Előrebocsájtom, hogy ezt a reflexiót nem írtam volna meg, ha a Közben című Virginia Woolf-adaptáció után nem bonyolódom éles összetűzésbe a darab rendezőjével, aki szinte elzavart. Ez arra késztetett, hogy alaposabban átgondoljam, mi idegesített az előadás közben. (Hogy melyik színházban adták elő, az most lényegtelen.)

A színészi alakítások tetszettek, különösen a lelkész-zongorista, aztán a Britanniát és később Flavindát játszó szinésznő, aztán az Erzsébet királynőt, majd Sir Nyúlszív Spánielt játszó szakállas színész, aztán a Lady Hárpia Harákot játszó színésznő (az utóbbi kettő jelenete önmagában is megállná a helyét), valamint a rendőr monológja (ugyanaz a színész játssza Flavinda szerelmét is).

A rendezés is jó, remek hangulatot teremt. Akkor mi a bajom? A darab rossz. El fogom olvasni az eredeti regényt (címe: Felvonások között, fordította Tandori Dezső), hogy rájöjjek, mi romlott el a színpadon. Az Interneten Szegedy-Maszák Mihálytól olvasható elemzés dicséri, de már itt is látszik, hogy színpadra állítása talán túl ambiciózus vállalkozás.

"A Between the Acts a történelmi tudat regénye. Időbeosztása (...)  kettős. A cselekmény egyetlen huszonnégy órájában az egész történelem sűrűsödik. A regény éjszakától éjszakáig tart. Ebből az éjszakából emelkedik ki a föld, az őslények, majd az egész emberi múlt egésze, a visszaút pedig ugyanezeken az állomásokon keresztül vezet a nemlétbe. A történeti színjáték „felvonásai között" az ember örök, változatlan, sajátosan emberi, az állattól megkülönböztető tulajdonsága lép előtérbe: a tudat öntükröző képessége, „a fénylő holdudvar, félig áttetsző burok, mely körülvesz bennünket tudatra ébredésünktől szellemünk kihunyásáig". Ezzel a Between the Acts Virginia Woolf egész életművének, regényírói felfogásának összegezése lesz." Ebből az következik, hogy ha a regényben szereplő "előadás" ennyire sokat markol, akkor az amatőr együttes szerepeltetése helyett jobb lett volna filmrészletekkel vagy legalább állóképekkel jelezni az egyes korszakokat. És akkor a színészek valóban csak a felvonások között mutatkozhatnának meg a maguk testi valójában.

Én azért néztem meg a darabot, mert érdekelnek a színészek, és imádom a színház-csinálást. És a szórólap is ezt sugallta. De szinte semmi sem úgy valósult meg, ahogy beharangozták. Nézzük mondatonként!

"A színtársulat előadásra készül..." A szöveg alapján úgy tűnik, hogy nem igazi színtársulatról van szó, hanem a helyiek évente egyszer bemutatnak egy élőkép-sorozatot. A színészeket nem látjuk magánemberként, csak az éppen alakított szerepükben.

"A rendezőnő, Miss La Trobe a haját tépi..." Ebből csak egy-két fejcsóválás valósult meg. És ez rendben is volt, hiszen nem voltak nagyobb gikszerek. (Ezek az amatőr előadásba bőven beleférnek.)

"... a közönség elsősorban a szünetet várja, hogy teázhasson és szendvicseket ehessen." Ehelyett egy baráti társaság gyűlik össze, kölcsönös udvariaskodások után türelmesen ültek a helyükön, illetve olykor beleszóltak a darabba, kommentálták a jeleneteket.

"A színészek nem találják a jelmezeiket, majd mikor szerepüket eljátszották, akkor a levetett jelmezüket eldobálják, a rendezőnő őrjöngve káromkodik." Semmi keresés, semmi eldobálás, semmi őrjöngve káromkodás.

"Az előadás, melyre a színtársulat készül, Anglia történelmét próbálja bemutatni, a Canterburybe tartó zarándokokat, Erzsébet királynőt, magát Angliát is megszemélyesítik, az Időt, Viktória királynő korát és a jelenkort..."

Itt van a kutya elásva. A helyi történések és az előadott jelenetek nem illenek össze. Egy regényben sem igazán (ehhez még el kell olvasnom az eredeti művet), de színpadon különösen nem. Persze lehet a színpadon is színészkedni (ilyen a Szentivánéji álom amatőr színjátszó jelenete vagy az Ugyanaz hátulról című remek Michael Frayn-vígjáték), de az a szerencsés, ha világosan kettéválik a két közeg. A színpadon elég lett volna a színészek oldaláról bemutatni az eseményeket, a dupla szerkezet nélkül. (Ez végső soron koncepció és szándék kérdése, de engem sokkal inkább a színház érdekelt, semmint a darabon belül előadott darab.)

"...miközben bombázó repülőgépek jelennek meg az égen, Anglia számára is elkezdődik a második világháború." Nos, mi csak a repülőgépzúgást halljuk, illetve időnként megszólal a rádió (egyszer Hitler hangját is felfedezni véljük, de kommentár nélkül). Senki sem beszél háborúról. De hát miért is beszélne? A megjelenített helyi parádé dátuma (a körbeadott színlap szerint) 1939 júniusa, a pusztító bombázások, az "angliai csata" kezdetéig még egy teljes év van hátra.

"... közben ... széthullik minden". Semmi sem hullik szét, legalábbis nem a szemünk előtt. Az előadásnak vége, a színészek bejönnek, hogy megköszönjék a tapsot, de a darab nem fejeződik be, hanem csak abbamarad. (Most már kíváncsi vagyok, hogyan fejeződik be a regény.)

Illetve van még a végén az élőképek rendezőjének monológja. Vértelen, nem igazán színpadra való. Ekkor arra gondoltam, hogy az amatőr előadást nem is igazán egy hivatásos rendezőnek kellett volna színpadra vinnie (aki Miss La Trobe a jelek szerint), hanem egy "kultúrosnak". (Gondoljunk a "Te rongyos élet" népművelő-rendezőjére!) Jobb lett volna, ha a monológot az igazi rendező (az egész darab rendezője) mondja el, a saját nevében. Vagy egy, a darabtól független, az írónőt képviselő narrátor. (Megjegyzem, Miss La Trobe jelmeze sem a profi, sem az amatőr rendezőnek nem felelt meg, inkább cirkuszi istállómesternek vagy udvari lovász fiúnak tűnt.)

Számomra nem világos, hogy hogy kerül a történelmi tabló mellé a másik, szerelmi jellegű történet. Önmagában nagyon jó az is, de nem illik bele a keretbe.

A színészek nézői szerepeltetésével függ össze, hogy sok az üresjáték. Ez engem mint nézőt zavar (minden más darabban is). Az a színész, akire épp nem kell figyelnünk, az jobb, ha nem is látható. Nagyon nehéz lehet úgy nem tenni semmit, hogy tudom, hogy néznek.

Mondom, ezt az egészet azért kezdtem írni, hogy kitaláljam: ha jók a színészek és jó a rendezés, akkor miért nem tetszett a darab. Dramaturgiai okokból. Van egy profi dramaturgia, de van egy nézői, laikus, befogadói dramaturgia is. A darab ennek az utóbbinak nem felelt meg. Pontosabban: az én befogadói dramaturgiámnak. Én nem vagyok színházi szakember. De nekem szólnak a színdarabok. Kéretik ezt figyelembe venni.

.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.