Olvasok egy ismeretterjesztő könyvet, amely nyúlfarknyi fejezetekben áttekinti a legnevesebb gondolkodók nézeteit (Nigel Warburton: A filozófia története; Kossuth Kiadó, 2014). Ennek a műnek az elolvasása persze nem pótolhatja az elmélyültebb filozófiai tanulmányokat, de rendkívül inspiráló lehet.

Engem különösen két kérdés izgat: Isten létezése, és hogy mit tudunk a világról. Hogy ezek mennyire alapkérdései a filozófiának, az másodlagos, mindenesetre elég sok filozófust foglalkoztattak ahhoz, hogy engem is érdekeljenek.

A könyv elején szó esik Szokratész idea-elméletéről (minden tudás velünk együtt születik, illetve örököljük őket, a megismerés lényegében csak ráismerés), Pláton barlanghasonlatáról (a valóságot nem láthatjuk, csak az árnyékát, és ebből csak pontatlanul következtethetünk), Pürrhon szkepticizmusáról (semmiben sem lehetünk biztosak, még abban sem, hogy semmit sem tudunk), Descartes egyetlen biztos fogódzójáról (gondolkodom, tehát léteznie kell valaminek, ami gondolkodik), Locke elméletéről az azonosságtudatról (csak az valódi, amire vissza tudunk emlékezni), és sok más elgondolásról a valóság és a képzeteink viszonyáról. Kant is azt állította, hogy minden, amit tudunk, az érzékeink által közvetített valóságra vonatkozik, és semmit sem tudhatunk arról, ami ezen túl van. Hegel dialektikája reményt nyújt arra, hogy a tézis és antitézis ütköztetésével egy szintézis teremthető, és ez egy önmagát javító folyamat, amely mind közelebb visz bennünket a valóság megismeréséhez.

Isten hasonlóan nagy kihívásnak bizonyult a filozófusok számára. Szent Ágoston azon töprengett, hogy ha van egy mindenható Isten, akkor miért engedi, hogy kedvenc teremtményét oly sok szenvedés érje? Boethiusnak az okozott gondot, hogy ilyen körülmények között van-e szabad akaratunk, és ha rosszat teszünk, azért mi magunk felelősek lehetünk-e. Anzelm azt nem tudta felfogni, hogy ha létezik az elménkben Isten fogalma, akkor miért ne létezne valójában is. Aquinói Szent Tamás azzal látta bizonyítottnak Isten létét, hogy ha mindennek van oka, akkor az ős-ok csakis Isten lehet. Spinoza szerint Isten maga a világ, hiszen a végtelen Istenen kívül semmi sem létezhet, Istenben van a világ, és a világban Isten. Kant öt Isten-bizonyítéka Aquinói Szent Tamásra megy vissza: minden, ami túlmegy az általunk ismert összefüggéseken, Istenre vezethető vissza (erről nem beszél a könyv, ezt más forrásból tudom).

És ekkor jött a megvilágosodásom. Az nyilvánvaló, hogy mi, emberek, nem tudunk mindent, sőt a létünk két legfontosabb kérdését nem tudjuk megválaszolni. Nem tudjuk, hogy hol vagyunk, és nem tudjuk, hogy mikor vagyunk ott. A térnek és időnek sem a végességét (hogy valahol elkezdődött és valahol véget ér), sem a végtelenségét nem tudjuk elképzelni. Lehet, hogy az általunk ismert Világegyetem csak a több millió világegyetem egyike, az ősrobbanás előtt is volt anyag, és ha igaz az az előrejelzés, hogy az univerzumunk még mindig gyorsul, és a teljes széthullás felé halad, az után is lehet majd valami. A végesség kontra végtelenség problémájára nem tudunk megbízható választ adni, mert nem is értjük a kérdést. Ennek ellenére elég jól elboldogulunk a saját kis világunkban. A felfedezett fizikai törvények meglehetősen jól működnek, segítségükkel eljutottunk a Holdra, az űrszondák rendkivül fontos adatokkal bővítik ismereteinket, miközben a mikroszkópok, részecskegyorsítók révén a mikrovilág rejtelmei is mind jobban kitárulnak. Előfordul, hogy egyes elméletek megdőlnek vagy finomodnak, de egészében véve az emberiség tudása folyton nő, a gyakorlati alkalmazás állandóan tökéletesedik.

Semmit sem tudunk biztosan, de amit tudunk, azt egyre jobban tudjuk hasznosítani. Hogyan hozható össze ez a két tény?

Képzeljünk el egy lefüggönyözött vonatot, amire bekötött szemmel szálltunk fel, de utána levették szemünkről a kötést. Arról fogalmunk sem lehet, hogy merre száguldunk, és azt sem tudhatjuk, hogy egy adott pillanatban nappal van-e, vagy éjszaka. A vonaton belüli szabályokat azonban gyorsan felfedezzük. Ha felállunk, és két lépést teszünk előre, elérjük a másik ülést. Bizonyos lépés megtétele után eljutunk az étkezőkocsiba vagy a toalettre. A vonat menetirányához képest hátrafelé lépdelünk, de közben óriási sebességgel visz bennünket a vonat előre.

Így vagyunk a világ általános megismerésével is. Mi, földi emberek, be vagyunk zárva egy buborékba, azon belül érvényesek az általunk felfedezett törvényszerűségek, de a buborékon kívüli világról semmit sem tudunk. Az mindegy, hogy abban a nagyobbik világban ki van: Isten, vagy a nagy Semmi. Ez még jó ideig nem fogja befolyásolni a mi belső, buborékon belüli létezésünket.

Mi történik, ha egy külső behatásra kitörik a lefüggönyözött vonat egyik ablaka? Ha volt a közelében egy felfújt luftballon, azt egy csapásra kiszippantja. Kiderül, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, és hogy melyik irányban száguldunk. Ilyenkor következik be a tudásunk korrekciója. Ez az, amit Thomas Kuhn paradigmaváltásnak nevez. A korábbi ismeretek egy része továbbra is használható marad, de érvényességi köre jobban meghatározható. Ez történt az euklidészi geometriával is, a Bolyai-Lobacsevszkij-féle geometria megalkotása során. Kiderült, hogy az előbbi az utóbbi, globálisabb elképzelés egyik alesete csupán. A gömb-geometriát kiválóan alkalmazzák az űrkutatásban, de nekünk elég jó az euklideszi aleset.

A saját filozófiám tehát röviden összefoglalva: a gondolkodásunk határain belül egyre jobban eligazodunk,a tudományunk fantasztikus iramban bővül, de elbizakodottságra semmi ok, hiszen ezeken a határokon túl éppen a legfontosabb paraméterekről (a térről és az időről) nem tudunk semmit. Még az is lehet, hogy Isten létezik, és mosolyog, ahogy ezt az eszmefuttatást olvassa.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.