Hitlerhez hasonlóan Sztálin sem mindig döntött a saját valós érdekei szerint, többször is súlyosan tévedett. A bolsevik mozgalomban lassan jutott előre, és Lenin betegsége, majd halála adta meg neki a lehetőséget, hogy beírja magát a világtörténelembe.

Amikor megválasztották főtitkárnak, még volt esély arra, hogy Leninhez méltóan vezesse a pártot és az országot. De a Trockijjal kialakuló stratégiai vita lehetetlenné tette a korábbi vezetési stílus folytatását, és ekkor előtérbe került Sztálin ravaszsága, amelynek révén előbb a párton belül legyőzte Trockijt (aki az életét jogosan féltve külföldre is szökött), utána pedig egytől egyig megszabadult a bolsevik párt tekintélyes, a forradalomban nagy szerepet játszó vezetőitől. Innen kezdve már nem volt megállás, mindenkit letartóztattatott és kivégeztetett, aki veszélyeztethette volna a személyes uralmát. Ez a zsarnoki magatartás szöges ellentétben állt a kommunista mozgalom világjavító céljaival, de Sztálin kezében a saját nagyratörő tervének logikus eszköze volt. Nehéz megmondani, hogy hogyan alakult volna a Szovjetunió történelme, ha Sztálin nem erőlteti diktatórikus módszerekkel az iparosítást és különösen a hadiipart. Ami ebben a szakaszban elkerülhető lett volna, az a külföldi kommunista pártok Moszkvából történő irányítása. A Szovjetunió külön úton járt, és a nemzetközi kommunista mozgalom jóval több energiát emésztett fel, mint amennyi haszonnal járt.

Sztálin rémuralmat épített ki, ennek volt része a Nagy Terror. Biztosan szükség volt szigorúságra, de a tömeges kivégzések magát a rendszert is meggyengítették. A háború szempontjából a legnagyobb hiba Tuhacsevszkij híveinek kivégzése és eltávolítása volt (egy német forrásból származó, azóta bizonyítottan hamisított dokumentum nyomán). Ezzel jelentősen meggyengült a katonai vezetés, amit a Karéliai félszigetért folytatott szovjet-finn háború elhúzódása is bizonyított. Nincs kizárva, hogy a szovjetek akkori ügyetlenkedései is erősítették Hitlert abban a hitében, hogy a Vörös Hadsereg nem képvisel akkora erőt, mint amit a létszáma sugallna. Ha a szovjet diplomácia ügyesebb, háború nélkül is megszerezhette volna a területeket, ha pedig ez nem sikerül, de a hadsereg vezetése nem gyengül meg, néhány hét alatt legyőzhették volna a finneket.

A németekkel kötött meg nem támadási szerződést szovjet szempontból nem tartom nagy előnynek, hiszen a németeknél számítani kellett a további keleti előrenyomulásra (ez már a Mein Kampfban benne van), viszont Lengyelország után nem volt valószínű egy második, nagyobb szabású és kockázatú keleti offenzíva. Ezért Sztálin jobban tette volna, ha kihasználja a lengyelországi hadjáratot a saját hadseregének rendbe szedésére. El lehetett volna rendelni egy általános mozgósítást a német-lengyel háború ürügyén, amikor is összeírják a hadra fogható fiatalokat, megtanítják őket a modern fegyverek használatára, majd hazaengedik őket. Közben meg lehetett volna nyugtatni a németeket, hogy ez a riadó kizárólag belpolitikai célokat szolgál. És természetesen titokban, de a legnagyobb erővel fel kellett volna gyorsítani a fegyverkezési programot.

Már a spanyol polgárháborúban is bevetettek német repülőgépeket és páncélosokat, ezért ki kellett volna fejleszteni egy korszerű légvédelmi és tankelhárító rendszert. A Lengyelország elleni német hadjárat demonstrálta a villámháború sikerét. Visszaemlékezések szerint Sztálin még 1941-ben is arra számított, hogy a németek határincidensek formájában kezdik majd meg a szovjet-német háborút, holott hol másutt lenne a legnagyobb szükség a villámháborús taktikára, ha nem egy erős hadsereggel szemben? Bűnös hiba volt nem felkészülni rá - megfelelő tankelhárító ütegekkel, tagolt védelmi vonallal, a légierő hátrább helyezésével, a hadsereg fokozatos feltöltésével.

A német sikerek az első napokban kifejezetten ezeknek a hibáknak voltak köszönhetők. A német páncélosok áttörték a frontot, a német bombázók uralták a légteret, és a felkészületlen, óvatlan szovjet hadosztályokat napok alatt bekerítették. Lényegében megsemmisült a nyugati szovjet hadsereg, úgy, ahogy Hitler remélte.

Hitler egy dolgot nem tudott (és érthetetlen, hogy ezt a titkosszolgálata miért nem volt képes kideríteni), hogy ugyanis nem egy szovjet hadsereg volt, hanem legalább három. A nyugati hadsereg (persze ez alatt óriási egységeket, hadseregcsoportokat kell érteni) megsemmisült, de a Moszkva alatti második, "központi" hadsereg elég erős volt ahhoz, hogy megállítsa a németek előrenyomulását. És volt a Távol-Keleten egy harmadik hadsereg is, egy esetleges japán támadástól tartva. Amikor Japán Pearl Harbor megtámadásával lemondott a szibériai előrenyomulás tervéről, ezt a harmadik hadsereget át lehetett dobni Moszkva, illetve Sztálingrád térségébe, és ez döntötte el a háború kimenetelét. Miközben egy negyedik hadsereget is szerveztek, az általános mozgósításra jelentkezett emberekből (1945 végén összesen 17 millió szovjet katona állt fegyverben, az óriási világháborús veszteségek dacára).

Sztálin elkerülhette volna az első napok tragédiáját, ha számít a német támadásra és annak villámháborús jellegére. Akkor a németek Moszkváig sem jutnak el. Sztálin történelmi bűne, hogy az országot csak a tartalékok bevetésével, és sokkal vontatottabban lehetett megvédeni.

A német támadás véleményem szerint azért érte Sztálint váratlanul, mert ő - ellentétben Hitlerrel - reálpolitikus volt, és nem tudta elképzelni, hogy Hitler ilyen óriási rizikót vállaljon. A német támadásra utaló kémjelentéseket újra és újra brit intrika tákolmányainak vélte, attól tartott, hogy a légitámadások által már szorongatott britek a szovjetek és németek összeugratásával próbálnak egy kis időt szerezni a saját védelmükhöz. Sztálin nem számolt Hitler kalandorságával. De az első hónapok hibái után fokozatosan "felnőtt" a szerephez, és ha nem is mindig okosan, de végül is eredményesen vezette a szovjet ellenállást, illetve az ellentámadást.

Sztálin tehát alapjában véve helyes döntéseket hozott a háború folyamán. A zsarnoki természete nem engedte, hogy azokat a politikusokat és katonai vezetőket, akikre gyanakodott, életben hagyja, pedig ebben a helyzetben nagyon jó tanácsokat tudtak volna adni neki. Jellemző, hogy a háború végén, illetve az ötvenes években nagy jelentőségre szert tett rakétafejlesztés későbbi sztárját, Koroljovot is egy munkatáborból kellett visszahozni. Ugyanígy lehetett volna "reaktiválni" számos Tuhacsevszkij-kádert, és a Vörös Hadsereg már az elején is ugyanolyan jól teljesített volna, mint Sztálingrád után.

A második front megnyitásának kérdésével külön kell foglalkozni. Ezt Sztálin sürgette, pedig egyedül is le tudta volna győzni a németeket, már 1943-ban eljuthatott volna Berlinig (miközben a németek a Balkánon, Olaszországban, sőt, Afrikában voltak elfoglalva). Sztálinnak nem volt szüksége a Balkán megtisztítására, hiszen Németország védelmére a németek maguktól is hazafutottak volna. Egyenes út vezetett Berlinig, és hogy Sztálin nem ezt választotta, az elsősorban a szovjet befolyási övezet nagyobbításának szándékával magyarázható. A szovjet állam viszont ezzel szinte semmit sem nyert.

Ha Sztálin Berlin felé nyomul előre, az érdekes dilemma elé állította volna az amerikai vezetést. Ha nem szállnak partra azonnal (ez pedig csak jóval nagyobb veszteséggel és kevésbé előkészítve lett volna lehetséges), Németország teljesen szovjet megszállás alá kerül. A szovjet vezetésnek viszont - az éhező hátország miatt - nagyon nehéz lett volna a német lakosságot ellátni élelemmel. Csak az amerikaiaknak állt rendelkezésükre elég élelmiszer. Ezzel szemben ha a második frontot hamarabb nyitják meg (ahogy Sztálin sürgette), akkor a Vörös Hadseregnek nincs lehetősége megszállni Kelet-Európát, és létrehozni a szocialista országokat (amelyek nemcsak az ideológia terjesztését szolgálták, hanem ütköző övezetet is alkottak). Ha az amerikaiak gyorsabban megjelentek volna Európában, akkor nem lett volna NDK. Ha túl későn, akkor nem lett volna NSZK. És az sem lehetetlen, hogy az utóbbi esetben sokkal előbb befejeződött volna a Japán elleni háború is, és nem kerül bevetésre az atomfegyver.

A világháborús győzelem révén a Szovjetunió szuperhatalommá vált, és ebben kulcsszerepe volt Sztálinnak. Sztálin Hitlernél sokkal bölcsebb volt, de nem tudta legyőzni a demokratikus viszonyoktól való idegenkedését, ezért a háború után is a háborús-polgárháborús politikáját erőltette. A zsidó orvosok elleni kampány már nála is az őrület jele volt, és ha nem hal meg 1953-ban, az ország visszazuhan a harmincas évek viszonyai közé.

A koreai háborúval (1950-1953) kapcsolatos szovjet álláspont azonban jelezte, hogy Sztálin is képes volt változtatni. Az egész "béketábor" kiállt ugyan a koreai kommunista agresszorok mellett, sőt, mint kiderült, szovjet pilóták is részt vettek Kim Ir Szen oldalán, viszont a Szovjetunió nem akadályozta meg, hogy amerikai vezetéssel létrejöjjön az ENSZ-haderő, amely végül eldöntötte a háború sorsát. (A szovjet nagykövet egyszerűen nem volt jelen az ülésen.) Ez azt bizonyítja, hogy a háború alatt az amerikaiakkal és britekkel kialakult szövetségi viszonyból valami megmaradt. Sztálin nem akart nagyobb háborút. Igaz, akkor még csak az amerikaiak rendelkeztek az atomfegyverrel, a szovjet atombomba az 1949-es első kísérlet óta még nem volt igazán hadra fogható.

Ha utólag megpróbálunk összeállítani egy optimális tervet a valóságos Sztálin számára, akkor ugyanúgy a teljhatalomnál kötünk ki, de kevesebb terrorral, kivégzések helyett cári típusú szibériai száműzetéssel, egy jogkör nélküli, de széles körű tanácsadói testülettel, amely révén elkerülhető lett volna a Sztálin által elkövetett több súlyos tévedés. Nem kellett volna meg nem támadási szerződést kötni Németországgal, csak jelezni, hogy a Szovjetunió nem akar Lengyelország miatt háborúba keveredni. A Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka a Szovjetuniónak engedte át Lengyelország keleti részeit, de ebből végül is (a német támadás következtében) semmi előny nem származott. Ellenkezőleg: az emiatt előbbre tolt szovjet határ sokkal kevésbé volt védhető, mint az eredeti. El kellett volna kezdeni a Vörös Hadsereg megújítását, létszámbővítését, előbbre hozni a kiképzési terveket és meggyorsítani a hadiipar modernizálását. Komolyan kellett volna venni a kémjelentéseket (kétség esetén akár személyes konzultációkkal is). Ha a németek előrenyomulását sikerül még 1941-ben megállítani, az talán még a Németországon belüli helyzetre is hatással lehetett volna, elősegíthette volna, hogy az országot kudarcba belehajszoló Hitler elveszítse a vezérkar támogatását.

Sztálin alatt a Szovjetunió a mai Észak-Koreához hasonló rendszer maradt volna, óriási katonai potenciállal, de a nép éhezésével és rabszolga sorban tartásával. Berija, a rettegett titkosrendőrség vezetője és a szovjet atomprogram szervezője Sztálin halála után rövid időre hatalomra került. Ő is a könnyűipar fejlesztését és az életszínvonal emelését, sőt a kelet-nyugati viszony enyhítését kívánta elérni (Hruscsovnál jóval radikálisabban), de terveit nem tudta megvalósítani, mert addigra már annyi jogtalanságot követett el, hogy nem volt hitele, és a hadsereg vezetése Hruscsovot támogatta, aki nem késlekedett az eltávolításával (sokkal előbb végezték ki, mint ahogy elítélték). Berijáról egy érdekes cikk, a magyar olvasók számára sok új adalékkal:

http://szabadibela.hu/2015/09/lavrentyij-berija-elete-szerepe-pere-es-kivegzese-1-folyt/ .

Berija nem tudta tartósan megszerezni a hatalmat, bár ha ez sikerül, akkor ő talán Hruscsovnál is átfogóbban reformálta volna meg a posztsztálinista államot. Sok nagyszabású terve volt, amelyet nem hajthatott végre. Ki tudja, ha az örökösödési belharcból ő kerül ki győztesen, talán a Szovjetunió sem omlik össze.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.