Elfenekeltetett a saját anyám! Özvegyasszony volt, és amikor az irodában, talán 5 évesen, szemtelenül viselkedtem a munkatársával szemben, őt kérte meg, hogy fenekeljen el. A bácsi tessék-lássék néhányat ütött a fenekemre, és ezzel el volt intézve a dolog. Az esetet csak azért hozom fel, mert végül is igazat adtam neki. Egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy nem szabad szemtelenül viselkedni. Utólag elfogadtam a fenyítés jogosságát.

 Az az érzésem, hogy a mostanában felidézett zaklatási ügyek nagy részét is jogosnak (vagy legalább megszokottnak, az élet velejárójának) ítélték az áldozatok, ezért nem fordultak bírósághoz. Sokkal több áldozat van, nemcsak azok, akik most csatlakoznak a #me too kampányhoz. Mi is áldozatok vagyunk, azok is, akik csak a következményekkel találkoznak. (A "rendezői dívány" külön eset, magam is hallottam egy színésznőtől, hogy ha kell a szerep, ő bizony lefekszik a direktorral. Nem kényszer hatására, hanem érdekből, "művészi" érdekből.)

Minden nőnek van barátnője, akinek nyilván beszámol az ilyen atrocitásokról, és ezekben az esetekben, gondolom, a barátnő is megmarad a részvétnyilvánításnál. Feljelentést kell tenni, minél hamarabb! Monica Lewinsky esete más volt, őt senki sem kényszerítette az orális szexre, legfeljebb Bill Clinton államférfiúi varázsa. Ő is megbeszélte a barátnőjével, és ha nincs a nagy összegű kompenzáció és a világhír, valószínűleg megmaradt volna az ügy a családi legendárium szintjén ("képzeljétek, a nagymama leszopta az Egyesült Államok elnökét"). 

Nem akarom lebecsülni a zaklatás lelki traumáját. De úgy nem működik a dolog, hogy 10-20 évig hallgatok, és csak azután hozom szóba. (Illetve ha így is működik, akkor kell hozzá az elkövető beismerése.) Ezeket az eseteket csak dokumentálva lehet kivédeni. Ha én lennék egy bántalmazott nő vagy férfi, bekameráznám az összes helyiséget, beprogramoznám a mobiltelefonom gyorshívó gombját, gondoskodnék róla, hogy az esemény bizonyítható legyen. És menekülnék.

Vannak bántalmazó férfiak, férjek, barátok, akiktől szinte lehetetlen szabadulni. Ilyen esetekben a társadalomnak kellene segítenie. A jog ne ítélje az erőszakos apának a gyereket, ne kényszerítse vissza a feljelentést tevő feleséget a közös lakásba, a többi nő (és együtt érző férfi) pedig védje meg a bántalmazott családot a saját maguk által fenntartott közös otthonban!

Ha nem is lehet elvárni az államtól, hogy egy csapásra megoldja ezt a problémát, az érintettek összeköltözhetnek - valamelyikük lakásába, odaköltözhetnek egy baráthoz, vagy közösen bérelhetnek lakást. De legalább megszervezhetnék az áldozatok fizikai védelmét, őrszolgálattal, ügyelettel. Az igazságszolgáltatás és a törvényhozás működése lassú, de ezt nem feltétlenül kell megvárnunk.

.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.