Bevallom, a cím erősen túlzó. Az én elképzelésem nem a játékelméletből eredezteti az etikát, és legfeljebb a nem zéró összegű játékokhoz van köze. Nevezetesen ahhoz, hogy ha az ellenfél érdekeit is figyelembe vesszük, akkor mindketten jól járunk. És ezt nem én találtam ki. Maga az erkölcs is így jött létre, csak az akkori emberek nem voltak annyira tudatosak és együttműködők, hogy ezt így meg tudták volna fogalmazni. Szükségük volt egy Tízparancsolatra, egy állam törvényeire, hogy elfogadják: az önzés konfliktusokhoz vezet. Ezek a konfliktusok pedig végső soron mindenféle együttes tevékenységet lehetetlenné tesznek, tehát szükség van játékszabályokra, amelyek segítik kordában tartani azokat.

Ha lenne egy filozófiai műveltségem, most idézhetném az egyes elméleteket, amelyek kísérletet tettek az erkölcsi szabályok megmagyarázására, a vallási előírásoktól a szocialista együtt élés elveiig. Mindegyik közös jellemzője, hogy az önzésnek határt kell szabni, és az erkölcsi szabályoknak engedelmeskedni kell.

Nagy különbség azonban, hogy ezekben az erkölcsi konstrukciókban kiket tekintenek játékosnak. A király és a nemesség jogait a Magna Carta és az Aranybulla szabályozta, az állam és a felvilágosulás polgárának viszonyát az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, és az államok egymás közti viszonyát az ENSZ alapokmánya és számos fontos állásfoglalása.

jatekelmelet.jpg

Én úgy gondolom, hogy az egymásnak ellentmondó érdekek összeegyeztethetők. A királynak nem lehet érdeke, hogy mindent elvegyen az alattvalóitól, a földesúrnak sem, hogy a jobbágyait teljesen kifossza. Hasonlóképpen a tőkés is jobban jár, ha nagyobb munkabérrel fizeti ki és tartja meg a munkásait. Marx jött rá, hogy a tőkés a munkaerőt is áruként kezeli, a munkást ugyanúgy megveszi, mint a termeléshez szükséges gépeket és nyersanyagokat. Mivel mindent a lehető legolcsóbban kell megvenni és a lehető legdrágábban eladni, a tőkés túlhatalmával (a termelési eszközök és a tőke tulajdonlásával) szemben a munkások szervezkedni kezdtek (szakszervezetek és munkáspártok), és így valóságos háború alakult ki, holott volt egy sokkal ésszerűbb út is az érdekeik egyeztetésére. Ha a tőkés nem fix fizetést adott volna a munkásoknak, hanem a megtermelt többlet egy bizonyos százalékát, egyből helyreállt volna a harmónia. Ha nő a termelés, mindenkinek a javadalmazása nő, tehát mindenkinek az az érdeke, hogy a termelés jobban menjen. Mi van akkor, ha a bevétel csökken? Ez mindenkit intenzív gondolkodásra késztette volna, és vagy közösen alakítottak volna ki új profilt, vagy megegyeztek volna a létszám konszenzus alapján történő csökkentésében. Nem a tőkés mondott volna le az alacsony hasznot termelő tényezőkről (gépről és munkásról), hanem a vállalat, beleértve a munkások kollektíváját is. Ha a kezdetektől ilyen alapon működik a tőkés vállalkozás, a munkásmozgalom ki sem alakult volna, illetve az önző kapitalistákkal senki sem szerződött volna.

Ezt a gondolatmenetet a történelemre is lehet alkalmazni. Utólag könnyen látható, hogy egy sor olyan háborút indítottak, amelyek egyáltalán nem kecsegtettek győzelemmel, csak ezt az uralkodók és a tábornokaik nem tudták. Hannibál nem menetelt volna Róma ellen az elefántjaival, ha akad valaki, aki elmagyarázza neki, hogy a kockázat sokkal nagyobb az elérhető haszonnál. Napóleon nem támadta volna meg Oroszországot, Hitler pedig megelégedett volna a lengyel földek birtoklásával (amelyek megtartása a brit és francia hadüzenet ellenére is biztosítottnak látszott). Mennyire más lett volna a történelem, ha a gyengébb népek meghódolnak, az erősebbek pedig nem kezdenek bele a megvalósíthatatlannak látszó hódításokba! Ez lett volna az intelligens megoldás. Olyan megállapodások kötése, amelyek mindegyik fél számára a legnagyobb hasznot ígéri, a legkevesebb veszteség mellett. Erre a "játékelméleti" megközelítésre azonban nem volt az emberiség eléggé érett. És talán most sem az. De lehetne rá törekedni.

"Nem zéró összegű játék" helyett persze mondhatnánk harmonizálást is. Hiszek abban, hogy a konfliktusaink túlnyomó része abból fakad, hogy nem vesszük figyelembe a többi játékos érdekeit, és nem harmóniára törekszünk, hanem az önző céljainkat erőltetjük. A társadalomban és a magánéletben is. Biztos vagyok benne, hogy ha váláskor a felek figyelembe vennék a másik érdekét (és a gyerekek érdekeit mindenekelőtt), kevesebb lenne a pereskedés és a gyűlölködés. Mindenkinek joga van a boldogság keresésére (ezt az amerikai alkotmány is leszögezi), és ebben a többiek is partnerek lehetnek.

Ez csak egy vázlat, ezért a gondolatmenetemet itt be is fejezem. Csak még egy szó a mai magyarországi politikai küzdelmekről. Nyilvánvaló, hogy a Fidesz-KDNP kormány minden erőforrást magának akar megszerezni, és olyan jogszabályokat hoz, amelyek hosszú távon lehetetlenné teszik az elszámoltatást. A jelenlegi "játszmában" figyelembe veszik az Európai Unió gyengeségét és az ellenzék szétforgácsolódását. Sajnálatos módon az Unió tehetetlen, mert az uniós elveket csak az egyes országok felvételénél veszik figyelembe, nem vizsgálják évről évre. (Az utóbbi esetben már régen kipenderítették volna Magyarországot.) Sajnálatos módon rövidesen elfogynak a fejletlenebb tagországok felzárkózását célzó kohéziós alapok, és akkor már a kormányunk érdekeltsége is megszűnik abban, hogy legalább szavakban megfeleljenek az EU elvárásainak. Akkor kilépünk, és az eddigi puha diktatúra gyorsan keményedni kezd. A kormányzó erőtől nem várhatjuk el, hogy harmonizálja az érdekeket (egy rabló legfeljebb a társaival hajlandó osztozni a zsákmányon, és azt is csak akkor, ha muszáj). Az ellenzéki csoportok dilemmája: beolvadás a rendszerbe, vagy a rendszer megdöntése. Úgy érzem, ők túl korán a beolvadás mellett döntöttek, nem bíztak benne, hogy a saját jogukon is megszerezhetik a hatalmat. Ellenzékiségük látszat-ellenzékiség, gyengeségük tudatában a könnyebbik utat választották. Mit tehetnek a polgárok? Számukra is ugyanez a dilemma jelentkezik: elfogadják a diktatúrát, vagy tesznek ellene. A diktatúra elfogadása sokkal egyszerűbb. Egy bizonyos pontig. Ameddig még nem a saját rabságukról van szó. De egy diktatúrát nem lehet megúszni önmagunk teljes elvesztése nélkül. (Ennek első fázisa, amikor csak az elveinket, a meggyőződésünket adjuk fel, és nyilvánosan dicsőítünk egy embert, akit pedig belül mélyen megvetünk.)

Az ellenzéknek újra kell születnie. Ebben kényszerűségből a külső hatalmakra is támaszkodni kell (és vállalni a vádakat a hazaárulásról). Ha magunkat nem tudjuk felszabadítani, akkor engednünk kell, hogy mások szabadítsanak fel bennünket. Ez nem új a magyar történelemben (a törökök ellen a Habsburgok segítettek, a németek ellen a szovjetek). Németország is úgy tudott visszatérni a demokrácia útjára, hogy előbb elveszített egy háborút. Erővel szemben csak erő állítható, ez nem is kérdés. Ahhoz, hogy az emberek felismerjék, már nem szükséges magukat megalázni a túlélés érdekében, komoly felvilágosító munkára van szükség. Önmagunk felszabadítása eltarthat egy darabig, és sok tényezőn múlik, hogy ez a küzdelem meddig húzódik el. A nagyobb probléma az, hogy mit kezdjünk a kollaboránsokkal a feltételezett győzelem után. A harmonizáció követelménye azt diktálja, hogy megértéssel kell lennünk. Nem voltak gazemberek (nem mindenki), csak gyöngék. Ezért nem értek egyet a mostani ellenzék egyes csoportjainak azzal a fenyegetésével, hogy mindenkitől elvesszük azt, amit jogtalanul szerzett, és mindenkit bíróság elé állítunk. Hiszen ezt a rablást mi tettük lehetővé, a gyengeségünkkel, a "böszmeségünkkel". A demokratikus oldal remélt győzelmével új helyzet áll elő, és a poszt-diktatúra körülményei között egy új harmóniát kell létrehozni és működtetni. (Ezzel függ össze az is, hogy én az ügynökaktáknak sem tulajdonítanék különösebb jelentőséget. Mindenkinek megvolt a személyes indoka, hogy besúgóvá váljon. Ez senkinek nem lehetett a kifejezett célja. Jobban járnánk, ha inkább megtiltanánk ezek nyilvánosságra hozatalát, azt, hogy az egyik fél kijátszhassa az "ügynök-kártyát" a másik ellen.)

Az ellenzéknek meg kell újulnia, és ebben is a harmonizáció útját kellene követni. Nincs szükség ennyi külön ellenzéki csoportra, hiszen a céljaik nagyrészt közösek. Harmonizálni kellene a vezetőik és szimpatizánsaik céljait. Külön-külön semmi remény. Aki be akar jutni a hatalomba, jobban teszi, ha egy jó vonatra száll (még ha csak a turista osztályon is jut számára hely), mint ha egy olyan mozdonyon masiniszta, amelyik el sem tud indulni.

 

.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://toprengoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr948870856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása