Különös dolog, amikor az ember művészetekkel kezd foglalkozni. Attól kezdve másképpen néz a műalkotásokra. Felteszi magáénak a kérdést: én is tudnék-e ilyet alkotni? Általában nem, hiszen nincs meg benne ugyanaz a tehetség. De a részletekre már jobban odafigyel.

Így jártam én Radnóti Miklós egyik gyönyörű versével, amelyben kínrímet, vagy legalább nem a vers belső logikájából következő szót véltem felfedezni, amelyet csak a kényelmes hangzás vonzott oda. Persze én, amatőr költőként, egyáltalán nem tudtam volna hasonló verset írni, de "benfenntesként" már azt éreztem, hogy nekem nem felelt volna meg ugyanaz a rím.

Aztán színdarabot, illetve színpadi jeleneket írtam, és attól kezdve kritikus szemmel tekintettem a színházi előadásokra. Bennfentesként észrevettem, hogy egy ismeretlen szereplő megnevezését ("lám, itt jön" X.Y.) vagy kimenetelét ("kimegyek, megnézem") valahogy meg kell oldania a szerzőnek, de én nem úgy oldottam volna meg. Valószínűleg nem jobban, de másképpen. Észrevettem, hogy a leírt szöveg szerint milyen nehéz lehet elkészíteni a színpadképet, és úgy gondoltam, hogy én másképp tervezném meg.

Amikor regényeket olvasok, már aközben is kritikus szemmel szemlélem az író teljesítményét. Van, amit az átlagolvasónál jobban értékelek, és van, amivel szemben fenntartásaim vannak. Nemrég újraolvastam Dosztojevszkijtől A félkegyelműt, és észrevettem, hogy a regényben idézett levél ugyanolyan dagályos stílusban íródott (túlnyúlva az adott fejezeten is), mint ahogy a narráció. Bennfentesként én lerövidítettem volna, vagy más nyelvezetet alkalmaztam volna. Ugyanígy jártam Thomas Mannal, A varázsheggyel. Tudatában vagyok annak, hogy az elbeszélés attól elbeszélés, hogy a szerző mesél, de amatőr íróként én sokkal célratörőbben fogalmaznék. Persze lehet, hogy csak lustább vagyok. Nem szeretem cifrázni, sokkal inkább a történet logikája érdekel, mint a nyelvi érdekesség. Ha valaha is kiadom a novelláimat és 30-40 oldalas "regényeimet", egyetlen kötetbe bele fognak férni, és majd azt a címet adom a kötetnek, hogy "Lustaprózák". (Örkény bizonyos egypercesei járnak közel ehhez az ideálhoz, de először Konrád György "Látogató"-jában vettem észre. Minden bekezdésben egy külön novella anyaga van benne, kibontatlanul, de felsejlően. Másodszor Maya Angelou egyik regényében éreztem ezt a csodát, a történet kibomló gazdagságát.)

Az igazi bravúr az, amikor a szerző nem mesél dagályosan, hanem a mondatait úgy szerkeszti meg, hogy az olvasót megállásra készteti, és minden bekezdésben van annyi elképzelnivaló, hogy a történet nem a lapokon bomlik ki, hanem az olvasó fejében. Ennek megvalósítása azonban különleges képességet kíván, amivel nyilván nem rendelkezem. De attól még el tudom képzelni.

.

.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.