Lévai Katalin szenvedélyes, vitára ingerlő cikkben (Mennyit ér a nő? ÉS, 2016. febr. 12.) próbálja meg felrázni a közvéleményt a nőkkel szemben megnyilvánuló megkülönböztetések elutasítására. Több olyan kérdést vet fel, amit érdemes külön is megvizsgálni.

Két irányzat érveit veti össze. "A biopolitika képviselői a patriarchális családmodellt népszerűsítik, amely szerint a nő morális kötelessége, hogy minél több gyereket szüljön, és az anyaságban találja meg igazi hivatását." Nos, az állatvilágból örökölt biológiai szerep olyan világot sugallna, amelyben a nők a nőstény állatok mintájára teherbe esnek, szülnek, szoptatnak, védik és gondozzák a kölykeiket. Igen ám, de ők emberek, és mint minden ember, eszes lények. A modern társadalom pedig nem engedheti meg magának, hogy akár egyetlen női Einsteint is hagyjon elkallódni. A nők tényleges biológiai szerepe leszűkült a szülésre és a szoptatásra, előtte és utána semmi lényeges különbség nem mutatkozik a nők teljesítményében a férfiakhoz képest. A patriarchális családmodell végleg elavult.

A gender-elmélet ezzel szemben az azonos jogokat, a férfi és nő közötti partnerséget hirdeti. "A férfiak együttműködésével olyan társadalmi tér létrehozását igényli. amelyben nő és férfi számára egyaránt adott a szabad választás lehetősége." Ez a két megközelítés nem kibékíthető. "A női egyenrangúság elutasítása nálunk össztársadalmi reflex." Mi minden van ebben az elutasításban? A nők nem kereshetnek több pénzt (annyit sem), mint a férfiak, nehogy a fejükre nőjenek. A családfenntartó szerep görcsös megtartása mellett persze a háttérben sokszor a nő kezeli a családi kasszát (hiszen ő tudja jobban beosztani a pénzt, ő tartja számon jobban a család vásárlási igényeit), de erről egyik fél sem beszél szívesen. A társadalmi felfogás lassan változik.

Makacsul tartja magát a terhes nők alkalmazásával szembeni ellenállás, de ez elsősorban a nyers kapitalizmus érdekviszonyaiból következik. Természetes, hogy a munkaadó nem szívesen vesz fel olyan munkavállalót, akit nemsokára elveszít, s ráadásul neki kell fizetnie a bérét vagy a gyermekgondozási segélyt. (Ha nő a munkaadó, ő is ugyanígy gondolkodik.) Ha a törvényeket oly módon változtatnák meg, hogy a járandóságokat kezdettől fogva átvállalná az állam, a munkaadókat pedig kedvezmények illetnének meg, amennyiben az ilyen dolgozók számára alkalmas feladatokat találnak, más lenne az ő hozzáállásuk is. Ezzel függ össze a szingli-adó mostanában felvetett kérdése. Nem értem a szenvedélyeket. Fogjuk fel úgy, hogy a gyereket nevelő családokat kedvezményekben részesítjük. Mivel a szinglik ezt nem kapnák, ugyanott vannak, mintha adót kellene fizetniük.Szerintem az állam (azaz a társadalom összessége) ugyanígy tudná támogatni a válási árvákat is az elvált apák helyett, akik most életük végéig szenvednek, amiért nem maradtak meg a házasság kötelékében. (Ha a férfi nem bűnhődne egy meggondolatlan kalandért, az anyát pedig jobban támogatná az állam, valószínűleg több gyerek is születne.)

A nők a mellőztetésük során többféle ellentaktikát fejlesztettek ki. Ez vezet át a patriarchális tábor által emlegetett "női önzés" témájához. Mert nem az a probléma, hogy az anya gyermekgondozás helyett karriert épít, hanem amikor egyes elvált anyák azzal próbálnak bosszút állni a csapodár férjükön, hogy korlátozzák a kapcsolatát a közös gyerekkel, miközben az apa akkor is gyerektartásra kötelezett, ha az új partner sokkal jobban keres. Ez ártalmas a gyerek számára, de sajnálatos módon ezt erősíti az ítélkezési gyakorlat is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy már könyvek is jelentek meg arról, hogy hogyan vetesse el magát az okos nő, és utána hogy rázza le a férjet, annak javait megszerezve.) Ha a két nem egyenrangú lenne, akkor ez a túlkompenzálás sem működne.

A családon belüli erőszak a férfi-központú társadalom hatalmi lecsapódása. Az ellene való küzdelemnek a bizonyíthatóság hiánya a legnagyobb problémája. Ha én nő lennék, és megverne a férjem, az lenne az első dolgom, hogy bekamerázzam és bemikrofonozzam a lakást, és hiteles bizonyítékokat gyűjtsek. Ha a bizonyítékok egyértelműek, csak akkor lehet segíteni - átmeneti szállással, börtönnel, távol tartással. Miért nem fordulnak rendőrséghez, bírósághoz az áldozatok? A leggyakrabban azért, mert szégyellik feltárni a helyzetet (a többi nő előtt), illetve mert anyagilag a férfitól függenek. Az előbbin a felvilágosítás és a nyilvánosság segíthet, az utóbbiban pedig a nők gazdasági egyenjogúsítása.

A férfiak agresszivitást az állatvilágból örököltük, de fennmaradásában nagy szerepe van annak, hogy a nők ösztönösen (és kísérletileg bizonyíthatóan) a domináns férfiakhoz vonzódnak. Ha a szelídebb, együttműködőbb partnerektől születnének a gyerekek, néhány nemzedék alatt kiszelektálódna az erőszak-gén. A nők számára az a férfi az ideális, aki bátor és erős, de egyben gyöngéd és empatikus is. Nagyon ritka ez a kombináció. Ezzel függ össze az is, hogy a nők gyakran elfogadják alárendelt státuszukat. Úgy gondolják, ez a természet rendje. És hányan éneklik közülük is meggyőződéssel azt a magyarnótát, hogy "nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel..."? Nem lehet harcolni a nők egyenjogúságáért, és ugyanakkor ünnepelni a férfi gőg ilyen megnyilvánulásait.

A nők a hagyomány legjobb őrzői, beleértve a számukra hátrányosakat is. Emlékezzünk arra az időszakra, amikor már megtarthatta a lánykori nevét a feleség. Sok nőnek ez nagyon nem tetszett, és még a szülőszobában is lenézték az ilyeneket. Nem a férfi orvos, hanem a főnővér és a többi anyuka. Nem a férfiak tekintik értékesebbnek a férjes asszonyokat a párkapcsolatban élőknél, vagy a 3 gyerekeseket a 2 gyerekeseknél (ahogy a cikk szerzője említi), hanem a többi nő. Azok, akik nem akarják, hogy ha nekik szenvedniük kellett, akkor mások könnyebben megúszhassák. (Szomorú lábjegyzet, hogy amikor az egyik észak-afrikai országban betiltották az infibulációt, azaz a nők genitális megcsonkítását, épp a nők tiltakoztak ellene a leghangosabban.)

Néhány fejlett országban sikerült összehangolni a nők önként vállalt biológiai szerepét a munka világával (részfoglalkoztatás, otthoni munka, a férj lehetősége a gyermekgondozásra stb.), és ehhez valóban minden technikai lehetőség megvan. Az internet révén igazából már a férfiak nagy része is dolgozhatna otthon, ezt is már főleg csak emberi tényezők akadályozzák (a főnök szeme hizlalja az adminisztrációt). Szerencsére fokozatosan teret nyer az a szemlélet, amely elsősorban nem a férfit vagy a nőt látja a másikban, hanem az embert, akinek gondolatai és méltányolandó érzései vannak. És ehhez nem elsősorban "gender-elméletre" van szükség (hiszen az csak evidenciákat próbál bizonyítani), hanem aktivizmusra, szerveződésre (beleértve a nők önszerveződését is), a férfiak és nők közös fellépésére. Olyan társadalomban a férfi sem lehet szabad, ahol a nő nem szabad.

Magyarországon persze nem egyszerű a helyzet, hiszen 2010-ben a legerőszakosabb és legbutább hímsoviniszták kerültek hatalomra, akik minden erővel egy elavult, férfi-központú társadalom eszményeit akarják visszahozni. A nőnek ebben nem egyenlő elbánás és egyenlő fizetés jár, hanem kézcsók. És ha nem ért a szóból, ha nem teljesíti az elvárásokat, akkor könnyen áteshet egy vak komondoron. Én mégsem vagyok pesszimista. A mélyben zajló kulturális változások akkor is folytatódnak, amikor a politikai és gazdasági feltételek nem kedvezőek. Hiszek a férfiak és nők emberré válásában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.