Az időről

Címkék: halál idő hospice

2017.10.13. 20:53

Az ember életének egy bizonyos pontján tartózkodik. Én 72 éves vagyok, annyit már leéltem, és ennek megfelelően részben bölcsebb, részben szenilisebb lettem. De mennyi idő van hátra? 

ora1150.jpg

Kilencvenkettő-kilencvenöt évesnél idősebb biztosan nem leszek. (Ami azt illeti, meglehetősen gyenge az egészségem, úgy is mondhatom, hogy beteges vagyok, naponta egy marék gyógyszert be kell szednem, hogy rendben tartsam magam.)

Mondjuk, van még tíz-tizenöt évem. Mire elég ez?

Tizenöt éves koromig nem sok vizet zavartam a világban, nőttem, tanultam, és bár elég sokat beszéltem, még nem voltam igazában tudatában annak, hogy miről is nyilvánítok véleményt. Ha  újra kellene élnem azt a 15 évet, sokkal jobban gazdálkodnék az időmmel. Nem pazarolnám butaságokra, azt tanulnám meg, ami igazán érdekel, igyekeznék jobban beilleszkedni a környezetbe, hogy ne pazaroljam el az energiámat felesleges konfliktusokra.

Maximum tizenöt év. Nem mindegy, hogy ezt az időt mire fordítom. Pontosan tizenöt évvel ezelőtt váltam el a harmadik feleségemtől. És mit csináltam azóta? Hol van az az idő? Elszállt, szétporlott, mintha csak tegnap történt volna. Ha most kezdem el a tudatos életemet, gondosan meg kell terveznem. Arra is számítva, hogy bizony sokkal előbb is véget érhet. Nem írhatok befejezetlen szimfóniát, minden napot úgy kell megélnem, úgy kell lezárnom, mintha az lenne az utolsó.

Fontos, hogy élvezni tudjam az élet adományát, észre tudjam venni az apró örömöket, a cirógató napsütést, a susogó szelet, a reggeli mosakodást, az ételt, az első falatot, az étkezés végén a kávét. És hogy megalkossam, amit helyettem senki sem tud megalkotni. Nem azért, mert nem képes rá, hanem mert eszébe sem jut. Ez a létezésünk másik értelme. 

Az emberi életnek nincs transzcendens célja, de azért élünk, hogy alkossunk, létrehozzunk olyan dolgokat, amik nincsenek. Egy dallam, egy firka, egy találó kifejezés. Ha létrehoztuk, és önálló életre kelt, akkor már nem igazán tartozik hozzánk, akkor már a saját jogán létezik. A saját kis szobrunkkal agyon is üthetnek bennünket, a kigondolt gondolatot valaki tökéletesítheti vagy az ellenkezőjére fordíthatja, minden most létező  egy később létrejövőnek lehet az alkotórésze. Ami eszünkbe jut, azt életre kell hívni, hogy aztán mások felhasználhassák. A vasból szög lesz, a szögből rögzítő elem, és végül gép vagy épület. Az épületben benne van a kibányászott vasérc, a megmunkált fém és minden építőelem, amelyet a segítségével összeraknak.

A harmadik legfontosabb feladatunk, hogy a világon a jót erősítsük. Ez nem közvetlen feladatunk, de egy csábító lehetőség. Mert ahogy egy bizonyos gondolatot kigondolni igazából csak mi vagyunk képesek, ugyanúgy várnak ránk a rászorulók, akiknek épp mi adhatunk segítséget, élelmet, bátorítást.

És ha nem a jót erősítjük, nehéz elkerülni, hogy ellenkezőleg, a rossz erősödjék általunk. Rend vagy rendetlenség? Jóság vagy gonoszság? Öröm vagy bánat? Élet vagy halál?  A jót kell segítenünk, és nem egyszer, hanem mindig. A jó és erkölcsös élet feltételezi az aktív közreműködést. A mi aktív közreműködésünket.

Ahogy múlnak az évek, az egész eddigi életünk átértékelődik, mindent más fényben látunk. Így leszünk bölcsebbek. Nagy kár, hogy a legtöbb ember nem tudja átvenni a mi megszenvedett bölcsességünket., mert nem hiszi el, vagy nem veszi komolyan. De ezen nem segíthetünk. Mindenkinek át kell élnie egy nagy adag rosszat, el kell követnie sok-sok tévedést és hibát ahhoz, hogy megfelelő perspektívát szerezzen.

Mennyi van még hátra? Ha csak tíz év, jobban kell iparkodnom. Ha csak három vagy csak egy, akkor ez már az "utolsó hívás" a képzeletbeli repülőtéren. Össze kell szednem magam, el kell búcsúznom mindentől és mindenkitől, ami vagy aki fontos nekem. Még idejében kell rendeznem a számlákat.

Mostantól kezdve kegyeg egy képzeletbeli óra, pörög a számláló, fogy a rendellkezésre álló idő és lehetőség. (Eddig is pörgött a számláló, csak nem vettem észre.) Jobb lenne, ha tudnám, hol tartok az utamon, hogy mennyi van még hátra, azt nem tudom, csak azt (és azt egyre élesebben érzem), hogy egyre fogy a hátralévő út, a lehetőség.

Mit tehetek? A világ egészét már nem tfogom tudni megváltoztatni, nem is hallgatnának rám, mindenki megy a maga útján, a saját egyéni vagy szűk csoportérdekei szerint. De vannak nyilvámvaló lehetőségek. Embertársaim közül kiválaszthatok néhányat, vagy csak egyet, és annak az életét, életminőségét még megkísérelhetem javítani. Beszélgetéssel, személyes szolgálattal. Ezen mindketten csak nyerhetünk.

Vannak, akiknek még rövidebb idő adatott, halálos és gyógyíthatatlan betegségtől szenvednek. A fájdalomcsillapító kábulat óráiban, perceiben még éreztethetjük velük, hogy nincsenek egyedül. És ők is értelmesebbnek találhatják életük befejeződését, ha kibeszélhetik magukat, elmondják nekünk azokat a tapasztalatokat, amelyekkel csak ők rendelkeznek, hiszen ez a tapasztalat annyira személyes, egyéni. A tapasztalat lehet egyéni, de a tanulság mindenképpen érintheti a többieket, a túlélőket. Most elhatároztam, hogy a haldoklókkal beszélgetve megpróbálom megmenteni ezeket a tapasztalatokat, megpróbálom közkinccsé tenni azokat. A haldokló megkönnyebbülésére és mindenki okulására. Azt hiszem, ez az utolsó alkalom, amikor hasznossá tehetem magam.

És most efejezem ezt az eszmefuttatást. Nem érek rá. El lkell kezdenem ezt az utolsó küldetést.

.

A bejegyzés trackback címe:

https://toprengoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr4412972031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása