó faházat tudnánk összerakni. (Ácskapocs helyett persze csak hánccsal összekötve. Ne felejtsük el, hogy még spárgánk sem lenne.)

Kérdés, hogy a könyveink megmaradnának-e. Könyvek segítségével sokkal gyorsabban haladnánk előre. De feltételezem, hogy ha az összes szerszámunk eltűnne egy kataklizma következtében, akkor a könyvek és tervrajzok sem maradnának meg. Az emlékezetünkre lennénk hagyatva.

Nyilván a legfontosabb tennivaló (az életünk megóvása után) az oktatás lenne. Mindent le kellene írni (ha máshova nem, akkor kőbe, sárba), amire csak vissza tudunk emlékezni. És amit lehet, meg kell tanítanunk a gyermekeinknek.

Ha ily módon újrakezdődne a civilizáció, vigyáznunk kellene arra, hogy ne legyünk túlságosan sokan. Ennek a helyzetnek az lenne a nagy előnye, hogy előről kezdhetnénk a világ benépesítését, vigyázva a helyes születésszámra. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudok jobbat kitalálni, mint azt, hogy az orvoslással nagyon csínján bánjunk. Hosszú távon jobban járunk, ha hagyjuk a betegeket és az öregeket meghalni. A gyógyszergyártás nyilván nagyon lassan tudna újra elkezdődni, hiszen olyan kémiai eljárásokra épül, amelyeket hosszú évtizedekig, esetleg évszázadokig sem tudnánk újra megteremteni. Maradna a megelőzés, az egészséges életmód, valamint a gyógynövények alkalmazása, elsősorban főzetként, ahogy a javasasszonyok és a szerzetesek csinálták.

tudas7vizimalom.jpg

Ahogy telne az idő, bőven lenne rá alkalmunk, hogy lelassítsuk a műszaki fejlődést. Egyes irányokban gyorsan kellene haladni. Ilyen a megújuló energia, a szél- és vízi erőművek készítése (az első időben elektromosság nélkül, mint a szélmalmok és vízi malmok). Más irányokban (például a vegyiparban) haladhatnánk olyan lassan, hogy ki tudjunk kerülni minél több környezetszennyező fázist.

A legnehezebb probléma a társadalmi viszonyok kontrollálása, a zsarnoki rendszerek, a háborúk elkerülése lenne. Talán az átélt katasztrófa adna nekünk annyi bölcsességet, hogy ki tudjunk alakítani egy egyensúlyi állapotot az egyes embercsoportok és az azokon belüli tagolódás ésszerű irányítására. Ehhez egy teljesen más szemléletre lenne szükség. Kapitalista türelmetlenség helyett a pozitív dolgok értékelésére, az egyéni és társadalmi harmónia megteremtésére, illetve megőrzésére.

Vagy minden rossz is újrakezdődne? Eddigi botlásainkat menti a fejlődés előre nem láthatósága, de ma már ezzel nem takarózhatunk. Ha újra elkövetnénk az osztálytársadalmak, az ipari forradalom, a fegyverkezés, a környezetrombolás minden baklövését, akkor egyszerűen nem lenne jogunk újra fejlődni.


.

A tüntetések értelme

Címkék: ellenzék tüntetések

2017.04.14. 11:18

Ötvenhatban egy lengyeleket támogató diáktüntetés fél napon belül a kommunista rendszer átmeneti összeomlásához vezetett. Mivel nem volt mögötte egy szervezett erő, a felkelés anarchiába torkolt (és mindentől függetlenül a szovjet beavatkozás vérbe fojtotta).

1956.jpg

Miért tört ki a felkelés? Mert a hatalom elviselhetetlen volt, a társadalom minden szegletében gyűlöletet, vagy - a pártkáderek körében - meghasonlást váltott ki.

2006-ban két táborra szakadt az ország. A tömegeket a Gyurcsány által bevallott hazugságok felháborították, és a Fidesz minden eszközzel tovább tüzelte az embereket. Megvolt a szándék, megvolt az erő, de nem kedvezett a nemzetközi helyzet egy jobboldali hatalomátvételhez. Két hétig minden nap nagygyűlés volt a Kossuth téren, de Gyurcsány nem mondott le, a lakosság többsége nem akart balhét, és a kormányváltó hangulat lassan elpárolgott.

2006.jpg
Ezekben a napokban is tüntetések zajlanak, méghozzá olyan témában, amely nem húsba vág (egy egyetem sorsáról és a civil szervezetek kontrollálásáról van szó). És nincs egy szervezett erő, amely a kormány esetleges bukása után átvehetné a hatalmat. Azzal pedig mit érnénk, ha Orbán Viktor után Lázár János következne? (Mint 56-ban Rákosi után Gerő Ernő.) Minden maradna a régiben. Az Európai Unió liberális része (a liberális és konzervatív világsajtóval együtt) a tüntetőkkel szimpatizál, de Putyin Orbánt támogatja, és végső soron az EU ellenes kampány Magyarország kilépéséhez is vezethet.

civilek.jpg
Akkor hát mi a permanens tüntetések haszna? A tüntetők között ismeretségek szövődhetnek, ami elvezethet egy távolabbi, szervezettebb együttműködéshez. De mindez elérhető lenne az Interneten, a Facebookon való szervezés révén is.

Én azt mondom, pihenjünk, gondoljuk át az esélyeket, és az ellenállás kevésbé mozgalmas, de tartósabb formáit részesítsük előnyben. Tartsunk kapcsolatot egymással, jelöljünk ki megvalósítható célokat, és vagy válasszunk ki egy jelenleg is létező politikai pártot, vagy hozzunk létre egy újat. Egy olyat, amelyik integrálni tudja a lakosság széles tömegeinek érdekeit, és be tudja csatornázni az aktivitását. Ehhez viszont nem kell naponta tüntetésekre járni.


.

Nem akarom elkeseríteni a demokratikus ellenzéket, de nekem az a benyomásom, hogy Kelet-Európában másodszor is elbukott a parlamentáris kapitalizmus kísérlete. Túlságosan nehéz a saját lábunkra állni. A polgárosodás nagyon későn kezdődött, és lassan haladt, és a kommunista pártállam bevezetésével hosszú időre lekerült a napirendről. Nem kerültünk az első világba, viszont a második világ, úgy tűnik, a szocializmus kudarca után is megmaradt. Valami köztes állapot ez, amely már a magántulajdonra épül, de azt nem veszi komolyan, zárójelbe teszi. Mindenkinek lehet magántulajdona, de azt az állam szabályozza - miközben maga az állam is magántulajdonban van. Szokták analógiaként emlegetni a latin-amerikai banánköztársaságokat, de elég sok a különbség. Ezen a tájon a földbirtoknak már nincs akkora súlya, a termelés jórészt ipari keretek között történik, magasabb szintű a szellemi élet (a műszaki értelmiség színvonalát is beleértve). Az államot itt is egy szűk érdekcsoport (ha nem is egy-egy természetes "család") irányítja, de a média birtoklása és manipulatív alkalmazása révén a hatalmat tartósan képes megőrizni. Az Orbán-rendszer ugyanakkor egy bizonyos értelemben a Kádár-rendszer természetes folytatásának is tűnik (minden ideológiai Horthy-párhuzam ellenére). Megszoktuk. Megszokjuk.

kadarorban.jpg
Teljes szívemből drukkolok azoknak, akik ezen a helyzeten változtatni akarnak, de látva, hogy erre az esélyük minimális (és Magyarországon a 2010-es választások óta egyre csökken), úgy gondolom, hogy azon is ideje elgondolkodni, hogy hogy lehetne ezt a rendszer "belakni". (Fél szemmel mindig azt figyelve, hogy mikor hozza el a változás esélyét valamiféle külső fordulat. Ahogy ez 1848-ban, 1944-ben, 1953-ban vagy 1989-ben is történt. Túl gyöngék vagyunk ahhoz, hogy magunktól le tudnánk vetni a zsarnokoskodói hatalom kényszerzubbonyát.)

A világon nagyon sok olyan ország van, ahol az emberek nem szabadok. De a politikai-hatalmi sík alatt létre tudtak hozni egy status quót, létezni, sőt, fejlődni is tudnak. Az egyik példa Dél-Korea, ahol az ötvenes-hatvanas években a diktatúra keretei között is sok ember el tudta érni a saját privát boldogságát, és meg tudott gazdagodni. Chilében Pinochet keményen sújtott le a baloldalra (az Allende-féle népfront győzelme után, illetve a válsága következtében), de a gazdaságot rendbe hozta. Kína még mindig a világ leggyorsabban fejlődő gazdasága, ahol nincsen politikai demokrácia (vállalkozói kapitalizmus viszont van). És a muzulmán országokról nem is beszéltünk: Irán is, Pakisztán is rohamosan fejlődik.

Ezekben a sikeres nem demokratikus országokban a hatalmat gyakorlók és a hatalmat elszenvedők között létrejött valamiféle konszenzus. Ki van jelölve az egyéni szabadság határa. És ez a modell - itt térek rá a címben jelzett kérdésre - nagyban hasonlít a felvilágosult abszolutista államformára. A hatalom egy szűk csoporté, nem kérdés, hogy belátható ideig így is marad, miközben az élet politikailag semleges területein virágzik a kultúra, fejlődik a tudomány és a technika.

abszolutizmus-2jozsef_1.jpg
Állítani nem merem, de feltételezem, hogy ebben a parlamentáris kapitalizmust működtetni nem tudó övezetben is lenne esély a hatalmi egyensúlyra. És azzal még mindig jobban járnánk, mintha görcsösen ellenállnánk, és újra és újra elbuknánk. Ki lehetne egyezni. Ha a maffiaállamnak már nem kellene félnie a humán tudományoktól (mivel a demokratikus forradalom deklaráltan hosszú időre lekerülne a napirendről), akkor talán megengedhetné magának azt a luxust, hogy eltűrje az önálló kutatást és az eszmék "cégen belüli" cseréjét, a gondolatok félszabad áramlását. Igaz, a cári igazgatás sem viselte el könnyen Tolsztojt, de Oroszország a mélyben forrongott, értelmiségi körökben gyakori téma volt a forradalom, és egy nagyobb felfordulást semmiképp sem mertek volna kockáztatni. Putyin uralma más, mostanra kialakult egy új egyensúly. Hasonló egyensúlyi állapot van Iránban és várható Törökországban. A magyar vidék is gyorsan alkalmazkodott az orbáni kurzus "új földesuraihoz", az ellenállásnak semmi jele.

Magyarország és Lengyelország is ebbe az irányba mozdult el, Szlovákiában már talán megszilárdult a struktúra, míg Románia, Szerbia, Horvátország még "billeg". Az Európai Unió ezeknek a társadalmaknak a demokratizálására is nagy ígéret volt, de úgy érzem, hogy ahogy gyengül, úgy csúsznak vissza ők is a poszt-szocialista, illetve (ami ugyanaz) a poszt-feudális állapotba.

A kérdés tehát szerintem az, hogy engedjünk-e a csábításnak, kössünk-e különbékét a maffiaállammal (csak annyit kérve, hogy egy szűkebb, európai gondolkodású réteg szabadnak érezhesse magát), vagy vívjuk tovább az egyelőre kilátástalannak tűnő harcot, életre-halálra. A különbéke azt jelentené, hogy működik a sajtó, de kis hatókörrel (emlékezzünk a kádári rendszer bizalmas információ-áramoltatására), bizonyos művészeti és tudományos területeken érvényesülne az autonómia, az állam nem szólna bele az egyetemi képzésbe, működhetnének a helyi társadalom közösségei, továbbra is szabadon utazhatnánk, vállalhatnánk munkát külföldön, tarthatnánk otthon valutát, szabadon indíthatnánk vállalkozásokat (számítva arra, hogy ami igazán sikeres, azt előbb-utóbb einstandolják). Egyetlen igazi tabu lenne: a politikai hatalom kérdésköre. Mint a mai Kínában.

A politika területén el tudok képzelni egy olyan érdekszövetséget, amelynek a képviselői bejutnak a parlamentbe, de ott elsősorban bizonyos társadalmi rétegek (parasztgazdák, munkások, pedagógusok, egészségügyi segédszemélyzet, nyugdíjasok stb.) érdekeit képviselnék. Ha nem a győzelem, hanem a fennmaradás a tét, akkor talán kevésbé lenne éles az ellenzéki csoportocskák egymás elleni pozícióharca, hiszen valamiféle képviseleti séma szerint mindegyik szóhoz juthatna a parlamentben. Ahogy 2014-ben Fodor Gábor egy egyezség révén, valóságos párt nélkül jutott be a parlamentbe (az összefogás listáján), úgy a feltehetően legerősebb erő, az MSZP listáján (vagy egy általa vezetett alkalmi szövetség listáján) ott lehetne Gyurcsány Ferenc, Juhász Péter, Szél Bernadett, Fekete-Győr András vagy akár Thürmer Gyula is. A szavazati arányoknak semmi jelentősége sem lenne, hiszen mindegy, hogy egy kormánypárti törvényre 3 vagy 10 képviselő mond nemet. Lemondanának a győzelem esélyéről, de legalább megőriznék a méltóságukat. (A képviselői fizetéseket pedig megoszthatnák a kampányhoz való anyagi hozzájárulás szerint.)

Tudom, hogy a fenti fejtegetés meglehetősen lehangoló, és lényegében egy politikai fegyverletétellel egyenlő. De volt nekünk egyáltalán fegyverünk? Csehországban a nemzeti függetlenség feladása mellett is folytatódott a polgári fejlődés, egészen az 1948-as kommunista hatalomátvételig. A mi esetünkben az ország lakosságának kisebb, de szabadabb része ugyanúgy átmenthetné a demokratikus elveket és értékeket egy másik korba, mint ahogy az írországi szerzetesek mentették át a kereszténységet a barbárok uralma idején.

Más kérdés a maffiaállam ideológiai "ruhája", amit Ungváry Rudolf fasisztoid mutációnak, Bartus László pedig egyszerűen fasizmusnak nevez. Naiv módon azt hiszem (vagy inkább csak remélem), hogy fasizmus csak ott jön létre, ahol az uralmon lévők úgyszólván "kénytelenek" erőszakosan elnyomni a nép egy részét. Talán Magyarországon nem lett volna fehérterror vörösterror nélkül. Hitlert is nagyban segítette a weimari köztársaság sokakat irritáló "túlzott szabadossága", a spanyol baloldal áttörése nélkül nem jutott volna hatalomra Franco tábornok. És amit most látunk Nyugat-Európában, az is ilyenfajta elbizonytalanodás. Donald Trump ugyanennek köszönheti a megválasztását. Amikor a liberalizmust féltjük, fel kell ismernünk, hogy a szabadságnak megvannak a határai. A belső határai. Amikor az egyének sokaságát már megijeszti a többiek szabadsága és a szabadságuk kinyilvánítása (ateizmus, drogozás, nudizmus, poligámia, homoszexualitás stb.), akkor - mintegy önvédelmi reflexként - hajlamosak elfogadni a saját személyes szabadságuk korlátozását is, egy stabil állapotban, a rend biztonságában reménykedve.

Laikus gondolatmenetemet azzal zárom, hogy a történelem kerekének jelenkori szomorú fordulatát észlelve minden lehetőséget nyitva kellene tartanunk. Ezek egyike a demokráciadeficit tartósságának megértése, következésképpen pedig egy békésebb, rezignáltabb attitűd, azoknak a lehetőségeknek a kiaknázása, amelyek még a rendelkezésünkre állnak. A másik fél egyetértése természetesen ehhez is szükséges. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az orbáni rendszer akár ezt a korlátozott, felvilágosult abszolutista jellegű hatalmi egyensúlyt is megengedné. Akkor viszont kivándorolhatunk - Kínába.

kinai-magyar-zaszlo.jpg

Miért nem iszunk eleget?

Címkék: ivás oxigénhiány

2017.03.10. 10:26

Bármilyen bajom van, az orvosok azzal bosszantanak, hogy nem iszom eleget. Ezért ráncos a bőröm, ezért alacsony a vérnyomásom, és még a fogorvosi érzéstelenítés is ezért nem hat.

Elgondolkoztam ezen. Valószínűleg tényleg sokkal többet kellene innom, legalább 2-3 liter folyadékot naponta. Miért olyan nehéz ez?

Visszagondoltam a gyerekkoromra. A felnőttek azzal ijesztgettek: Ne igyál annyit, béka nől a hasadba'! És legyőztem a szomjúságot. A nem ivás valóságos erénnyé vált. Amikor kirándulni mentünk, nem ettem, hogy ne kelljen rá innom, és nem ittam, hogy ne kelljen félrevonulnom a bokrok közé. Uraltam az ösztöneimet.

Aztán láttam egy filmet, amelyben fojtogatással növelték az élvezet intenzitását. (Sok filmben szerepel ilyen motívum, a leghirhedtebb közülük talán "Az érzékek birodalma".) Az oxigénhiány élvezetet okoz? Ezért szeretünk víz alá bukni meg visszatartani a lélegzetünket?

fojtogat.jpg

És talán a vízhiány is okozhat ilyen perverz örömet. Talán szeretjük, ha egy picit szomjasak maradunk. És nemcsak az önuralom miatt, hanem önmagáért is. Lehet, hogy a sejtek élvezik a vízhiányt.

Az életnek számos egyéb területén is lehetnek ilyen örömeink: gyaloglás vagy futás közben (milyen öröm legyőzni a holtpontot!), de egy hosszabb ideig tartó ácsorgás közben is. A vizelet vagy a bélszél visszatartása következtében is. Egy állatnál ezek nem tapasztalhatók. Még a jól nevelt kutyák is csak a gazdi kedvéért nem tartják vissza magukat. Az ember nem él természetes életet.

A legjobb lett volna a barlangban maradni!

 

 

 

 

Vakondok kora

Címkék: jövő rakétatámaszpontok kémholdak

2017.03.09. 22:51

Az egész a kémrepülőkkel kezdődött. A hatvanas években még nagy vitákat kavart egy amerikai U-2-es berepülése a Szovjetunió légterébe, hiszen a szovjet vezetés számára a felderíthetetlenség katonai tényezővé vált. Mert ha az ellenség nem tudja pontosan, mi hol van, akkor kevesebb is elég. A Szovjetunió felbomlása után elkezdődött a Nyitott égbolt program, aminek értelmében már a potenciális ellenfelek - bejelentés után - szabadon berepülhettek egymás területére. De még ez a lehetőség is elavulttá vált a kémholdak elterjedésével.

Egy kémhold 90-100 perc alatt megkerüli a Földet, és a kamerái mindent lefényképeznek, minden támaszpontot, olyan felbontásban, hogy nemcsak a repülőgépek számát lehet megállapítani a repülőtereken, hanem a repülőgépek azonosítóit is le lehet olvasni.

Ilyen helyzetben mit tehetnek a katonai vezérkarok? Föld alá bújnak. De ez sem annyira egyszerű, hiszen a föld alatti objektumoknak a helyén kívül azt is meg lehet tudni a képekből, hogy hol mit ásnak, milyen anyag kerül elő, szikla vagy puhább talaj. Amit beépítenek, azt szállítóeszközökön viszik oda, és ezeknek az anyagoknak az útját is végigkövethetik a műholdak. Nincs mese, nagyon sokat kell ásni, végső soron mindent el kell ásni, azt is, ami fontos és az is, ami nem. Így föld alá kerülnek a múzeumok, az oktatási intézmények, a kórházak is. És amit éppen ásnak, nem feltétlenül onnan kell kitermelni a talajt, hanem vegyesen kihozni a föld alól, nehogy a talajminta műholdas elemzéséből következtetni lehessen, hogy hol mi épül. Az egész föld alatti világ alagutak kötik össze.

vakondok-alagut.jpg


Ez egy negatív utópiának tűnik, pedig nem az. Amerikában már a hetvenes években óriási rakétakomplexumot terveztek létrehozni a sivatagban (defense pack terv). A rakéták és robbanófejek föld alatti alagutakban mozogtak volna, abból a célból, hogy ne lehessen tudni, éppen mely rakétasilókban van ténylegesen rakéta, és melyikben nincs. A rakétasilókat ugyanis annyira megerősítik, hogy csak a direkt találat tudja őket megsemmisíteni. Egy ilyen rakétamező úgy festene, mint egy óriási sajt, amelyben nem lehet tudni, melyik lyukban van, amit keresünk.

vakondok-sajt.jpg
Nézzük meg a Google Maps "lebutított" képeit! Amikor egy lakóházat, egy útkereszteződést ilyen közelről lehet látni, akkor elképzelhetjük, mire képesek az élvonalbeli katonai alkalmazások.

vakondok-mauzoleum.jpg
A következő történelmi korszak a vakondok kora lesz, amelynek keretében minden létfontosságú létesítmény föld alá kerül. És akkor a barlangi ember visszatér természetes környezetébe.

Az anyák és a háború

Címkék: család agresszió háború

2017.02.20. 22:54

Látszólag az anyák a világ legbékésebb teremtései. Pedig valójában ők felelősek a háborúkért, az öldöklésért. Pontosabban nem maguk az anyák, hanem az anyai ösztön. Megmagyarázom.

Azoknál az állatfajoknál, amelyeknél az ivadékok maguktól nőnek fel, minden szülői támogatás nélkül, ismeretlen az agresszió. A halak ikrákat raknak le, a hímek spermával megtermékenyítik őket, és utána nem törődnek velük. Igaz, hogy az utódok együtt maradnak és nagy létszámú közösségeket, "iskolákat" alkotnak, de hogy melyik kis hal melyik felnőtt halnak az utóda, azt senki sem tartja számon. Ugyanez a helyzet a csigáknál és számos rovarfajnál.

A rovaroknál azonban már megjelenik a leszármazás. Gondoljunk csak a méhekre, darazsakra, hangyákra. Egy-egy kolónia a közös anyára (királynőre) vezethető vissza. Ezek a csapatok igen jól meg vannak szervezve, és a területért kíméletlen harcot folytatnak egymás ellen, annyira, hogy a faj maga nem is létezik, csak a családok, kolóniák.

haboru-hangyak.jpg

Az igazi minőségi változás azoknál az állatoknál következik be, amelyeknél az anya táplálja, gondozza és neveli az utódait. Erre azért van szükség, mert az utódok születéskor még nem teljesen életképesek. Megjelenik tehát az anyai felelősség. A hímek nem nagyon törődnek az utódokkal (esetlegesen, mint az oroszlánoknál, az új hím meg is öli az előző hím kölykeit), az anyák viszont az életük árán is védelmezik őket.

Ez az anya-gyermek viszony a madaraknál és az emlősöknél jelenik meg, és a társadalmi szerveződésnek intenzívebb formáját képezi, mint a rovarkolóniák. A családok számon tartják egymást,a nagyszülőket, testvéreiket és a rokonokat is. Így alakul ki a törzs, sok rokon törzsből pedig a nemzet. És ezen belül már a hímeknek is feladatává válik a közösség védelme, ebből pedig egyenesen következik a másik közösség elleni állandó háborúzás. Mert korlátozott az élettér, és sok az utód. Persze nem lenne semmi baj, ha az utódokat egyszerűen hagynák éhen halni (mint például a rovaroknál, halaknál). Istenem, a gyengék elhullanak. Az anya-gyermek viszony és a rokonság szövevényes rendszere azonban szolidaritáshoz vezet, és ez az utódok mindenáron való védelmezését jelenti. Az öregekre ez kevésbé terjed ki, hiszen ők már nem vesznek részt az utódok létrehozásában. Az írás feltalálásáig viszont az öregek voltak azok, akik őrizték a csoport kollektív emlékezetét. Ez volt a fő oka az öregek kultuszának.

Gondolatmenetünkben egyelőre az egymással rivalizáló családoknál tartunk. Küzdelem van, de háború még nincs. A háborúhoz ennél nagyobb szervezés kell, és a munkamegosztás keretében létrejön a vezérek (az "urak") és a harcosok kasztja. A társadalmi fejlődés egy adott szintjén már a hit is erővé válik, amelyik kitermeli a papi kasztot. De még mindig békében élhetnének egymás mellett az egyes csoportok, törzsek, falvak. Ami mindezt felborítja, az a vezetők ambíciója, hogy minél nagyobb embertömeget irányítsanak. A harcosok eltartása sokba kerül, emiatt adókat kell kivetni, azaz a parasztok azért dolgoznak, hogy az uraik uralkodhassanak fölöttük. Ez a "védelmi pénz" egyik embrionális formája.

haboru-romaiak.jpg

Mi történik, ha kitör a háború? Az egyik uralkodó néhány falut elvesz a másik uralkodótól. A parasztok ugyanúgy dolgoznak, őket egyáltalán nem érinti az uralmi szerkezet, mindegy nekik, hogy ki szedi az adót. Voltaképpen az uralkodók is megegyezhetnének. Hogy melyik falu kié legyen, azt akár sorsolással vagy kártyával is eldönthetnék. De ez túl egyszerű lenne. Hadsereget szerveznek (a katonák a legtöbb esetben egyáltalán nem dolgoznak), a fegyverekre is az adókból kell előteremteni a pénzt. Egyes esetekben egyáltalán nincs pénz, ekkor kölcsönt kell felvenni. A zsidótól. Ez még nem lenne baj, de túl gyakran nem jön be a számítás. Nem elég, hogy nincs haszon, de még a kölcsönt is meg kellene adni. Az antiszemitizmus egyik fontos eleme ez.

Minél fejlettebb a technika, annál többe kerül a fegyver és a kiképzett katonaság. És senkinek sincs belőle haszna, csak egy szűk rétegnek (az uralkodónak, a hadvezéreknek, a fegyvergyártóknak - és nagyon esetlegesen a bankároknak). Ugyanaz a képlet az íjak és a nukleáris fegyverek esetében is, csak a terméketlen költségtényező súlya egyre nagyobb.

Voltak olyan háborúk is, amelyekben a megtámadottakat megölték, és a termés egészét eltulajdonították. Ilyenek voltak a tatár hadjáratok. De ahol a tatárok hosszabb ideig meg tudták vetni a lábukat, ott már csak a többlet elvétele volt a cél, a termelő emberek életét és a szerszámokat meg kellett kímélni. (Ez történt Indiában, Kínában és Oroszország nagy részén.)

A mi korunkban már a javak eltulajdonításának sokkal kifinomultabb formái is kialakultak. Egy multinacionális vállalat elszakad a nemzeti, állami keretektől, megelégszik azzal, hogy a tevékenységét ne fékezzék a politikusok érdekei, a törvényhozók szándékai. Az 1950-es évektől kezdve a gyarmatok is elvesztették jelentőségüket, mindegy, hogy egy adott országon belül ki uralkodik, a nagy cégek termékei elárasztják az egész világot. A II. világháború előtt még számított, hogy hol húzódik Németország, Japán vagy Kína határa. Most Amerikában épp úgy ott vannak a japán nagyvállalatok, a kínai vendéglősök vagy a vietnami kiskereskedők, mint ahogy az amerikai cégek is az egész világon.

haboru-ma.jpg

És mégsem küszöböltük ki a háború veszélyét, sőt, a haditechnika fejlődésével a veszély még nagyobbá vált, mint eddig bármikor. A fegyvergyárosoknak jó ez, de ez olyan, mint magunk alatt kitermelni az aranyat. Egy darabig megy, és aki ásott, meggazdagodhatott, de egy előre nem látható pillanatban az egész település összeomlik. Csak az jár jó, aki nem maradt ott. Csakhogy most nincs hova menni.

Összefügg ezzel, hogy az alattvalókat csak a nacionalizmus fokozásával lehet érdekeltté tenni. De ez hamis összetartozástudat. Igazából senki sem érdekelt abban, hogy ellenálljon egy másik ország katonáinak. Emberekre, alattvalókra mindig szükség van, és nekünk mindegy, hogy az angol király vagy a német császár zsákmányol ki bennünket. A modern korban az egyetlen logikus álláspont a pacifistáké - akiket természetesen a hatalmon lévők hazaárulással vádolnak, de "haza csak ott van, hol jog is van", a köznépnek pedig csak a hősi halálhoz van joga.

Hogy függ ez össze az anyákkal? A háborúskodás, megpróbáltam érzékeltetni, végső soron a családi összetartozásból, az anya-gyermek kapcsolatból fakad. Az uralkodók a nőket és a gyerekeket védik, ezzel igazolják a maguk háborúit.

haboru-gyerekek.jpg

Pedig a gyermek nem is az anyáé. Az apáé, mint ahogy az anya is az apáé. Az apa 15 pernyi élvezet révén szerzett jogot az egész család birtoklására. Pedig az anya azt is mondhatná: "Ez az én gyerekem. Neked semmi közöd hozzá. Én hordtam ki, én szoptattam, én neveltem. Te abban nem is lehetsz annyira biztos, hogy te vagy az apja. Ha nekem is lenne annyi erőforrásom, mint amennyit te magadhoz vontál, én is el tudnám tartani magunkat. Rám szükség van, de rád nincs."

Az anyák nem mondják ezt, mert elhiszik, hogy az apa jelenléte, irányítása nélkül nem létezhetnének. És ameddig nem állnak a sarkukra, addig csupán alkalmat adnak az agresszív férfiaknak, hogy rájuk hivatkozva minél több dolgot és embert hajtsanak az uralmuk alá. Akár annak árán is, hogy az egész föld elpusztul.

Itt azonban kell tenni egy megjegyzést. A női uralkodók ugyanolyan despoták tudtak lenni, mint a férfiak. Mária Terézia, Erzsébet királynő vagy Nagy Katalin cárnő háborúkat vívott és embereket végeztetett ki. Nem az a fontos, hogy egy uralkodó fiúnak vagy lánynak született, nem is az anyaság, hanem az állami gépezet, amit a férfiak hoztak létre, és azóta szinte magától működik, a saját logikája szerint. És állítólag az utódok érdekében. Az ország, a nemzet, a család fennmaradása érdekében.

Mi lenne hát a megoldás? A nagy, központosított birodalmak helyett a helyi közösségeket kellene fejleszteni (addig a szintig, amíg még mindenki számára átláthatók az ügyek), és a köztük lévő esetleges konfliktusokat központilag kellene kezelni. Hadvezérek helyett mediátorokkal.

haboruk-anyak.jpg

Ebben a modellben az anyák nyugodtan gondozhatnák a kicsinyeiket, de a hatáskörük nem terjedne túl a családon (a rokonokat is beleértve). Az államnak, az uralkodónak nem lenne jogcíme, hogy a leszármazottak védelmében olyan háborúkba bonyolódjanak, amelyekben pusztul anya és gyermek is.

 

.

Az utóbbi hónapokban több olyan hölggyel keveredtem intenzív levelezésbe, akikről kiderült, hogy valójában szélhámosok, és csak a pénzem érdekli őket. Azaz én is érdeklem, és éppen erről akarok írni.

Az egyik egy orosz vegyész volt (illetve annak adta ki magát, ki tudja, ki és mi volt igazából), akinek haldoklott a demens apja, az anyja egyedül kínlódott vele, ő pedig járta a világot, különböző férfiakat látogatott végig. Amikor megírtam neki, hogy én nem tudom fizetni a repülőjegyét, hirtelen abbamaradtak a levelek. De mivel orosz nyelven leveleztünk, engem nagyon sarkalt a vágy, hogy tökéletesítsem a porosodó orosztudásomat, és mire abbamaradt a kapcsolat, már ezer tételre rúgott az orosz kifejezésgyűjteményem.

Aztán leveleztem egy másik orosz hölggyel is. A várt látogatás arra ösztönzött, hogy rendbehozzam a vendégszobámat (eredetileg gyerekszobának készült), könyvespolcot készíttettem, a számítógépemen létrehoztam egy orosz nyelvű menüt. Sajnos, a nyelvtudásomat nem tudtam kihasználni, mert ez a hölgy végig angolul írt, az orosz nyelvű leveleimre is angolul válaszolt. Azaz nem is igazán válaszolt, csak írta a magáét. Kezdtem gyanakodni, és megírtam neki, hogy inkább ne jöjjön. De ő csak írta tovább a leveleit, nagyon örült, hogy talált egy lelki társat, ezt megbeszélte a mamájával is, aki szintén nagyon örült, de óvta a szélhámosoktól. Megpróbáltam még egyértelműbb lenni, és megírtam neki, hogy ne jöjjön, mert nem tudom fogadni. Erre az volt a válasza, hogy a jövő héten már el is megy Moszkvába a schengeni vízumért. Ekkor igazán aggódni kezdtem, és értesítettem a moszkvai magyar konzulátust, hogy nehogy vízumot adjanak neki, mert az sem zárható ki, hogy az orosz maffiához tartozik. Több levelet nem kaptam tőle.

Aztán egy belgrádi nyugdíjas tanárnővel ismerkedtem, aki hajlott arra, hogy meglátogasson, és engem is vendégül lásson, de sietnie kell, mert nemsokára eladja a lakását, és vidékre költözik, abba a házba, amelyet még a férjével együtt vett meg. Ajánlottam, hogy rövidesen találkozzunk Szegeden, ahova egyéb okból kifolyólag úgyis el akartam utazni. Ez a levelezés is abbamaradt, egyik napról a másikra. Ebben az esetben nem tudtam kitalálni, mi volt a levelezés indoka, és miért hagyta abba. Írtam még neki, érdeklődve az egészségi állapotáról, de ez ilyenkor már felesleges. Csak remélni tudom, hogy nem megbetegedett, hanem csak csalódott.

patricia-horoho.jpg

Közben egy Afganisztánban szolgáló német orvosnővel, Ernestina Scharmannal alakult ki érzelmes levelezés. Jól tudott angolul, tetszettek neki az írásaim, kedvelte Bartókot és Lisztet, jól elbeszélgettünk a családról, a szolgálatról. Sajnos, a tálibok annyira veszélyesek voltak, hogy nem mert kimenni a városba, pedig sürgősen kellett volna vennie különböző női piperecikkeket. De szerencsére a parancsnoka Ghánába utazott, és neki elküldhetem ezeket, ő majd utólag kifizeti, amikor a szolgálat végeztével, márciusban, hazautazik, és a repülőutat megszakítja Budapesten, hogy velem tölthessen el két boldog hetet. Csak küldjem a megvásárolt termékeket. Sajnos, nem volt annyi türelmem, hogy tovább folytassam a játékot, hanem utánanéztem az Interneten. A nekem küldött fényképe különböző neveken és különböző társkereső portálokon már fenn volt (ezek egyike egy amerikai tiszt, Patricia Horoho, szerepelt a hírekben is), és valójában egy nigériai férfit sejtettek mögötte. De vele sem jártam rosszul. Megcsináltattam a bejárati ajtót, és megtanultam németül, ezen a nyelven is kialakítottam egy nagy kifejezésgyűjteményt, hogy majd el tudjunk beszélgetni. A levelezés természetesen a leleplezéssel abbamaradt, így már azt sem tudtam neki megköszönni, hogy milyen érzelmes, empatikus leveleket írt. Ezek nem sablonlevelek voltak, hanem kifejezetten az én leveleimre válaszoltak, és lélekkel, megértéssel, kíváncsisággal voltak tele.

Legújabban egy török nyugdíjas tanárral levelezek. Óvatosságból az ő fotóját is megkerestem a Google fényképes keresőjében. Nekem Jocasta néven írja az empatikus leveleit, de őt is megtaláltam már Sara, Olgina és Alimata néven is. Az utóbbi időben számítógépes problémákkal küszködik, levelezőrendszert váltott, hiába kerestem a Skype-on és a Yahoo Messengeren. Egyelőre nem tudom, hogy mit akar valójában, pénzt vagy életet, és nem lenne jó, ha ez a kapcsolat is abbamaradna. Vele politikáról is lehet beszélgetni, érdekli az irodalom, tetszettek neki a dalaim és a rajzaim, szeret utazni, és azt akarja, hogy hosszabb távra költözzek hozzá. Hogy hova, az nem egyértelmű, mert a különböző portálokon egyszer Muglát, egyszer Antalyát, egyszer Taksimot adta meg lakhelyként. Mindegyik a világ végén van, Törökország olyan részén, ahova út is alig vezet, nemhogy repülőtere lenne. Ez a levelezési kapcsolat még aktív, és ha Jocastát, Sarát, Olginát és Alimatát nem is tudom vendégül látni, azért a levelezés nagy örömet okoz, és jó kedvre derít.

jocasta-olgina-alimata.jpg

Csak azt sajnálom, hogy egyikük sem valóságos. Szomorú világ az, ahol csak a szélhámosok mutatnak érdeklődést az ember iránt. És amikor velük állok kapcsolatban, egy kicsit magamat is szélhámosnak érzem. Hiszen tudom (vagy legalább is sejtem), hogy a kapcsolat nem igazi, mégis úgy teszek, mintha az lenne. Illúziót adunk egymásnak. És mivel tőlem pénzt nem fognak kapni, kérdés, hogy melyikünk csapja be a másikat.

A cigányok elleni ellenszenv egyik kiváltó (vagy inkább megerősítő) oka az a széles körű tapasztalat, hogy sokan közülük nem tudnak viselkedni. Ordítoznak, annak van igaza, aki hangosabb, a járműveken néha molesztálják az utasokat (persze a cigányokat is), gyakori körükben a lopás, a betörés, a rablás.

viselkedjunk01.jpg

Néhány példával magam is szolgálhatok. Egyszer egy közértben elénk furakodott egy nő, azon az alapon, hogy gyerek van a karján. Sokan elégedetlenkedtek. Erre a kijáratnál megszólalt az izmos férj, és a felesége "védelmében" megfenyegetett bennünket. Ahelyett, hogy a vásárlás alatt ő lett volna a gyerekkel. Egy másik eset: a villamoson egy ölben tartott kicsi véletlenül megrúgta a térdemet. Nem szóltam semmit (hiszen nem volt szándékos), csak leporoltam a nadrágomat. Erre a mama elkezdett gúnyolni, hogy miért vagyok oda egy kis rugdolózás miatt. A harmadik eset is villamoson történt. Egy tíz év körüli cigány gyerek illedelmesen felállt, hogy átadja a helyét egy idős bácsinak. Az anyja visszanyomta, mondván: "Te csak maradj ülve. Megfizettük a jegyet." Végül: a metróban egyszer mellettem utazott egy cigány kamasz, aki a késével szorgalmasan szaggatta a bőrhuzatot. Megkérdeztem, miért csinálja. Azt felelte: Csak. Az apja (vagy legalábbis egy vele utazó felnőtt) nem szólt semmit. Azt hiszem, ezek az udvariatlanságok, durva viselkedési módok nagy szerepet játszanak abban, hogy a lakosság egy része a cigányság ellen hangolódjon, és a Jobbikra szavazzon.

Mit lehetne ez ellen tenni? A legjobb természetesen az lenne, ha a roma értelmiség vállalná magára a felvilágosító, népnevelő feladatot, és a saját szubkultúrájukon belül terjesztené a nem cigányokkal való normális együtt élés normáit.

A roma értelmiség kialakulása azonban nagyon lassan halad (és az utóbbi évtizedek közhangulata miatt még ez a folyamat is akadályokba ütközik). Egyelőre inkább a saját érdekvédelemben jeleskednek - amire természetesen nagy szükség van, de meglehetősen egyoldalúvá teszi a fellépésüket.

Arra gondoltam, hogy esetleg egy országos kampányt kellene kezdeni a helyes viselkedés érdekében. Nem valamiféle etikett-oktatásra gondolok, hanem a legáltalánosabb elvek népszerűsítésére. ("Ha nem vagy bunkó, ne tegyél úgy, mintha bunkó lennél!") Ez kielégítené a cigányokra panaszkodók igényét is (hiszen ha tényleg csak a cigányok viselkednek rosszul, akkor a helyzet orvoslása kihúzná a cigányellenesség méregfogát). De ez az antiszociális viselkedés korántsem korlátozódik a roma lakosságra. Hányszor látok nem cigányok után is összepiszkolt villamosülést, a padlón hagyott sörös és üdítős dobozokat, hányan teszik fel a lábukat a szemközti ülésre, hányan hallgatnak pimasz módon hangos zenét a mobiltelefonjukról! Ezt a fajta viselkedést etnikumtól függetlenül büntetni kellene. Több ellenőr kellene a tömegközlekedési járművekre, nemcsak a metróbejáratokhoz állítani őket. A fizetésüket meg tudnák keresni a büntetések díjából. (Ehhez csak megfelelően dokumentálni kellene az eseteket.)

A lopások csökkentése a jelenleginél is több térfigyelő kamerával lenne megoldható. (És ami a roma lakosságot illeti, a foglalkoztatás növelésével. El kellene érni, hogy a származás ne legyen akadály a munkásfelvételnél. Ha ezt Amerikában sikerült betartatni a feketékkel kapcsolatban, akkor nálunk is sikerülhet.)

 

viselkedjunk02pad.jpg

 

A közterületek rombolóival le kellene dolgoztatni az okozott kárt. (Ez már korántsem etnikai probléma, sokkal inkább korosztályi jellegű.) Mindenkinek rá kellene jönnie, hogy ami tönkremegy, azt csak munkával lehet helyrehozni. A falfirkálástól kezdve a köztéri padok rongálásáig. Talán ha nekik kellene elvégezni ezt a munkát, legközelebb jobban meggondolnák a dolgot.

De jó is lenne egy kulturált városban élni! Mondjuk, Svájcban - de úgy, hogy nem tesszük ki a lábunkat Budapestről.

2018-ban választások lesznek, és a Jobbik meglehetősen jól áll. Nem lenne szabad hagyni, hogy a cigányellenesség juttassa őket hatalomra.

.

Hitlerhez hasonlóan Sztálin sem mindig döntött a saját valós érdekei szerint, többször is súlyosan tévedett. A bolsevik mozgalomban lassan jutott előre, és Lenin betegsége, majd halála adta meg neki a lehetőséget, hogy beírja magát a világtörténelembe.sztalin-mix.jpg

Amikor megválasztották főtitkárnak, még volt esély arra, hogy Leninhez méltóan vezesse a pártot és az országot. De a Trockijjal kialakuló stratégiai vita lehetetlenné tette a korábbi vezetési stílus folytatását, és ekkor előtérbe került Sztálin ravaszsága, amelynek révén előbb a párton belül legyőzte Trockijt (aki az életét jogosan féltve külföldre is szökött), utána pedig egytől egyig megszabadult a bolsevik párt tekintélyes, a forradalomban nagy szerepet játszó vezetőitől. Innen kezdve már nem volt megállás, mindenkit letartóztattatott és kivégeztetett, aki veszélyeztethette volna a személyes uralmát. Ez a zsarnoki magatartás szöges ellentétben állt a kommunista mozgalom világjavító céljaival, de Sztálin kezében a saját nagyratörő tervének logikus eszköze volt. Nehéz megmondani, hogy hogyan alakult volna a Szovjetunió történelme, ha Sztálin nem erőlteti diktatórikus módszerekkel az iparosítást és különösen a hadiipart. Ami ebben a szakaszban elkerülhető lett volna, az a külföldi kommunista pártok Moszkvából történő irányítása. A Szovjetunió külön úton járt, és a nemzetközi kommunista mozgalom jóval több energiát emésztett fel, mint amennyi haszonnal járt.

Sztálin rémuralmat épített ki, ennek volt része a Nagy Terror. Biztosan szükség volt szigorúságra, de a tömeges kivégzések magát a rendszert is meggyengítették. A háború szempontjából a legnagyobb hiba Tuhacsevszkij híveinek kivégzése és eltávolítása volt (egy német forrásból származó, azóta bizonyítottan hamisított dokumentum nyomán). Ezzel jelentősen meggyengült a katonai vezetés, amit a Karéliai félszigetért folytatott szovjet-finn háború elhúzódása is bizonyított. Nincs kizárva, hogy a szovjetek akkori ügyetlenkedései is erősítették Hitlert abban a hitében, hogy a Vörös Hadsereg nem képvisel akkora erőt, mint amit a létszáma sugallna. Ha a szovjet diplomácia ügyesebb, háború nélkül is megszerezhette volna a területeket, ha pedig ez nem sikerül, de a hadsereg vezetése nem gyengül meg, néhány hét alatt legyőzhették volna a finneket.

A németekkel kötött meg nem támadási szerződést szovjet szempontból nem tartom nagy előnynek, hiszen a németeknél számítani kellett a további keleti előrenyomulásra (ez már a Mein Kampfban benne van), viszont Lengyelország után nem volt valószínű egy második, nagyobb szabású és kockázatú keleti offenzíva. Ezért Sztálin jobban tette volna, ha kihasználja a lengyelországi hadjáratot a saját hadseregének rendbe szedésére. El lehetett volna rendelni egy általános mozgósítást a német-lengyel háború ürügyén, amikor is összeírják a hadra fogható fiatalokat, megtanítják őket a modern fegyverek használatára, majd hazaengedik őket. Közben meg lehetett volna nyugtatni a németeket, hogy ez a riadó kizárólag belpolitikai célokat szolgál. És természetesen titokban, de a legnagyobb erővel fel kellett volna gyorsítani a fegyverkezési programot.

Már a spanyol polgárháborúban is bevetettek német repülőgépeket és páncélosokat, ezért ki kellett volna fejleszteni egy korszerű légvédelmi és tankelhárító rendszert. A Lengyelország elleni német hadjárat demonstrálta a villámháború sikerét. Visszaemlékezések szerint Sztálin még 1941-ben is arra számított, hogy a németek határincidensek formájában kezdik majd meg a szovjet-német háborút, holott hol másutt lenne a legnagyobb szükség a villámháborús taktikára, ha nem egy erős hadsereggel szemben? Bűnös hiba volt nem felkészülni rá - megfelelő tankelhárító ütegekkel, tagolt védelmi vonallal, a légierő hátrább helyezésével, a hadsereg fokozatos feltöltésével.

A német sikerek az első napokban kifejezetten ezeknek a hibáknak voltak köszönhetők. A német páncélosok áttörték a frontot, a német bombázók uralták a légteret, és a felkészületlen, óvatlan szovjet hadosztályokat napok alatt bekerítették. Lényegében megsemmisült a nyugati szovjet hadsereg, úgy, ahogy Hitler remélte.

Hitler egy dolgot nem tudott (és érthetetlen, hogy ezt a titkosszolgálata miért nem volt képes kideríteni), hogy ugyanis nem egy szovjet hadsereg volt, hanem legalább három. A nyugati hadsereg (persze ez alatt óriási egységeket, hadseregcsoportokat kell érteni) megsemmisült, de a Moszkva alatti második, "központi" hadsereg elég erős volt ahhoz, hogy megállítsa a németek előrenyomulását. És volt a Távol-Keleten egy harmadik hadsereg is, egy esetleges japán támadástól tartva. Amikor Japán Pearl Harbor megtámadásával lemondott a szibériai előrenyomulás tervéről, ezt a harmadik hadsereget át lehetett dobni Moszkva, illetve Sztálingrád térségébe, és ez döntötte el a háború kimenetelét. Miközben egy negyedik hadsereget is szerveztek, az általános mozgósításra jelentkezett emberekből (1945 végén összesen 17 millió szovjet katona állt fegyverben, az óriási világháborús veszteségek dacára).

Sztálin elkerülhette volna az első napok tragédiáját, ha számít a német támadásra és annak villámháborús jellegére. Akkor a németek Moszkváig sem jutnak el. Sztálin történelmi bűne, hogy az országot csak a tartalékok bevetésével, és sokkal vontatottabban lehetett megvédeni.

A német támadás véleményem szerint azért érte Sztálint váratlanul, mert ő - ellentétben Hitlerrel - reálpolitikus volt, és nem tudta elképzelni, hogy Hitler ilyen óriási rizikót vállaljon. A német támadásra utaló kémjelentéseket újra és újra brit intrika tákolmányainak vélte, attól tartott, hogy a légitámadások által már szorongatott britek a szovjetek és németek összeugratásával próbálnak egy kis időt szerezni a saját védelmükhöz. Sztálin nem számolt Hitler kalandorságával. De az első hónapok hibái után fokozatosan "felnőtt" a szerephez, és ha nem is mindig okosan, de végül is eredményesen vezette a szovjet ellenállást, illetve az ellentámadást.

Sztálin tehát alapjában véve helyes döntéseket hozott a háború folyamán. A zsarnoki természete nem engedte, hogy azokat a politikusokat és katonai vezetőket, akikre gyanakodott, életben hagyja, pedig ebben a helyzetben nagyon jó tanácsokat tudtak volna adni neki. Jellemző, hogy a háború végén, illetve az ötvenes években nagy jelentőségre szert tett rakétafejlesztés későbbi sztárját, Koroljovot is egy munkatáborból kellett visszahozni. Ugyanígy lehetett volna "reaktiválni" számos Tuhacsevszkij-kádert, és a Vörös Hadsereg már az elején is ugyanolyan jól teljesített volna, mint Sztálingrád után.

sztalin-vh1.jpg

A második front megnyitásának kérdésével külön kell foglalkozni. Ezt Sztálin sürgette, pedig egyedül is le tudta volna győzni a németeket, már 1943-ban eljuthatott volna Berlinig (miközben a németek a Balkánon, Olaszországban, sőt, Afrikában voltak elfoglalva). Sztálinnak nem volt szüksége a Balkán megtisztítására, hiszen Németország védelmére a németek maguktól is hazafutottak volna. Egyenes út vezetett Berlinig, és hogy Sztálin nem ezt választotta, az elsősorban a szovjet befolyási övezet nagyobbításának szándékával magyarázható. A szovjet állam viszont ezzel szinte semmit sem nyert.

Ha Sztálin Berlin felé nyomul előre, az érdekes dilemma elé állította volna az amerikai vezetést. Ha nem szállnak partra azonnal (ez pedig csak jóval nagyobb veszteséggel és kevésbé előkészítve lett volna lehetséges), Németország teljesen szovjet megszállás alá kerül. A szovjet vezetésnek viszont - az éhező hátország miatt - nagyon nehéz lett volna a német lakosságot ellátni élelemmel. Csak az amerikaiaknak állt rendelkezésükre elég élelmiszer. Ezzel szemben ha a második frontot hamarabb nyitják meg (ahogy Sztálin sürgette), akkor a Vörös Hadseregnek nincs lehetősége megszállni Kelet-Európát, és létrehozni a szocialista országokat (amelyek nemcsak az ideológia terjesztését szolgálták, hanem ütköző övezetet is alkottak). Ha az amerikaiak gyorsabban megjelentek volna Európában, akkor nem lett volna NDK. Ha túl későn, akkor nem lett volna NSZK. És az sem lehetetlen, hogy az utóbbi esetben sokkal előbb befejeződött volna a Japán elleni háború is, és nem kerül bevetésre az atomfegyver.

A világháborús győzelem révén a Szovjetunió szuperhatalommá vált, és ebben kulcsszerepe volt Sztálinnak. Sztálin Hitlernél sokkal bölcsebb volt, de nem tudta legyőzni a demokratikus viszonyoktól való idegenkedését, ezért a háború után is a háborús-polgárháborús politikáját erőltette. A zsidó orvosok elleni kampány már nála is az őrület jele volt, és ha nem hal meg 1953-ban, az ország visszazuhan a harmincas évek viszonyai közé.

A koreai háborúval (1950-1953) kapcsolatos szovjet álláspont azonban jelezte, hogy Sztálin is képes volt változtatni. Az egész "béketábor" kiállt ugyan a koreai kommunista agresszorok mellett, sőt, mint kiderült, szovjet pilóták is részt vettek Kim Ir Szen oldalán, viszont a Szovjetunió nem akadályozta meg, hogy amerikai vezetéssel létrejöjjön az ENSZ-haderő, amely végül eldöntötte a háború sorsát. (A szovjet nagykövet egyszerűen nem volt jelen az ülésen.) Ez azt bizonyítja, hogy a háború alatt az amerikaiakkal és britekkel kialakult szövetségi viszonyból valami megmaradt. Sztálin nem akart nagyobb háborút. Igaz, akkor még csak az amerikaiak rendelkeztek az atomfegyverrel, a szovjet atombomba az 1949-es első kísérlet óta még nem volt igazán hadra fogható.

Ha utólag megpróbálunk összeállítani egy optimális tervet a valóságos Sztálin számára, akkor ugyanúgy a teljhatalomnál kötünk ki, de kevesebb terrorral, kivégzések helyett cári típusú szibériai száműzetéssel, egy jogkör nélküli, de széles körű tanácsadói testülettel, amely révén elkerülhető lett volna a Sztálin által elkövetett több súlyos tévedés. Nem kellett volna meg nem támadási szerződést kötni Németországgal, csak jelezni, hogy a Szovjetunió nem akar Lengyelország miatt háborúba keveredni. A Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka a Szovjetuniónak engedte át Lengyelország keleti részeit, de ebből végül is (a német támadás következtében) semmi előny nem származott. Ellenkezőleg: az emiatt előbbre tolt szovjet határ sokkal kevésbé volt védhető, mint az eredeti. El kellett volna kezdeni a Vörös Hadsereg megújítását, létszámbővítését, előbbre hozni a kiképzési terveket és meggyorsítani a hadiipar modernizálását. Komolyan kellett volna venni a kémjelentéseket (kétség esetén akár személyes konzultációkkal is). Ha a németek előrenyomulását sikerül még 1941-ben megállítani, az talán még a Németországon belüli helyzetre is hatással lehetett volna, elősegíthette volna, hogy az országot kudarcba belehajszoló Hitler elveszítse a vezérkar támogatását.

Sztálin alatt a Szovjetunió a mai Észak-Koreához hasonló rendszer maradt volna, óriási katonai potenciállal, de a nép éhezésével és rabszolga sorban tartásával. Berija, a rettegett titkosrendőrség vezetője és a szovjet atomprogram szervezője Sztálin halála után rövid időre hatalomra került. Ő is a könnyűipar fejlesztését és az életszínvonal emelését, sőt a kelet-nyugati viszony enyhítését kívánta elérni (Hruscsovnál jóval radikálisabban), de terveit nem tudta megvalósítani, mert addigra már annyi jogtalanságot követett el, hogy nem volt hitele, és a hadsereg vezetése Hruscsovot támogatta, aki nem késlekedett az eltávolításával (sokkal előbb végezték ki, mint ahogy elítélték). Berijáról egy érdekes cikk, a magyar olvasók számára sok új adalékkal:

http://szabadibela.hu/2015/09/lavrentyij-berija-elete-szerepe-pere-es-kivegzese-1-folyt/ .

sztalin-berija-hruscsov-x.jpg

Berija nem tudta tartósan megszerezni a hatalmat, bár ha ez sikerül, akkor ő talán Hruscsovnál is átfogóbban reformálta volna meg a posztsztálinista államot. Sok nagyszabású terve volt, amelyet nem hajthatott végre. Ki tudja, ha az örökösödési belharcból ő kerül ki győztesen, talán a Szovjetunió sem omlik össze.

Egy korábbi elmélkedésemben azzal foglalkoztam, hogy az emberiség mit köszönhet Hitlernek. A botrányos címadást az magyarázza, hogy ha Hitler nem olyan mohó, és nem a zsidóüldözéssel és más országok megtámadásával kezdi, akkor valóban a világ ura lehetett volna.

hitlermix.jpg

 A németországi zsidó tudósok és gyárosok nagy mértékben hozzájárulhattak volna az atomfegyver elsőként történő kifejlesztéséhez, és azzal fenyegetőzve Hitler mindent megszerezhetett volna, amit akar. Kevesebb ember halt volna meg (a világháború mintegy 50 millió áldozatot követelt!), de a nemzeti szocialista világrend még mindig fennállna, a németen kívül minden más népet rabságban tartva. Ehelyett elüldözte a legtehetségesebb koponyákat, egy teljesen felesleges háború kirobbantásával a végén tönkretette Németországot is. (Hasonlítsuk ezt össze a "megalázó" I. világháborús békekötéssel, amikor a harci események nem is érintették az anyaországot.)

Hitler okos volt és célratörő (a cél érdekében gátlástalan is), de nem volt elég bölcs. Túl gyorsan akart a világ ura lenni, és ennek abban az időben nem voltak meg a feltételei. Tíz-tizenkét évvel később már meglettek volna.

Mindazonáltal Hitler döntései intellektuális kihívást jelentenek a számunkra. Elképzelhetjük, hogy ennek a grandiózus tervnek melyek voltak azok a pontjai, amelyeknél megállva elkerülhető lett volna a bukás.

A magától értetődő első lehetőség a zsidóüldözés kihagyása. Németország egy évtized alatt minden hódítás nélkül is Európa legerősebb hatalmává vált volna, ehhez megvolt mindene: dolgos nép, törekvő és tehetséges tudósok, tőkeerős vállalkozók. Hitler persze nem akart demokráciában élni, ezért nem képzelhetjük el, hogy meghagyta volna a weimari köztársasági rendszert. Diktátor akart lenni, és ehhez meg kellett szereznie a parlament különleges felhatalmazását. Még azt is elfogadom, hogy ehhez szüksége lehetett az antiszemita indulatok felkorbácsolására (ne felejtsük el, hogy abban az időben a kommunisták is erősek voltak). De a zsidóellenes intézkedéseket néhány éven belül enyhíthette volna (ezért a zsidó tőkések is hálásak lettek volna, és Hitler zavartalanul törhetett volna a távlati célja felé).

Németországnak nem volt igazán szüksége egy nagyobb "élettérre" (ahogy a mai Németország is nagyon jól tud domináns szerepet játszani Európában az eredeti határok között). De ha mégis, akkor meg kellett volna elégednie Csehszlovákia feldarabolásával, a Szudétavidék megszerzésével. Ausztriát, Hollandiát és Dániát esetleg még magához kapcsolhatta volna a történelmi rokonság okán, de csak úgy, hogy megadja nekik a helyi önrendelkezési jogot (kicsit hasonlóan az osztrák-magyar monarchia felépítéséhez). Létrejöhetett volna egy tekintélyelvű, poroszos lelkületű, erős német szövetségi állam.

Lengyelországot már csak szovjet, brit és francia együttműködéssel lett volna lehetséges békésen annektálni. Igaz, hogy ehhez ők maguktól nem járultak volna hozzá, de ha Németországtól biztosítékot kapnak arra, hogy ezzel a terjeszkedésnek vége, nem tartom kizártnak, hogy lenyelik (egy München II. egyezmény keretében).

A szovjet-német meg nem támadási szerződés megkötése volt Hitler egész külpolitikájának az egyetlen ésszerű eleme. Sztálin úgy érezhette, hogy ezzel hosszú időre felosztották Európát, és a maga részéről biztosan nem akart volna változtatni ezen. Bár a lengyelek dacosan ellenálltak (az ésszerűség határain is túlmenően), a német lovagrendek korábbi hatalma, valamint a cári Oroszország 1918 előtti kiterjedése adott némi történelmi alapot az ország ketté osztására.

hitler-birodalom_1.jpg

Ezzel szemben a Franciaország elleni támadás teljesen indokolatlan volt, és Hitler sajátos bosszúvágya magyarázhatja, hogy ebbe belement. Igaz, hogy a "furcsa háború" révén a franciák és a britek is elvileg hadban álltak a náci Németországgal (Lengyelország lerohanása miatt), de ezt az ellentétet a status quo alapján meg lehetett volna oldani. (A franciák is jobban tették volna, ha hadüzenet helyett meggyorsítják a hadiipar fejlesztését és a hadsereg modernizálását.)

A végzetesnek hiba a Szovjetunió megtámadása volt. Elvileg lett volna rá esély, hogy leszakítsák az oroszok ellen nagy sérelmeket tápláló ukránokat, valamint magukhoz kapcsolják a nyugati orientációjú Baltikumot, de a zsidógyűlölet, valamint a szláv "faj" lenézése ezt eleve lehetetlenné tette. És nagyon valószínű, hogy Sztálin sem ment volna bele könnyen e fontos területeinek elvesztésébe. A Barbarossa-terv tehát eleve elhibázott volt, arra épült, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhető, és a Szovjetunió az Urál mögé szorítható vissza. Még ha sikerült volna is elfoglalni az ország európai területeit, az ázsiai rész, az ottani, illetve a nyugatról átmentett hatalmas ipari potenciállal, emészthetetlennek bizonyult volna a németek számára. Spárta boldogult a helótákkal, rabszolga sorban tartva a többséget, de Németországnak semmiképp sem lett volna ereje és emberanyaga ennek a kivitelezésére. Ugyanez volt a helyzet Franciaországban is, csak kicsiben. A franciák büszkesége nem sokáig engedte volna, hogy a németek szolgaként kezeljék, előbb-utóbb fellobbant volna a felkelés lángja. Hogy egy népcsoport mekkora földterület fölött uralkodhat és milyen embertömeget tud uralma alá hajtani, az nem a vezér géniuszán múlik, hanem materiális összetevői vannak. Nagy Sándor és a Római birodalom uralmi technikáit nem lehetett extrapolálni a XX. századi körülményekre.

Még azt kell megemlíteni, hogy Hitler esetleg könnyebben megszerezhette volna az anyaországok helyett a belga és holland gyarmatokat, és ezt talán az amerikaiak is elviselték volna (lévén kezdettől fogva gyarmatellenesek). A francia és az angol gyarmatbirodalom nagyobb falat volt (ez meglátszott később az Afrika Korps csatáiban), de még talán ott is lehetett volna keresnivalójuk. Átmenetileg nyilván a gyarmati lakosság is üdvözölte volna a "felszabadítókat". Azonkívül a szlávok alacsonyabbrendűsége helyett sokkal egyszerűbb lett volna elfogadni az afrikaiak és ázsiaiak alacsonyabbrendűségét.

Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, ezzel kihívta maga ellen a sorsot. Mert ugyan utána is voltak olyan pontok, amelyeknél meg lehetett volna állni, de csak átmenetileg, ameddig a Vörös Hadsereg meg nem erősödik. A kocka el volt vetve. 1941. június 22-én.

Hitler egy sor felesleges terhet is magára vállalt. Értelmetlen volt támogatnia Mussolinit Afrikában, semmi keresnivalója nem volt a Balkánon és Görögországban, és főleg feleslegesen üzent hadat az Egyesült Államoknak Pearl Harbor után, mert ezzel bevonta az amerikaiakat az európai háborúba. (Az hogy mi, magyarok, miért üzentünk hadat Amerikának, az egy külön kérdés. De Horthy államférfiúi tehetsége még Hitleréhez sem mérhető.)

Tegyük fel, hogy Hitler későn ébredt rá, hogy elszámította magát. Az első figyelmeztetés 1941 végén érte, amikor kiderült, hogy a villámháborús szakasz véget ért, elhúzódó és költséges háborúra kell felkészülni. Hitler ugyanúgy visszajöhetett volna Moszkva alól, mint Napóleon, el sem kellett volna foglalni, elég "ráijesztés" volt a megjelenése Moszkvától 20 kilométerre. Még Sztálingrád után is lett volna módja, hogy egy-két évet nyerjen egy átmeneti békekötéssel. De soha nem kereste a kiegyezést, hitt a végső győzelemben, pedig legfeljebb csak a jobb német fegyverek kifejlesztésében bízhatott. A német hadiipar valóban csodákra volt képes. A háború végére elkészült a V-2 ballisztikus rakéta, már voltak sugárhajtású repülőgépeik, és az 1944-ben elkészült Királytigris becenevű új páncélosuk is a legjobb volt a világon. De csak az atomfegyver megalkotása változtatott volna lényegesen az erőviszonyokon, erre pedig a német atomfizikusoknak az ipari háttér korlátozottsága miatt esélyük sem volt. (Ez az amerikaiaknak is túl sok idejébe és pénzébe került.)

Ha utólag és elméletileg optimalizálni akarjuk Hitler hatalmi törekvéseit, akkor Csehszlovákia feldarabolása volt az utolsó olyan tett, amelyikből még profitálhatott. Lengyelország megosztása már erősen kérdéses, mert nagyobb volt a kockázat, mint a várható nyereség. (Pláne, ha feltételezzük - és a Mein Kampf alapján erre van okunk -, hogy Hitler mindenképpen ragaszkodott az élettérnek a szlávok rovására való jelentős kiterjesztéséhez, amely elkerülhetetlenné tette a Szovjetunió megtámadását.) Ezt követően már saját helytelen döntéseinek és makacsságának foglya volt. Sztálingrádnál lényegében minden eldőlt.

Ha most tágítjuk a kört, és Hitler helyett a német tőkések és politikusok szemszögéből vetjük fel a kérdést, akkor Ukrajna és Belorusszia megszerzése volt talán az utolsó pillanat, amikor egyezséget lehetett volna kötni Sztálinnal. Természetesen ennek feltétele lett volna Hitler elmozdítása és az elfoglalt területek kiürítése. De ahogy Hitlert a monomániája nem engedte ésszerű döntéseket hozni, ugyanúgy a mögötte álló megbabonázott vezető réteg sem tudott megszabadulni tőle, akkor sem, amikor már láthatóan nagyobb teher volt, mint támasz. Hitler feláldozása árán talán még megmenthették volna az országukat a pusztulástól. De nem volt meg hozzá az intellektuális bátorságuk. És amikor von Stauffenberg (1944 júliusában, amikor a szovjetek már Belorussziát is felszabadították) ténylegesen elkövette a merényletet, nem volt bátorsága, hogy magát is kitegye az életveszélynek. A robbanás előtt néhány perccel elhagyta a beszélgetés helyszínét (ráadásul a két robbanószerkezet közül csak az egyiket sikerült élesítenie), és túl korán elkönyvelte a sikert. Jelet adott, elkezdődött a puccs, de mivel a Führer nem halt meg, az egész kísérlet kudarcba fulladt.

hitlerbunker.jpg

Még Berlin ostromakor is megölhette volna bárki Hitlert a bunkerban, ezzel is sok tíz ezer ember életét mentette volna meg, ő maga pedig bizonyosan megúszhatta volna egy életfogytiglani börtönnel. Azon a helyszínen mindenki ebben volt érdekelt, még a náci főkolomposok is, de dermedten, még mindig megbabonázva figyelték az istenített vezérük mentális és erkölcsi leépülését, és hogy a végén még magukra is hagyja őket.

Az optimalizálás csak elméletben működik, az adott helyzetben a tényleges szereplők pillanatnyi helyzetével kell számolni, az pedig nem engedelmeskedik a józan észnek.

 

A magyar történelem tele van tragikusan téves döntésekkel. Mert minden másképp alakult volna

- ha nem szakadunk el a finnektől, hanem az egységes finn-ugor nép Észak-Európa ura lesz;

- vagy ha nem ijedünk meg a besenyőktől, hanem magunkba olvasztjuk őket, és kibekkeljük, amíg ők kihalnak;

tortenelmi-tevedeseink.jpg

- vagy ha nem Rómától, hanem Bizánctól vesszük fel a kereszténységet (akkor nem lett volna boszorkányüldözés, és a papoknak lehetne feleségük);

- vagy ha ugyanúgy vazallusai lettünk volna a töröknek, mint Erdély, az ország nem lett volna elpusztítva (és a törökök vallási kérdésekben toleránsabbak voltak, mint a Habsburgok);

- vagy ha Rákóczi egyezkedik az osztrákokkal (most nem lenne kurucinfó);

- vagy ha elfogadjuk II. József reformjait, és nálunk is ugyanúgy elindult volna a polgárosodás, mint az osztrákoknál;

- vagy ha 1848-ban megelégszünk egy kicsivel nagyobb önrendelkezési joggal a szabadságharc helyett;

- vagy ha 1867-ben nem csak az osztrákokkal, hanem a saját nemzetiségeinkkel is kiegyezünk;

- vagy ha 1914-ben nem veszünk részt a világháborúban (legfeljebb hadiszállítóként, az mindig bevált);

- vagy ha 1918-ban Károlyi Mihály elfogadja az Antant kemény feltételeit, és csak arra törekszik, hogy a Monarchia gazdasági kapcsolatai megmaradjanak (nem lett volna sem vörös, sem fehér terror),

- vagy ha 1941-ben nem üzenünk hadat a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak, hanem csak a gazdaságunkat állítjuk a németek szolgálatába (sokkal kevesebb magyar áldozat lett volna);

- vagy ha 1944-ben ugyanúgy nem küldjük haláltáborba a zsidók polgárainkat, mint a románok vagy a bolgárok;

- vagy ha 1949-ben Rákosi nem a kommunistákkal számolt volna le, hanem csak a valódi osztályellenséggel,

- vagy ha 1956-ban a nép hallgatott volna Nagy Imrére, és az ő vezetése alatt kezdődött volna el a "Kádár-korszak";

- vagy ha az 1980-as években Soros György nem taníttatta volna a mai magyar illiberálisokat;

- vagy ha 1989-ben népszavazáson döntünk a kapitalista többpártrendszer bevezetéséről (ma kevesebb ember érezné magát becsapottnak);

- vagy ha 1994 és 1998 között valóban közösen kormányoztak volna a szocialisták és a liberálisok, ahelyett, hogy egymásra kenjék a felelősséget;

- vagy ha 2002-ben Medgyessy nem valósítja meg a beígért 100 napos programját, és nem lódul meg az infláció;

- vagy ha 2004-ben Gyurcsány azonnal elkezdi az egyensúlyteremtő reformokat;

- vagy ha 2010-ben az LMP együttműködésével sikerül elkerülni a Fidesz kétharmados többségét;

- vagy ha 2014-ben Mesterházy Attila hajlandó lemondani a miniszterelnökjelöltségről (Bajnai kormányában könnyen lehetett volna miniszter);

- vagy ha Orbán Viktor 2014-ben megelégedett volna a megerősített többségével, és nem akarta volna annyira érezni a hatalom mámorát;

- vagy ha 2018-ban ...

(Ezt majd utólag írom meg. Ahogy ismerem magunkat, biztosan elkövetünk még jó pár tragikus hibát.)

 

tortenelmi-tevedeseink-07.jpg

 

.

Suk-sük

Címkék: nyelvtanulás nyelvhelyesség

2017.01.09. 14:38

Nemrég beszélgettem egy egyszerű asszonnyal, aki nem beszélt helyesen magyarul. Suk-sükölt. Rájöttem, hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Az ilyen emberek nem elrontották a magyar nyelvet, hanem nem tanulták meg jól. Pontosabban: nem a helyes magyar nyelvet tanulták meg, hanem a helytelent. A környezetük beszédmódját utánozták, ahogy mindannyian. (Megjegyzem, több erdélyi ismerősömet is ezen kaptam rajta. És a kivándorló magyarok közül is sokan magukkal vitték és kincsként őrzik ezt a helytelen nyelvhasználatot.)

Amikor az ember elsajátít egy idegen nyelvet, nem tud azonnal úgy is gondolkozni. Egy jó ideig az anyanyelvén jut eszébe minden, és azt egy második menetben, némi késedelem után fordítja le az új nyelvre. Minél jobban megy az idegen nyelv, annál rövidebb lesz ez a késedelem. Ezt az eljárást kellene követniük a suk-sükölőknek is.suk-suk.jpg

Ki kellene adni egy kifejezésgyűjteményt, amelyben a helyes magyar nyelvhasználat szerinti alakokat is feltüntetjük. Ezt nem lenne nehéz megtanulni, hiszen maga a nyelv már ismerős, az intézményesített nyelv olyan lenne, mint egy másik nyelvjárás. (A nyelvjárásokkal egyébként semmi baj, azok nyelvileg többnyire tiszták, csak nem illik keverni őket, és a ragozott alakokat helyesen kell használni.) A Szeged környékiek őznek, a palócok ugyanúgy ejtik ki az "a"-t és az "át", amit a jászok úgy mondanak, hogy "píz", az a standard magyar nyelven "pénz", amit Debrecen környékén úgy ejtenek, hogy "joú", az "jó", amit a Vas megyeiek zsével mondanak, annak a nagy része "s"-sel ejtendő, és így tovább.

Néhány példa:

Vettem néhány szál tulipántot. = Vettem néhány szál tulipánt.
Mingyár mék, csak előbb eszek és iszok. = Mindjárt megyek, csak előbb eszem és iszom.
Majd meglássuk, mi lesz. = Majd meglátjuk, mi lesz. (De: Lássuk a medvét!),
Mögtanútad a leckét? = Megtanultad a leckét?
Oszt mi vót ott? = Aztán mi volt ott?
Nem szokok járni múzeumba. = Nem szoktam járni múzeumba. (Vagy: Nem járok múzeumba.)
Meg van vásárolva.  = Megvásárolták.

Nem szégyellni kell, hanem lefordítani. Ilyen magyarról olyan magyarra.

A fordítás persze felemészt némi energiát, és ha valaki nagyon fáradt, akkor előfordulhat, hogy a legősibb anyanyelvéhez tér vissza. Én is így jártam. Mivel már az általános iskolában sem tudtam összeegyeztetni az őzést az írott alakkal, ösztönösen elfojtottam magamban. Annyira, hogy szándékosan sem tudtam már őzni. Aztán egyszer csak annyira elfáradtam, hogy erre a kulturális elfojtásra sem volt erőm. És láss csodát, elkezdtem újra őzni. Így térne vissza a suk-sükölés is, de csak ha nagyon fáradt az illető.

 

.

Ma már a világon szinte minden valakinek vagy valamilyen intézménynek a tulajdona, köztulajdon alig van. A tulajdonos - a törvényes keretek között - azt csinálhat a tulajdonával, amit akar. Meg is semmisítheti. Csakhogy kérdéses magának a tulajdonnak az egy emberhez köthetősége.

Képzeljünk magunk elé egy kastélyt. Az eredeti tulajdonos egy arisztokrata volt, aki elképzelt magának egy helyszínt és egy épületet, a jobbágyainak a munkájából származó nagy jövedelméből megbízást adott egy építésznek, az megtervezte, egy kőműves csapata kivitelezte, és lehet, hogy még a jobbágyoknak is be kellett segíteniük. Az arisztokrata családja kihalt vagy pénzzavarba került, és a kastély egy idegen gazdag ember tulajdonába került, olyanéba, akinek már semmi köze sem volt a kastély tervezéséhez vagy kivitelezéséhez. Most az övé, ő is azt csinál vele, amit akar. A kastély az új tulajdonosé, azt csinál belőle, amit akar. Ha akarja, kuplerájjá vagy gyárrá alakíthatja, le is bonthatja, senkinek semmi köze hozzá. (Tegyük fel, hogy az épület szép ugyan, de nem védett, nem szerepel semmiféle kulturális örökségi listán.)

De vajon teljes mértékben az övé-e az a tulajdontárgy? Nem tulajdona-e szellemi értelemben az építésznek, referenciaként a kőművesnek, családi legendaként a helyi lakosoknak? A kastély szervesen beleépült a környezetébe, mint egy fa, a képzeletbeli gyökerei messzire nyúlnak, nem lehet csak úgy egyszerűen kivágni a tájból.

Gondoljunk az eredeti Nemzeti Színházra. Annyira beleépült a városba, hogy még egy közismert nóta is megénekelte a randevút a Nemzetinél, "ott, ahol a hatos megáll". Joga volt-e a metróépítés során a városvezetésnek lebontania? Nem értek a statikához, de az az érzésem, hogy a metrót úgy is meg lehetett volna építeni, hogy a színház a helyén marad, csak a tervezettnél tízszer vagy húszszor több betont építenek be az épület süllyedésének megakadályozására. Vagy ugyanúgy kikerülik, ahogy egy tavat vagy föld alatti forrást kerül ki az alagút. Ehelyett jött a maszatolás, a színház máshova helyezése, az építési pályázat az új intézmény felépítésére, és a dicstelen eredmény. (Olyan időben, amikor már nemzeti színházakat sehol sem építenek, hiszen a nemzetté válás folyamata régesrég befejeződött.)

És gondoljunk a szellemei tulajdonra! Megy a népdalgyűjtő a faluban, fonográfra veszi az énekelt nótákat, majd kiadja egy füzetben, egy népi együttes pedig feldolgozza. Az eredeti népdalt még szabadon lehetett variálni, a kötetben kiadottnak a dallamához, szövegéhez már tartania kellett magunkat, a lemezt viszont már nemcsak hogy lejátszani nem lehet, de ugyanabban a hangszerelésben már elénekelni sem volna szabad a szerzői jog megsértése nélkül. Egy Bródy János-slágert a szerző kifejezett engedélye nélkül nemhogy eljátszani nem lenne szabad, de elfütyülni sem (mint ahogy a legendabeli suszterinasok az operaáriákat). Stikában meg lehet csinálni, mint ahogy a DVD-filmeket is le lehet játszani kisebb közönség előtt a szigorú tiltás ellenére, de minden tanúnak tartania kell a száját.

Egyszer egy virtuális tánciskola videoklippjeihez egy ismert slágert használtam kísérőzeneként. Csak néhány taktust (általában ugyanazt a néhányat), egy-egy mozdulat, figura aláfestésére. A YouTube-ról le kellett vennem, mert rájöttek, hogy a zenerészletet a tulajdonos hozzájárulása nélkül használtam fel. Egyszer Bródy Sárika-dalához írtam egy variánst (amelyikben a szereplők a végén egymáséi lesznek), és a biztonság kedvéért elküldtem a szerzőnek. A titkára válaszolt, miszerint semmi baj, a dal annyira amatőr, hogy nem veszélyezteti a művész úr hírnevét. Ez rendben is van. De mi lett volna, ha az én variánsom is előadható? Hogy lehetett volna megoldani a szerzői jogi problémákat? És itt nem egyszerűen pénzkérdésről van szó. Ha egy védett alkotást ingyen adnak elő, az is sérti a tulajdonos jogát, hiszen akit érdekelt az ingyenes változat, annak is fizetnie kellett volna az eredetiért. Számos amatőr zenekar ad elő ismert slágereket saját feldolgozásban, amiért senki sem fizet. De az Internetre felvett amatőr hangfelvétel már veszélyes lehet a zenekarra és az operatőrre nézve.

Érdekes problémát vetnek fel az egyik író által a másiktól szó szerint átvett ún. vendégszövegek. Jogilag fizetni kellene az eredeti szerzőnek, sőt, ha az átvétellel negatívan változik az idézet, még kártérítést is fizetni kellene. De ez egy újkori probléma, majd megoldják a hozzáértők. Közismert szövegrészleteket én magam is felhasználtam saját verseimben, itt mindenki tudta, hogy nem én tírtam, és ha nem illendően kezeltem azokat, az egyedül az én hibám, nem hat vissza a klasszikus szerzőkre.

Amikor az új kommunikációs formák által mostanában kikezdett Gutenberg-galaxis létrejött, a szóbeliség nagy előnye veszett el. Attól kezdve már nem lehetett változtatni az egyszer kinyomtatott, szentesített szövegeken. A szóbeliség korában minden mesélő elvehetett vagy hozzátehetett az általa hallott történethez, eposzhoz. Ettől kezdve minden megmerevedett. Azok a gyerekek jártak jól, akiknek még emlékezetből meséltek, hiszen a szülő úgy alakíthatta a történetet, ahogy a gyerek pillanatnyi érdeklődése megkívánta, részletezhetett vagy lekerekíthetett valamit a sztorin. Ma együtt nézzük át a mesekönyvet, és az illusztrációk még a vizuális képzeletnek is határt szabnak. Nem láthatjuk a fanyüvőt a lelki szemeinkkel, mert ott a rajz, olyannak vagyunk kénytelenek elképzelni.

A publikációs eszközök robbanásszerű bővülésével a mi korunkban gyökeresen változik a helyzet. Mindenki publikálhat az Interneten, saját néven feltehetjük a verseinket (a másét is, legfeljebb később vita kerekedik belőle), fotózhatunk, filmezhetünk szabadon, senki sem tudja megakadályozni (legfeljebb utólag szankcionálhat, de addigra már esetleg több millióan látták az alkotásunkat). Persze ha naponta milliónyi új vers, novella, publicisztika kerül forgalomba, az egy műre eső figyelem arányosan csökken. Lassan olyanná válik a publikálásunk, mint a disznópásztor fütyürészése az állatainak. Nekünk örömet okoz, de senki sem figyel oda. (Az önkifejezés gyakorlása önmagában is hasznos, de ezt már nehezen nevezhetjük kommunikációnak, hiszen nincsen befogadó.)

Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy már írnunk sem kell, hiszen közvetlenül beszélgethetünk akár a tengeren túl élő ismerőseinkkel is, mobilon vagy skype-on, messengeren, akkor végképp túllépünk a Gutenberg-galaxison. Már nem kell nyomtatott könyv, a másokkal való kapcsolattartás egyenidejűvé vált, mindenki mindenkivel kapcsolatot tarthat, egyetlen nagy dumaparti lett a világ. Mint az őserdőben, csak globális méretekben.

mobilia4.jpg

Mi lesz ebben a helyzetben a szellemi tulajdonnal? Mindenki mindent publikálhat, mások műveit is, mindenféle engedély nélkül, legfeljebb azt kell hozzátennie, hogy "XY-tól azt olvastam, hogy". A szerzői jog védői elkeseredetten folytatják a harcukat, de ez hosszú távon reménytelen. Filozófiailag is. Mert ha egy szerző olvasni is alig tudó örökösétől kell engedélyt kérni egy mű megjelentetéséhez (és ő kapja a tiszteletdíjat is), akkor feltehetjük a kérdést: mennyit kapnak a eredeti szerző szülei, tanárai, orvosai, sőt azok a névtelenek, akik a regényének hőseivé váltak. Mert nélkülük ugyanúgy nem születhetett volna meg az adott remekmű. (Ez már csak vicc, de nem tudom kihagyni: Mennyi jogdíjat kaphatna Hitler a sok II.világháborús filmért, amik nélküle ugyanúgy nem jöhettek volna létre?)

A szellemi tulajdon az emberi társadalom fejlődésének fontos eszköze volt, de úgy tűnik, lassan közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor felolvad az emberiség kollektív tulajdonában. Mnden mindenkié. Mndannyiunké. És a védelmében is mindannyian részt kell vennünk.

.

Itt áll az asztalomon egy kiló méz. Elgondolkodtam azon, hogy vajon jogom van-e megenni. Persze kifizettem, hazahoztam, azt csinálok vele, amit akarok, akár angyalszárnyat is ragaszthatok össze vele galambtollakból. De amíg eljutott az asztalomig, sok minden történt vele. Először is virágpor volt, azt a méhek felderítették, összegyűjtötték, méhpempőt és mézet készítettek belőle, csomagolták, és elrakták télire. És mit csinált az ember? Elvette az életük munkáját.

Rendben van, az ember okosabb az állatoknál, és az állatvilágban is megszokott dolog az ilyenfajta rablás. Sőt, vannak sokkal rémísztőbb esetek is. De maradjunk az állattenyésztésnél.

Amikor egy háziállatot levágunk, akkor semmivel sem csinálunk rosszabbat, mint a ragadozók. A róka elkapja a galambot, a nyulat, az ólban tartott csirkét, és felfalja. Az ember tenyészti a háziállatokat, és ha nem használnánk fel a húsukat, bőrüket, szőrméjüket, akkor ezek meg sem születnének. És ha eltekintünk attól, ami az utóbbi ötven-hatvan év fejleménye, vagyis az iparszerű hústermeléstől, amelynek során az állatoknak folyamatosan fájdalmat okozunk a nagyobb termés érdekében, akkor azt mondhatjuk, hogy erkölcsileg semmi kifogásunk nem lehet a húsfogyasztás ellen. Éhesek vagyunk, kell a fehérje, és a húsban elég sok van. (Ez persze nem vonatkozik a királyi lakomákra, a szarvasok megölésére az agancsuk miatt vagy az úgynevezett "vadászsport" egyéb perverz esetere!)

Egy picivel különbözik ettől a tejük miatt tartott állatok helyzete. A tehén vemhes lesz, borjút hoz a világra, a borjút egy idő után elválasztják, de a tej képződése a folyamatos fejés miatt nem szűnik meg. Ez tehát egy alapjában természetes életműködés prolongálása. Az emberek között is vannak olyan anyák, akik hosszú éveken át szoptatják a gyerekeiket. Hasonló a helyzet a tyúkokkal. A kakas révén megtermékenyülnek, tojást raknak le, és ki is költenék, ha az ember az esetek túlnyomó részében nem lopná el tőlük. De másnap van új tojás, amit ugyanígy el lehet lopni. A tehén és a tyúk is azt csinálja, amit egyébként is megtenne, csak nem olyan gyakran, és nem mások hasznára.

mehek.jpg

És akkor nézzük a méheket! A méhek azért termelik a mézet, hogy az táplálékul szolgáljon maguknak és az utódoknak. De jön az ember, és a munkájuk eredményét elveszi. Ki tudja, hány méhecske szorgos - és az ő szempontjukból hiábavaló - munkája van benne ebben az egy kiló mézben? A tehén szoptat, a tyúk tojik, de a méh méztermelése nem egy ilyen utódgondozási folyamat állandósítása. Az ember az életükhöz szükséges anyagtól fosztja meg őket, csak arra ügyelve, hogy azért ebbe ne pusztuljanak bele. A méhész beavatkozása nélkül sokkal könnyebb lenne az életük. Mintha a pókok fonalát vennénk el, ami miatt ugyanazt a fonalat újra és újra meg kellene fonniuk.

És mit nyerünk a mézzel? Nagy gyógyító és tápláló erőt. De ha csak azért esszük, mert édes, akkor nem érdemeljük meg.

A méhek társadalma rendkívül tagolt és funkcionális. De ha eszük lenne, messzire kerülnék az embert. Nos, van eszük, és a rajzáskor meg is szabadulnak a kizsákmányolóiktól, oda fészkelnek, ahova csak tudnak, kövek réseibe, csatornák aljára, de az ember utánuk megy, és befogja őket, a "vadméheket" (értsd: szabad méheket) pedig irtja. Hát ennyit a méhészetről.

vadmehek.jpg

.