Rendkívül elégedett vagyok az életemmel. Nem azért, mert mások életéhez képest olyan jó dolgom lenne, hanem mert teljes mértékben élvezem azt a világot, amelyet az érzékszerveim közvetítenek. És állandóan azzal hasonlítom össze a helyzetemet, hogy egyszer majd két méterrel a föld alatt fogok feküdni, nem süti a nap az arcomat, nem érzem a szél fuvallatát, nem hallom a madarak énekét, nem érzem a virágok illatát, és nem érzem az étel ízét. Nem lesz mit, és nem lesz mivel. Addig kell minden érzéki örömöt kiélveznem, amíg még van rá mód.

Az utóbbi időben magam is meglepődöm azon, hogy milyen vehemensen reagálok az első falatok ízére, amikor enni kezdek. Csaknem könny gyűlik a szemembe. Szinte beleremegek. Régebben az éhség csillapítása volt a célom, most valóságos ünneppé vált az étkezés. (Nem értem, miért szeretnek egyesek drága porcelántányérból, ezüst kanállal enni, amikor maga az evés is annyira élvezetes.)

Sétálok a parkban, és felvidít a madárcsicsergés. Örülnek vagy udvarolnak, nem tudom, de nekem, aki véletlen élvezője vagyok a koncertjüknek, ezt hallgatni nagy öröm. Olykor elhallgatnak, amikor észrevesznek, talán óvatosságból, de sokáig nem tudják visszatartani magukat.

A virágok illatát kevésbé intenzíven érzem, de hát nem is miattam illatoznak. A fák és a bokrok virágainak illatát veszem észre elsősorban. De hiszen ki nem reagál azonnal, amikor orgonaillat cirógatja meg az orrát?

A bőröm is nagyon sok örömet él át. Elég, ha a nap süt, a szél fúj, vagy eső permetezi az arcomat. Amikor a strandon beleereszkedem a medencébe, vagy a fürdőszobában a kádba, az olyan érzés, mint ahogy a sajtkukac érezheti magát a sajtban. Az öleli körül, amit annyira szeret.

Mindezek az érzékszerveim akkor működnek a legintenzívebben, amikor egy nővel találkozom. Élvezem az arcának finomságát (jaj, azok a kecses orrcimpák!), a hajának tömörségét, a szemének csillogását, a csípőjének ívét, a fenekének domborodását és harmonikus mozgását séta közben. A női hangot is szebbnek, kellemesebbnek érzem, mint a  férfi hangot, úgy hat rám, mint a madárcsicsergés. Ha nem is értem, akkor is élvezet hallgatni.

A nő bőrének érintése ünnep az ujjaimnak. És még gyönyörűbb, amikor kar a karhoz, láb a lábhoz, test a testhez ér. A tompor érintése ugyan hasonlít egy márványszobor érintéséhez vagy egy lecsiszolt kavics érintéséhez, de az eleven test mágikus ereje is hozzáadódik.

Azt nem is kell mondanom, hogy a vállak, a mellek, a fenék érintése, a vénuszdomb fiatal pihéinek vagy érett bozótjának érintése olyan hatással van rám, mint a Sixtus-kápolnában az Úr ujjainak érintése Ádámra. Élettel teli, és életet ad. A szeméremajkak nedvessége, forrósága, a reagáló klitorisz odaadása olyan, mint egy orgona fenséges muzsikája. Feltárul a női test, mint egy titkos székesegyház, ahova csak nagy tisztelettel illik belépni. (De nem belépni, ha invitálnak, a legnagyobb tiszteletlenség.)

Az illatokról külön is kell szólnom. Az ipari szagokat, a parfümöket nem kedvelem, azok olyanok, mint a vécé-szagtalanító. De minek szagtalanítani azt, aminek önmagában is jó illata van? Még az izzadságszag is természetesebb a tiszta bőrön, hónaljban, mint a női testtől idegen kemikália.

Sajnálom, hogy az ősemberek szaga és szagérzékelése szinte teljesen hiányzik a mai emberből. Elképzelem, milyen izgalmat válthatott ki a peteérés, a fogamzáskészség szaga a hímekben. Ma már ezek annyira háttérbe szorultak, hogy semmi üzenetértékük sincs. Emlékeimben azonban őrzök egy erős, édeskés szagot, ami valóságos szexuális izgalmat váltott ki belőlem. Talán 22-23 éves lehettem, amikor először felfigyeltem rá, de azóta is többször megéreztem. Fogalmam sincs, honnan ered. Még az is lehet, hogy valamilyen fertőzés, fehér folyás, vagy a menstruáció szaga volt, de most is szívdobogást okoz, ha felidézem.

Az ízlelésnek a szexualitásban is nagy jelentősége van. Bár a csók nem igazán "édes", olyan rezgéseket indít be, amelyek egész testünkben szerteáramlanak. És a női test minden részét lehet puszilgatni, csókolgatni, nyalogatni, a párunk feje búbjától a mellein, mellbimbóin, a hasán át a lábujjakig. Szemérmesen kihagytam a felsorolásból a vaginát, a nagy és kis ajkakat, de ha az olvasó teljessé kívánja tenni a testi kapcsolatot, ezeket semmiképp se hagyja ki!

A fentieket egy heteroszexuális férfi szemszögéből írtam le. Nem tudom, milyen viszonyom lenne a saját érzékeimmel, ha nőnek születek. Attól tartok, hogy egy nő kevésbé reagál ezekre a primer érzéki élményekre. Tudna, de nem engedheti meg magának. Mert kisgyermekkorban arra tanítják, hogy ne foglalkozzon a testével, vigyázzon a testtartására és a viselkedésére. Aztán hogy ne engedje, hogy a fiúk hozzáérjenek. Aztán  úgy kell viselkednie, nehogy kibeszélhessék.

Bár a barátnők igyekeznek kitárgyalni a legintimebb dolgokat is, sok középkorú nő nincs tisztában a saját testének Istentől kapott adottságaival, örömforrásaival. Ezért gondolom azt, hogy ha lánynak születek, engem is gúzsba kötnek a tisztességes nő viselkedését korlátozó társadalmi szabályok. Esetleg még attól is visszariadok, hogy egy kutyát vagy cicát megsimogassak, mert még ezek az érzéki örömök is rossz útra vezethetnének. (Ez alól talán csak a kelmék, a selyem, a bársony tapintása a kivétel, ami elfogadott része a női kultúrának.)

Ha egy nő megfelelő férfi partnerre talál, akkor feltehetően gyönyörködni tud annak arcában, izmos karjaiban, hímtagjának erejében. De már az orgazmus jelzését is a megszokások szabályozzák, és sok nő arra kényszerül, hogy a partnere hiúságának érdekében eljátssza a kielégülést, liheg, sóhajtozik, de mindez sokszor  csak szerepjáték, egy viselkedési minta kényszerű követése. (A homoszexuális párokra ez valószínűleg nem vonatkozik, nekik a nyilvánossággal lehet bajuk, az intim életük talán szabadabb.)

A baj az, hogy ezeket a fantasztikus érzéki élményeinket háttérbe szorítják, gyöngítik, elnyomják a mindennapi életünk gondjai és frusztrációi. Már maga az idő is belerondít az örömökbe, hiszen akármennyire is élveznénk az adott pillanatot, a jövő tervezése, a várható vészhelyzetekre való felkészülés elvonja a figyelmünket. Lényegében sohasem szabadulhatunk fel egészen, mert elemeznünk kell a múlt tanulságait, és terveznünk kell a jövőt.

Ez a kényszer egészen a nyugdíjazásunkig tart. Utána egy kicsit felszabadulhatunk, hiszen a megélhetésünk többé-kevésbé már biztosítva van. Ekkor kezdődik a szabadság. Csak a nyugdíjasok tudnak igazán érzéki életet élni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.