Nem akarom elkeseríteni a demokratikus ellenzéket, de nekem az a benyomásom, hogy Kelet-Európában másodszor is elbukott a parlamentáris kapitalizmus kísérlete. Túlságosan nehéz a saját lábunkra állni. A polgárosodás nagyon későn kezdődött, és lassan haladt, és a kommunista pártállam bevezetésével hosszú időre lekerült a napirendről. Nem kerültünk az első világba, viszont a második világ, úgy tűnik, a szocializmus kudarca után is megmaradt. Valami köztes állapot ez, amely már a magántulajdonra épül, de azt nem veszi komolyan, zárójelbe teszi. Mindenkinek lehet magántulajdona, de azt az állam szabályozza - miközben maga az állam is magántulajdonban van. Szokták analógiaként emlegetni a latin-amerikai banánköztársaságokat, de elég sok a különbség. Ezen a tájon a földbirtoknak már nincs akkora súlya, a termelés jórészt ipari keretek között történik, magasabb szintű a szellemi élet (a műszaki értelmiség színvonalát is beleértve). Az államot itt is egy szűk érdekcsoport (ha nem is egy-egy természetes "család") irányítja, de a média birtoklása és manipulatív alkalmazása révén a hatalmat tartósan képes megőrizni. Az Orbán-rendszer ugyanakkor egy bizonyos értelemben a Kádár-rendszer természetes folytatásának is tűnik (minden ideológiai Horthy-párhuzam ellenére). Megszoktuk. Megszokjuk.

Teljes szívemből drukkolok azoknak, akik ezen a helyzeten változtatni akarnak, de látva, hogy erre az esélyük minimális (és Magyarországon a 2010-es választások óta egyre csökken), úgy gondolom, hogy azon is ideje elgondolkodni, hogy hogy lehetne ezt a rendszer "belakni". (Fél szemmel mindig azt figyelve, hogy mikor hozza el a változás esélyét valamiféle külső fordulat. Ahogy ez 1848-ban, 1944-ben, 1953-ban vagy 1989-ben is történt. Túl gyöngék vagyunk ahhoz, hogy magunktól le tudnánk vetni a zsarnokoskodói hatalom kényszerzubbonyát.)

A világon nagyon sok olyan ország van, ahol az emberek nem szabadok. De a politikai-hatalmi sík alatt létre tudtak hozni egy status quót, létezni, sőt, fejlődni is tudnak. Az egyik példa Dél-Korea, ahol az ötvenes-hatvanas években a diktatúra keretei között is sok ember el tudta érni a saját privát boldogságát, és meg tudott gazdagodni. Chilében Pinochet keményen sújtott le a baloldalra (az Allende-féle népfront győzelme után, illetve a válsága következtében), de a gazdaságot rendbe hozta. Kína még mindig a világ leggyorsabban fejlődő gazdasága, ahol nincsen politikai demokrácia (vállalkozói kapitalizmus viszont van). És a muzulmán országokról nem is beszéltünk: Irán is, Pakisztán is rohamosan fejlődik.

Ezekben a sikeres nem demokratikus országokban a hatalmat gyakorlók és a hatalmat elszenvedők között létrejött valamiféle konszenzus. Ki van jelölve az egyéni szabadság határa. És ez a modell - itt térek rá a címben jelzett kérdésre - nagyban hasonlít a felvilágosult abszolutista államformára. A hatalom egy szűk csoporté, nem kérdés, hogy belátható ideig így is marad, miközben az élet politikailag semleges területein virágzik a kultúra, fejlődik a tudomány és a technika.

Állítani nem merem, de feltételezem, hogy ebben a parlamentáris kapitalizmust működtetni nem tudó övezetben is lenne esély a hatalmi egyensúlyra. És azzal még mindig jobban járnánk, mintha görcsösen ellenállnánk, és újra és újra elbuknánk. Ki lehetne egyezni. Ha a maffiaállamnak már nem kellene félnie a humán tudományoktól (mivel a demokratikus forradalom deklaráltan hosszú időre lekerülne a napirendről), akkor talán megengedhetné magának azt a luxust, hogy eltűrje az önálló kutatást és az eszmék "cégen belüli" cseréjét, a gondolatok félszabad áramlását. Igaz, a cári igazgatás sem viselte el könnyen Tolsztojt, de Oroszország a mélyben forrongott, értelmiségi körökben gyakori téma volt a forradalom, és egy nagyobb felfordulást semmiképp sem mertek volna kockáztatni. Putyin uralma más, mostanra kialakult egy új egyensúly. Hasonló egyensúlyi állapot van Iránban és várható Törökországban. A magyar vidék is gyorsan alkalmazkodott az orbáni kurzus "új földesuraihoz", az ellenállásnak semmi jele.

Magyarország és Lengyelország is ebbe az irányba mozdult el, Szlovákiában már talán megszilárdult a struktúra, míg Románia, Szerbia, Horvátország még "billeg". Az Európai Unió ezeknek a társadalmaknak a demokratizálására is nagy ígéret volt, de úgy érzem, hogy ahogy gyengül, úgy csúsznak vissza ők is a poszt-szocialista, illetve (ami ugyanaz) a poszt-feudális állapotba.

A kérdés tehát szerintem az, hogy engedjünk-e a csábításnak, kössünk-e különbékét a maffiaállammal (csak annyit kérve, hogy egy szűkebb, európai gondolkodású réteg szabadnak érezhesse magát), vagy vívjuk tovább az egyelőre kilátástalannak tűnő harcot, életre-halálra. A különbéke azt jelentené, hogy működik a sajtó, de kis hatókörrel (emlékezzünk a kádári rendszer bizalmas információ-áramoltatására), bizonyos művészeti és tudományos területeken érvényesülne az autonómia, az állam nem szólna bele az egyetemi képzésbe, működhetnének a helyi társadalom közösségei, továbbra is szabadon utazhatnánk, vállalhatnánk munkát külföldön, tarthatnánk otthon valutát, szabadon indíthatnánk vállalkozásokat (számítva arra, hogy ami igazán sikeres, azt előbb-utóbb einstandolják). Egyetlen igazi tabu lenne: a politikai hatalom kérdésköre. Mint a mai Kínában.

A politika területén el tudok képzelni egy olyan érdekszövetséget, amelynek a képviselői bejutnak a parlamentbe, de ott elsősorban bizonyos társadalmi rétegek (parasztgazdák, munkások, pedagógusok, egészségügyi segédszemélyzet, nyugdíjasok stb.) érdekeit képviselnék. Ha nem a győzelem, hanem a fennmaradás a tét, akkor talán kevésbé lenne éles az ellenzéki csoportocskák egymás elleni pozícióharca, hiszen valamiféle képviseleti séma szerint mindegyik szóhoz juthatna a parlamentben. Ahogy 2014-ben Fodor Gábor egy egyezség révén, valóságos párt nélkül jutott be a parlamentbe (az összefogás listáján), úgy a feltehetően legerősebb erő, az MSZP listáján (vagy egy általa vezetett alkalmi szövetség listáján) ott lehetne Gyurcsány Ferenc, Juhász Péter, Szél Bernadett, Fekete-Győr András vagy akár Thürmer Gyula is. A szavazati arányoknak semmi jelentősége sem lenne, hiszen mindegy, hogy egy kormánypárti törvényre 3 vagy 10 képviselő mond nemet. Lemondanának a győzelem esélyéről, de legalább megőriznék a méltóságukat. (A képviselői fizetéseket pedig megoszthatnák a kampányhoz való anyagi hozzájárulás szerint.)

Tudom, hogy a fenti fejtegetés meglehetősen lehangoló, és lényegében egy politikai fegyverletétellel egyenlő. De volt nekünk egyáltalán fegyverünk? Csehországban a nemzeti függetlenség feladása mellett is folytatódott a polgári fejlődés, egészen az 1948-as kommunista hatalomátvételig. A mi esetünkben az ország lakosságának kisebb, de szabadabb része ugyanúgy átmenthetné a demokratikus elveket és értékeket egy másik korba, mint ahogy az írországi szerzetesek mentették át a kereszténységet a barbárok uralma idején.

Más kérdés a maffiaállam ideológiai "ruhája", amit Ungváry Rudolf fasisztoid mutációnak, Bartus László pedig egyszerűen fasizmusnak nevez. Naiv módon azt hiszem (vagy inkább csak remélem), hogy fasizmus csak ott jön létre, ahol az uralmon lévők úgyszólván "kénytelenek" erőszakosan elnyomni a nép egy részét. Talán Magyarországon nem lett volna fehérterror vörösterror nélkül. Hitlert is nagyban segítette a weimari köztársaság sokakat irritáló "túlzott szabadossága", a spanyol baloldal áttörése nélkül nem jutott volna hatalomra Franco tábornok. És amit most látunk Nyugat-Európában, az is ilyenfajta elbizonytalanodás. Donald Trump ugyanennek köszönheti a megválasztását. Amikor a liberalizmust féltjük, fel kell ismernünk, hogy a szabadságnak megvannak a határai. A belső határai. Amikor az egyének sokaságát már megijeszti a többiek szabadsága és a szabadságuk kinyilvánítása (ateizmus, drogozás, nudizmus, poligámia, homoszexualitás stb.), akkor - mintegy önvédelmi reflexként - hajlamosak elfogadni a saját személyes szabadságuk korlátozását is, egy stabil állapotban, a rend biztonságában reménykedve.

Laikus gondolatmenetemet azzal zárom, hogy a történelem kerekének jelenkori szomorú fordulatát észlelve minden lehetőséget nyitva kellene tartanunk. Ezek egyike a demokráciadeficit tartósságának megértése, következésképpen pedig egy békésebb, rezignáltabb attitűd, azoknak a lehetőségeknek a kiaknázása, amelyek még a rendelkezésünkre állnak. A másik fél egyetértése természetesen ehhez is szükséges. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az orbáni rendszer akár ezt a korlátozott, felvilágosult abszolutista jellegű hatalmi egyensúlyt is megengedné. Akkor viszont kivándorolhatunk - Kínába.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.