Miközben az Ószövetség minden története az egyetlen, mindenható Istent igazolja, közben azt is pontosan leírja, hogy hogyan születnek az istenek. Az emberi közösségeknek van szükségük istenre, és nem az istennek az emberre.

Vegyük azt a jelenetet, amikor Mózes felmegy a Sinai hegyre. Isten várja ott, elmondja neki a betartandó törvényeket, és átad egy sajátkezűleg kőtáblára írt emlékeztetőt is. Ezalatt a nép várja, várja, de egyszer csak megunja a várakozást, és azt kérik Árontól, a főpaptól: " Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak..." (Mózes II.32.1)

aranyborju.jpg

Ebből két mozzanat érdekes. Hogy Áronnak kell isteneket csinálni, és hogy nem egyet (a mindenhatót), hanem többet is. Áron (akit maga az Úr választott ki a papi feladatra) erre begyűjti az aranytárgyakat, a fülönfüggőket a néptől, és abból aranyborjút önt. Hogy hányat, az nem egyértelmű, mivel így szólnak a hívők: "Ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak téged Égyiptom földéről." Ebben az a furcsa, hogy a nép tudja, hogy nem az aranyborjú hozta ki őket Egyiptomból, hanem Ábrahám Istene. Tehát vagy elválik az Egyiptomból való menekülés az Isten személyétől, vagy igazából az aranyborjú alakjában is az igazi Istent akarják imádni.

Megint van isten, mert van rá igény. A népművelő szakon a hatvanas években a valláskritika tanára sem tudta volna jobban szemléltetni, hogy az istenek az emberek igényeit elégítik ki. Negyven napig sem bírják ki anélkül, hogy valakit mádhassanak. (Az istenek mellett ez a diktátorok iránti rajongásra is érvényes.)

Az Úr ezt már felülről látja (Mózesnek ehhez le kell mennie a hegyről), és nagyon megharagszik. "Hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom ellenök, és törüljem el őket." (32.9) Mózesnek erről sikerül lebeszélnie (azzal, hogy akkor mire volt jó ez az egész kivonulás), de az Úr nagy haragja magyarázatra szorul. Ha Ő az egyetlen, az igazi, a világot teremtő Isten, akkor miért bosszantja annyira, hogy a saját teremtményei egy kicsit egyéb istenekkel is szórakoznak? Hiszen Ő csak tudja, hogy azok nem igaziak.

A Tízparancsolatban is külön leszögezi: "Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából." (II. 20.2) Rögtön utána. "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem." (20.3) Egyáltalán, hogy lehetnének idegen isteneik, amikor az Úr az egyetlen, a mindenható? És hogy kell értelmezni azt, hogy "én előttem"? Csak úgy mellékesen lehetnek más istenek is?

A zsidók újra és újra beleesnek abba a hibába, hogy bálványokat imádjanak, ezzel lehet az Istent a legjobban felbosszantani. Isten "kiontja haragját" az olyan emberre, aki "odaadja az ő magzatát a Moloknak", az ilyen ember "halállal lakoljon, a földnek népe kövezze agyon kővel". (Mózes III.20.2) Ez a Molok (akinek gyerekeket áldoztak) nyilván nem olyan hatalmas, mint az Úr, akkor pedig egyszerűen eliminálhatná az általa teremtett világból. Ehelyett az Úr azokat az embereket és népeket irtja ki, akik a Molokkal "paráználkodnak". (20.5) Józsué halála után megint "gonoszul cselekedtek az Izrael fiai az Úrnak szemei előtt, mert a Baáloknak szolgáltak." (Bírák Könyve, 2.11) Baál viharisten volt, semmiképp sem világteremtő, tehát az Úrnak ő sem lehetett vetélytársa. De ilyen esetekben az Úr hevesen ragál, felgerjed a haragja Izráel ellen, "adá őket a ragadozók kezébe" (2.14). Az Úr bírákat támasztott, de "mihelyt a bíró meghalt, visszatértek, és jobban megromlottak, mint atyáik". (2.19) Újra és újra előfordul, hogy a nép gonoszul cselekszik, amire a válasz, hogy Ábrahám istene az ellenségeiket támogatja (a "kezükbe adja" őket). Változó időtartamokra szól a büntetés, ezután Izráel fiai az Úrhoz kiáltanak, mire változik a hadiszerencse. Egyszer "megnyugovék a föld negyven esztendeig". "De az Izráel fiai ismét gonoszul cselekedének az Úr szemei előtt, és megerősítette az Úr Eglont, Moáb királyát Izráel ellen". (3.12) Ezúttal 18 évig tartott a harag, a nép az Úrhoz kiáltott, "és az Úr megint szabadítót támasztott nékik". (3.15) Ez így megy nemzedékeken keresztül. A nép hol az egyetlen igazi Istent követi, hol elfordul tőle. "Lőn pedig, hogy amikor meghalt Gedeon, elfordulnak az Izráel fiai az Úrtól, és a Baálokkal paráználkodának..." (8.33)

Különös, hogy időnként mintha az Úr is elbizonytalanodna. Mózesnek például úgy fogalmaz, hogy "Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, a ki kihoztalak titeket Égyiptom földéből, hogy legyek néktek Istenetekké." (Mózes IV. 15.41) Ebből az következik, hogy nem automatikusan volt az Istenük (mint mindenki másnak is Istene, aki megteremtette az egész világot), hanem csak a zsidóknak. Az természetes, hogy ha csak a zsidók istene volt, akkor fokozottan érzékeny a választott nép viselkedésére, bálványimádására (elvégre tőlük különös tiszteletet várhat el), de akkor milyen viszony van Isten és a többi nép között? Mi bálványt imádhatunk, odaadhatjuk gyerekeinket a Moloknak, paráználkodhatunk a Baállal? Mi csak arra vagyunk jók, hogy Isten velünk jutalmazhassa vagy büntesse a választott népét? (Az első esetben a kezeikbe ad bennünket, a második esetben pedig őket adja a mi kezeinkbe.) Ez az egyoldalúság sokat elvesz Isten mindenhatóságából.

Egyre jobban érdekel Isten "fejlődéstörténete", azaz hogy az Ószövetség zsidó-központú Istene azonos-e az Újszövetség univerzálisabb, szeretnivalóbb Istenével (az Atyával), vagy itt alapvetően két Istenről van szó, és az egyiket Mózes interpretálja, a másikat Jézus. Mennyire függ Isten viselkedése (a neki tulajdonított viselkedés) és értékrendje attól, hogy ki interpretálja? Isten emberi igényt elégít ki, de hogy Isten milyen legyen, az elsősorban a prófétákon múlik.

A bejegyzés trackback címe:

https://toprengoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7310429122

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása