Bartus László könyvét olvasom ("Az Unió első fasiszta állama - Válogatott írások 2010-2015", Wesley Kiadó, 2016). Bosszantó. Bosszantó, hogy mindent megjósolt előre: mi minden következik logikusan a Nemzeti Együttműködés rendszeréből. És fájdalmas látni, hogy a demokratikus ellenzék vagy nem olvasta ezeket az írásokat, vagy nem hitt neki, és most pontosan ott vagyunk, ahol Bartus számításai szerint lenniünk kell. A gödör fenekén.

Bartus Amerikából jobban látott mindent, de mi nem hittünk neki. És nem is nagyon ismertük a jóslatait. Talán Orbán Viktor volt az egyetlen, aki vezérfonalként felhasználta: mit tehet meg az országgal és az ellenzékkel.

Nekem a legfájdalmasabb az összefogással kapcsolatos jóslatainak beteljesedése. Amikor Orbánék megváltoztatták az alkotmányt, sokan reménykedtünk abban, hogy ez csak ideiglenes lesz. Magam is úgy véltem, hogy egy jelentős ellenzéki választási győzelem után ugyanúgy semmissé lehet tenni a 2010 óta hozott intézkedéseket, mint ahogy a második világháború után történt a náci törvényekkel. Amit az eredeti alkotmány ellenében tettek, azt mind semmissé lehetne nyilvánítani, mindegy, mennyire igyekeztek bebetonozni a rendszert, és egy népszavazás helyre tudná állítani az alkotmányosságot. Bartus erre azt mondta, hogy a lakosság nem fogadná el, megint jönnének a randalírozások, a gyújtogatások. Csökönyösen hajtogatta, hogy az alkotmány elleni puccs miatt a bűnösöket rács mögé kell állítani, az ellenzék pedig ne asszisztáljon egy diktatúra felépítéséhez. 2010-ben azért nem hittem neki, mert a demokratikus oldal a padlón volt, nem lett volna ereje a bojkotthoz. 2014-re egy olyan összefogást javasoltam, amelyben a demokratikus pártok már csak frakcióként viselkednek, egyeztetik álláspontjukat a nép javára, és a Fidesz-KDNP jobboldali-nacionalista népfrontjával egy demokratikus népfrontot szegeznek szembe. Ez nem történt meg, mivel a pártok túlságosan el voltak telve a saját nézeteikkel és befolyásukkal. Az erő alapján akartak kooperálni, nem abból indultak ki, hogy milyen intézkedések szükségesek az ország rendbe tételéhez. Abban vitatkozom Bartussal, hogy egy szétzilált ellenzék bojkottja elérte volna-e a NER bukását. Az biztos, hogy nagy nemzetközi figyelmet keltett volna, de talán nem sokáig. Csak erős ellenzék tudja igazán alkalmazni a parlament bojkottjának a fegyverét.

Nem hiszem, hogy a demokratikus ellenzék pusztán az egyéni túlélésre játszik, s hogy csak az érdekli, hogy meglegyen a parlamenti fizetése és a pártjának - a miniszterelnök kegyelméből - kifizetendő állami támogatás. (Ezt egy diktátor egy pillanat alatt eltörölheti, és már voltak is tervek arról, hogy egyik pártnak se járjon támogatás.) De ha nem árulók, akkor nagyon ügyetlenek, és ezzel végső soron a rendszer demokratikus álcájának fenntartásához járulnak hozzá.

Ha a Parlamentben nem rúghatnak labdába, az utcán pedig nincs erejük, akkor nemigen tudják formálni a magyar politikát. Akkor minden megy tovább a maga útján. Orbán tovább követi Mussolini forgatókönyvét, egyre többször vegyítve az olasz fasizmus államközpontúságát a nácizmus antiszemitizmusával. A demokratikus jogokból csak annyit hagy meg, amennyi még nem veszélyezteti a rendszerét, és amennyi szükséges a pénzforrásként, fejős tehénként használt Európai Unióban való maradáshoz. De ne reménykedjünk abban, hogy egy diktátort meg lehet fékezni a pénzcsapok elzárásával! Hitler maga lépett ki a Nemzetközösségből, Észak-Korea pedig lényegében a saját erejéből jutott el mára a hidrogénbombával felszerelt interkontinentális rakétáig. (A népe pedig juj, de boldog.) Miért gondolnánk, hogy Orbán ezt nem tudná utána csinálni? Ha beledöglünk is. Egy diktátornak a pénznél is többet ér a hatalom, s az ország elszegényedése ebben nem szempont.

A nyers diktatúra veszélye itt lebeg a fejünk fölött. Ha Veszprémben nem sérült volna meg a kétharmad, és ha a Jobbik nem érzi meg az őt is fenyegető veszélyeket, most a terrorizmus-fenyegetettségre hivatkozva a kormány bevezethetné a teljes ellenőrzést a média fölött, mehetnénk katonának, és bármikor elvihetnék az autóinkat is, az ország védelme érdekében. És a napokban máris veszélyhelyzetet hirdettek ki, az ország egész területére, holott az újabb migránshullámnak még semmi jele. És ha jönnek is majd, vajon mitől félnének Egerben, Salgótarjánban, Miskolcon?

Bartus László szerint 2014-ben további húsz évre adtunk felhatalmazást a jelenlegi rendszernek - butaságból, gyávaságból, sunyiságból. Egyetértek. De ebben a helyzetben mit lehet tenni?

Ha a versenyt el is vesztettük, még indulhatunk a reményfutamban. Még többé-kevésbé urai vagyunk a saját helyzetünknek. Még mi döntjük el, hogy házasodjunk-e, vállaljunk-e gyerekeket, mivel egyensúlyozzuk ki az állami oktatás egyoldalúságát, szemellenzősségét. Hiszek abban, hogy az állami struktúrák mellett, azokat nem lebontva, de esetenként azokat negligálva létre lehet hozni egy másik közösséget. Lehet egy megye, egy város, egy kerület, vagy akár csak egy lakótelep is olyan, amilyennek az ott lakók szeretnék. Önkéntes alapon besegíthetünk a lerobbant egészségügynek és a pedagógusoknak, pénzt gyűjthetünk nekik, és külföldi forrásokat is igénybe vehetünk. Valahogy jó lenne kibekkelni az elkövetkező sanyarú éveket, megtartva demokratikus hitünket, gyakorolva emberségünket, ébren tartva a reményt. És készen állva a rendszer megbuktatására is - ha eljön az idő.

Egy "alternatív Magyarország" élhetőbb lehetne, mint az igazi. Erről már írtam. Tovább kellene gondolni az ötletet.

http://nol.hu/velemeny/alternativ-magyarorszag-1561101

.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.