Szinte heti rendszerességgel bekövetkező nyugat-európai terrorcselekmények lassan a menekültek ellen fordítják a közvéleményt (érdekes, hogy olyan országokban jobban, ahol kevesebb bevándorló tartózkodik, tehát a lakosság számára arc nélküli, személyiség nélküli tömegnek tűnnek). Itt az ideje, hogy tisztázzuk, mi vezetett mihez.

Szíria az I. világháború után lett francia gyarmat, de a franciák 1946-ban kivonultak. 1964-ben Szíriában az arab szocialista Baasz Párt került hatalomra, amelynek néhány év múlva az alavita Háfez el-Aszad lett a vezetője, és egyben az ország diktatátora. Kezdetben a rezsimnek voltak pozitív elemei (innen datálódik a szír-orosz kapcsolat), de később egyre többen elégedetlenkedtek, sokan disszidáltak (többek között Magyarországra is). 2000-ben meghalt a diktátor, és a fia, Bassár el-Aszad vette át a hatalmat. Ő jelentősen enyhített apja kemény uralkodási stílusán, "tárgyalásokba kezdett Izraellel, kilátásba helyezve, hogy az 1948 óta tartó hadiállapotot a Golán-fennsík visszaszolgáltatása esetén hajlandó békével lezárni. Ugyanebben az évben megkönnyítette a külföldi befektetések országba áramlását, és csökkentette az üzemanyag állami dotációját, ami a gazdaság kapitalizálódása felé tett lépésként értelmezhető."

Az ellenzék elégedetlensége azonban nőtt, és a Tunéziában kezdődött "arab tavasz" Szíriára is átgyűrűzött. A szíriai ellenzék 2011. február 4-re hirdette meg a „harag napját”, "de a tervezett kormányellenes tüntetésen nem jelent meg senki. A március közepén végül kisebb tüntetések kezdődtek Damaszkuszban, amiket a karhatalom gyorsan feloszlatott. Vidéken, mindenekelőtt Daraában, Szanamajnban és Latakiában ekkor több áldozatot követelő összecsapások alakultak ki a biztonsági erők és az 1963 óta érvényben lévő szükségállapot visszavonását, valamint a szabadságjogok biztosítását követelő tüntetők között. A véres ellencsapásokkal párhuzamosan a kormányzat reformokat és a szükségállapot megszüntetését helyezte kilátásba. A felkelés során al-Aszad hadserege sorozatos kegyetlenkedéseket, mészárlásokat, tömeggyilkosságokat követett el az ellenük harcoló, dezertőrökből álló Szabad Szíriai Hadsereg katonái, és polgári lakosok, nők, gyerekek ellen.

Novembertől a Rijád el-Aszad tábornok vezetésével megalakult SZSZH indított gerillaháborút a hadsereg ellen. A kezdetben kizárólag könnyűfegyverekkel rendelkező lázadók a szomszédos arab országok és Törökország hathatós támogatásával jelentős katonai erővé nőtték ki magukat, 2012 őszéig már az ország több települését ellenőrzésük alá vonták. A helyzetet azonban tovább bonyolította, hogy 2012 nyarán az ország északkeleti részén lakó kurdok milíciái is beavatkoztak a harcba, Aleppóig nyomulva előre. A kurd lázadók egyszerre kerültek összetűzésbe a kormányerőkkel és az SZSZH-val. Mindemellett a konfliktusnak erősen szektariánus jelleget ad az a tény is, hogy a helybéli keresztények és alaviták a többségben alavitákból álló Aszad-rezsimet támogatják, míg a lázadók többsége a szunnita lakosság soraiból kerül ki. A szélsőségesebb felkelők rendszeresen hajtanak végre támadásokat a keresztény és alavita közösség ellen, míg a hadsereg és a kormányt támogató Sabiha milícia az ellenzéket támogató szíriai települések lakossága közt rendez időnként kisebb-nagyobb vérfürdőket."

Itt meg kell jegyezni, hogy az ellenzéki erők jelentős nyugati támogatásban is részesültek, és ez felborította a katonai egyensúlyt. Mivel Oroszország az Asszad-rezsim stabilitásában érdekelt, továbbá Szíriában van az orosz haditengerészet egyetlen Földközi-tengeri támaszpontja, Putyin elkezdte erőteljesebben támogatni a diktátort. Míg az ellenzéki erők főleg a városi gerillaharcban értek el sikereket, a rezsim erőssége a légierő volt. Máig tisztázatlan, hogy ki és miért vetett be vegyi fegyvereket, hiszen azoknak sokkal inkább külpolitikai ellenhatásai vannak, a harctéri eseményeket nemigen befolyásolják. További komplikációt okoz az ellenzéki csoportok rivalizálása és összekeveredése az Iszlám Állam erőivel.

A szírek egyre tömegesebben menekülni kezdtek a harcok színhelyéről, először az országon belül, rokonoknál kerestek menedéket, utána a környező országokba is behatoltak (elsősorban Törökország jöhetett számításba). Ez után kezdődött el a Nyugat-Európa felé történő tömeges vándorlás. Az első, néhány tíz ezres tömegek befogadása még nem volt gond, de ahogy a migránsok száma nőtt, a felkészületlen európai szervezetek egyre kevésbé tudták kezelni a problémát.

Súlyosbította a helyzetet, hogy egyes kormányok (elsőként a magyar!) politikai tőkét igyekeztek kovácsolni a menekült-ellenességből. Ez mostanában különösen szembetűnő az olyan országokban, amelyeket eddig a menekülthullám szinte egyáltalán nem érintett. Menekültek még nincsenek, de gyűlöletkeltés már van.

Visszatekintve 2014-re és 2015-re, az lett volna az optimális megoldás, ha Törökországban, Egyiptomban, Jordániában, Líbiában az Európai Unió és az ENSZ pénzéből létesítenek óriási menekülttáborokat, ahol a menekültek egyrészt kivárhatják a polgárháború végét, másrészt ha nem kívánnak visszaköltözni, felkészülhetnek a nyugati körülményekre, nyelvet és ha kell, mesterségeket tanulhatnak. Ez elmaradt, a menekültekkel senki sem tudott mit kezdeni, az áradat néhány jól bevált (vagy annak hitt) útvonalon megállíthatatlanul folytatódott.

A menekültek között nagyon kevés a terrorista (hiszen a túlnyomó többség a harcok, a kegyetlenségek elől menekül), de a jelek szerint a menekülthullám által okozott adminisztrációs zűrzavart a terrorista hálózatok is kihasználták

Mivel az idő kerekét nem lehet visszafordítani, együtt kell élnünk a menekültekkel, és meg kell próbálnunk közülük kiszűrni a potenciális terroristákat. Ehhez mindenképpen szükség van az iszlám vallású régebben betelepültek segítségére. Ha erősebben gyűlöljük a moszlimokat, azzal csak még súlyosabbá válik a helyzetünk.

A szíriai válság nem vált volna polgárháborúvá, ha a nyugati hatalmak nem állnak teljes mellszélességgel a diktatúra ellen lázadó, tisztázatlan hátterű csoportok mellé, nem látják el őket fegyverekkel. Ezért az Egyesült Államoknak a migránsok ellen meghirdetett bojkott helyett a befogadást kellene választania, mégpedig átnevelő, az amerikai kultúrára hozzászoktató táborok formájában. Ugyanígy az oroszoktól is azt lehetne elvárni, hogy felajánlják Szibéria egy részét azoknak az áttelepülőknek a számára, akik a biztos halál elől menekülnek. Jó akarattal és egy határozott, mindenki számára egyértelmű koncepcióval segíteni lehetne a bajokon.

Anélkül marad a gyűlölködés, a terror és a nyugati civilizáció romba dőlése. És az a keserű tanulság, hogy mindez rajtunk múlt, de rosszul döntöttünk.

.

.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.